Az éj vemhes titokkal, árnnyal.
A gőzös vágtat, szinte szárnyal.
Magunk vagyunk csak az anyámmal
egy félhomályos fülke mélyén.
Elnézem, hogy hullong a szikra
az álmodó nagy téli sikra,
harasztra, zuzmarás csalitra,
minthogyha szikra-rügy fakadna.
Úgy látszik,mintha ezer éve
vágtatnánk már a vaksötétbe:
én rózsás hajnalok elébe
s anyám még búsabb éjszakába.
A vak sorsot látom s kizengem.
- Ő nem lát semmi mást csak engem,
mióta itten megjelentem
s beszálltam az élet-vonatba...
Megyünk, megyünk s egy állomáson
beszáll egy férfi: szinte másom,
csak a nézése barna bársony,
s az anyja őszebb az enyémnél.
Leülnek lassan szembe vélünk.
Testvértelen csönd... Nem beszélünk.
Közös hajnalt vár ifjú vérünk,
- s rokontalan szánk hétpecsétes!
Míg kultúrált szánk hétpecsétes:
- a két öreg asszony beszédes
nézéssel össze, összeérez,
s a csendben átzenél a szívük...
- „Hová megy nagysád?” kezd a szóba
anyám, s mint a pisztráng a tóba
dobott arany horgon fogódzva:
e szón a szívük felficánkol...
Ó mennyi mindent elbeszélnek!
De arcukon kigyúl a Lélek,
midőn a legszentebbre térnek:
s dicsérgetik méhük gyümölcsét...
Fiára néz a másik néni
s elmondja, hogy nehéz volt némi
nyugdíjból özvegysorban élni,
míg fölnevelte ezt a férfit.
S meggyón mindent szent áradatban.
A mérnök mintha kirakatban
mutatnák: elpirul zavartan,
föláll s kimegy a folyosóra.
Majd szeretettel és malaszttal
az én anyám engem magasztal.
Restellem és bárhogy marasztal,
megyek szintén a folyosóra.
... Kint álldogál két méla férfi,
diszkréten, egymást egyse kérdi,
mi fáj, mi bántja és mi vérzi.
Hazug század két elneveltje...
Bent azalatt a fülke mélyén
tán a meghalt férjről beszélvén
két öregasszony könnye csordul
a nagy, közös, szent szánalomtúl...
(forrás: Mécs László:
Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése