2017. okt. 10.

Mécs László: Ej, azok az öreg asszonyok!



Az éj vemhes titokkal, árnnyal.
A gőzös vágtat, szinte szárnyal.
Magunk vagyunk csak az anyámmal
egy félhomályos fülke mélyén.
Elnézem, hogy hullong a szikra
az álmodó nagy téli sikra,
harasztra, zuzmarás csalitra,
minthogyha szikra-rügy fakadna.

Úgy látszik,mintha ezer éve
vágtatnánk már a vaksötétbe:
én rózsás hajnalok elébe
s anyám még búsabb éjszakába.

A vak sorsot látom s kizengem.
- Ő nem lát semmi mást csak engem,
mióta itten megjelentem
s beszálltam az élet-vonatba...

Megyünk, megyünk s egy állomáson
beszáll egy férfi: szinte másom,
csak a nézése barna bársony,
s az anyja őszebb az enyémnél.

Leülnek lassan szembe vélünk.
Testvértelen csönd... Nem beszélünk.
Közös hajnalt vár ifjú vérünk,
- s rokontalan szánk hétpecsétes!

Míg kultúrált szánk hétpecsétes:
- a két öreg asszony beszédes
nézéssel össze, összeérez,
s a csendben átzenél a szívük...

- „Hová megy nagysád?” kezd a szóba
anyám, s mint a pisztráng a tóba
dobott arany horgon fogódzva:
e szón a szívük felficánkol...

Ó mennyi mindent elbeszélnek!
De arcukon kigyúl a Lélek,
midőn a legszentebbre térnek:
s dicsérgetik méhük gyümölcsét...

Fiára néz a másik néni
s elmondja, hogy nehéz volt némi
nyugdíjból özvegysorban élni,
míg fölnevelte ezt a férfit.

S meggyón mindent szent áradatban.
A mérnök mintha kirakatban
mutatnák: elpirul zavartan,
föláll s kimegy a folyosóra.

Majd szeretettel és malaszttal
az én anyám engem magasztal.
Restellem és bárhogy marasztal,
megyek szintén a folyosóra.

... Kint álldogál két méla férfi,
diszkréten, egymást egyse kérdi,
mi fáj, mi bántja és mi vérzi.
Hazug század két elneveltje...

Bent azalatt a fülke mélyén
tán a meghalt férjről beszélvén
két öregasszony könnye csordul
a nagy, közös, szent szánalomtúl...

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése