Minden falunak van olyan árva földje,
melyben nem nő virág, fű, vetés. Még csöndje
is telve tüskével: hol szúrós bogáncsok
vetnek minden élő lénynek mérges gáncsot.
Itt a hajnaltündér sohasem harangoz
kék harangvirággal meséhez, kalandhoz,
mert harangvirágok itt sohasem nőnek.
Nem való e föld csak sertéslegelőnek.
S minden falunak van oly árva suhanca,
- ki sohase indul szép mesében harcra,
sosem fog legyőzni semmiféle sárkányt,
nem kap arany tallért kacagó királylányt.
Egy vágya se szökken gyöngy-szemű kalászba,
nem lesz más belőle, csak szürke kanászka,
csak szürke kanászka,majd még szürkébb kanász,
Isten gazdag telkén lengő, jég-vert kalász.
Egy sertéslegelőn nagy kánikulában
jártomban ily kamasz kondáskát találtam.
Mikor ráakadtam, gyökeret vert lábam,
mert ily kedves képet még keveset láttam.
Amíg a sok disznó a föld testét túrta,
a kis kondásgyerek furulyáját fújta.
Olyan szépen fújta, éreztem, ha mennyben
angyalok közt állna, ott se fújná szebben!
Mert szép hegedűlni hangversenyteremben,
még szebb citerázni angyaloknak mennyben,
de legnagyobb virtus pusztán ázni, fázni
s disznóknak jó szívvel, szépen furulyázni!
Ha jóságot látok, sírnom vagy nevetnem
kell mindég: most sírtam, de rögtön nevettem
mert nadrágján hátul láttam egy nagy foltot,
a folt piros volt és vidáman rikoltott.
Nevetésem lassan elhalkult. Tűnődtem.
A sáros sertések röfögtek köröttem.
Ájtatos lélekkel gondoltam a drága
kézre, mely foltot
varrt e szurtos nadrágra.
Csak anya tud venni ily nadrágot kézbe!
A folt gondba került, vérátömlesztésbe:
lánykori ujjasát szabdalta szét boldog
szívvel, hogy felvarrja az éktelen foltot.
Hogy jobban megnéztem: szív-formának látszott
e folt és a pusztán jóságot virágzott.
Ezen piros virág nevetése mellett
mendegéltem haza s mosolyognom kellett.
(forrás: Mécs László:
Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése