Nem kell ma autó, villanyos, vonat:

karonfogom az én barátomat,

gyalog megyünk,

mélyen be a berlini éjszakába.

Német kövön dong magyar vándor lába.

A külvárosban megritkult a nép,

egy pár előttünk karonfogva lép:

egy szobalány

talán, ki megszökött pár pillanatra

s egy jassz; az éj két elrajzolt alakja.

Szívük virágzik csoda-gazdagon,

a ő léggömböt tart egy madzagon,

vidáman leng;

mint aki nagy tavaszok titkát hordja

s mint szerelemnek rózsaszínű holdja...

A férfi sugdos, a nő kacarász

s úgy megrázza a csók s a kacagás,

hogy táncot jár

fejük felett a rózsaszínű hold is

s oly víg e kép,n evetne tán a holt is.

Oly víg s oly torz e hold s e két szegény,

s Berlin utcáin két öreg legény

nagyot nevet,

ne kelljen sírni az örök nagy témán:

e hold is elszáll vagy elpattan némán...

Ó régi, régi rózsaszínű hold!

Ugye mienk is ilyen színű volt?

Diákkorunk

dalos szigetjén néha felvilágol,

ha álmodunk a régi jó világról...

... Az éjszakában baktatunk tovább

s azon töprengünk, ki az ostobább:

mi ketten-e,

kik rongyolt kedvünk kacagással foldjuk,

vagy ők s az ő kis rózsaszínű holdjuk...

(forrás: Mécs László: Anya kell! – Versek lányokról és anyákról)