Töredék
Szerelme ’s büszke dísze nemzetünknek!
Nagy már atyáid’ fényekben, saját
Keebled’ szent érzetében még nagyobb!
Ha téged’ egy rosz lópöczér – elébb
Rosz nyelvpöczér volt – náthás rigmusában
Leczkére fogna, mert apró, de szép
Kanczáid közzé angol mént eresztesz
’S a’ szép magyar fajt, a csontost szügyest
Czangár szunyoggal korcsosítod-el;
Ha vádra kelne, hgoy sok útazásid
Hideggé tették szívedet hazádhoz,
És a’ mit a’ Canningek’ bús honában
’S a’ még buktokban is vig francziák közt,
’S túl a’ Píreneék vad csúcsain,
Az egykor gazdag, most szegény spanyolnál
’S Rómában és Athenben ’s a’ nagy úr’
Hét tornyú városában, megszerettél,
Mind azt magyarrá tenni vágysz; - ha tán
Azt mondaná, hogy a’ lófuttatás is
Csak anglomaniád’ vak szüleménye;
Ne lásd Londonban, Pesten nem teszed:
Erőnket fejtsd-ki, nékünk példa nem kell
Kerűlni kell az
olyat nem követni,
Mert az egyébbé
tészen mint vagyunk.
Oh valid-meg azt:
neheztelése méltó
’S tanácsa bölcs;
csak az baj, hogy – nagyon!
De véget a’ dorgáló
még nem ére itt
Halljad tovább. Te
nem csak nemzetedre
Vonál gyalázatot,
midőn neki
Az angolt tőd
példáúl: pártosan
Kelél-fel a’
természet ellen is:
A’ Neptún’
magzatjainak farkokat
Elcsapkodtatván
hóhérló kezekkel.
’S szebb kecskefarkkal a’ ló mint amúgy?
Nézhet de hogy cselédid azt szelik,
Vágják, sütik mert romlott ízletednek
Úgy tetszik inkább? Vagy talán sebesb lesz
Lenyult fark nélkül futva? Lásd Manó Pált
Az nem-zsidó lován is nyert jutalmat.
Örvend a’ lópöczér, hogy czopfja nincs,
De bölcsen úgymond czopf és fark nem egy.
Te nyúgalomban mégy a’ fényes úton,
Hová nagy lelked’ lángja gyúlva tol
’S nem hallod a’ pöczér’ szidalmait.
Nagy leczke nékem, mert a’ nyelvpöczér
Régóta zaklat engem is, kit a’
Külföld’ szerelme vétkes útra szédít.
Én a’ magyart németté
tenni igyekszem,
És francziává,
rómaivá, göröggé
És rontom a’ szép
nyelvet, szabdalom
Szavainknak
farkokat, teremtem a’ szót
A’ régit új
formákba fűzöm-össze...
De nyúgalomban
könnyü menni néked,
Nagysága ’ fénye
védik a’ dicsőt.
Mi védhet engemet
homály fiát
Ha védelmemre
nemkelek magamnak?
És ültetnének téged
is szamárra,
És tiltatnának-el
csak téged is
Mint engemet
készültek; oh bizonnyal
Mondom neked,
elhagyna nyúgodalmad.
Sürű köd és borongó fellegek
Fogák-el tájainkat, a’ midőn
Egyenként kezdénk itt ott a’ menést;
Úgy hitte minden jó ösvényen ő jár,
Ál úton minden más ’s kiáltozá:
Felém, felém! csak itt, csak itt az idv!
Amaz viszont, hogy hátra kell haladni
Előre nem, hogy menni kell, de csak
Mint báblován a’ gyermek, int az eb
Sültet forgatva a’ konyha kerekében.
Egy harmadik hosszúra nyúlt szakállal,
Hogy Asiának boldog tája gyujt
Szép csillagot pályánkra, nem nyugot.
Egy tortyadt nyelvbölcs törvényt hirdete;
Hogy a’ szokás az úr; tiszteljük azt,
De csak h a majd ő nyomja rá pecsétjét,
’S a’ tortyadt bölcsnek senki nem híve.
Álmélkodással látta, hogy tilalmát
A’ tiszteletlen nép még megkaczagta;
’S nem érté, őtet mint lehet kaczagni.
Én láttam a’ zavart ’s láttam, hogy az
Sorban vagyon; úgy volt az mindenütt,
Míg a’ nyelv’ hívei írók ’s olvasók
Egymást korholván összeszerkezének;
’S a’ versenygőket nem békére vontam
Hanem hevesb és még makacsb vitára.
Ki nyugtot óhajt, harczra kél. Kivívánk
A’ szép tusát ’s most béke boldogít.
Még hallik ollykor egy egykét kullogó
Neheztelése. ’S azt csudáljuk e
Hogy sánta kullog a’ sereg megett?
Magára nagy bajt vállal, a’ ki az illyet
Nyergébe szedné. Hagyjuk ön magokra;
Elérnek egykor; és mi kár, ha nem?
Ha nyelvünk el van rontva, mint kesergik,
Úgy az most rosszabb mint egykor vala...
Forrás: Aurora 12. évf.
(1833.) / Újfolyam 2. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése