Faludi András: Verik Andrist…

Andris rettenetes állapotban jön ki délután a bölcsődéből. Bal szeme bedagadva, körül lila karika, szabályos „monokli”.

- Mi van veled, kis bogár?

- Aputám, a Buszi beleütött a szemembe.

Komoly az ügy. Buci majd egy fejjel magasabb Andrisnál, idősebb egy évvel, ha most verni kezdi, megutálja a gyerek a bölcsődét. Pár napja lépett elő életében először Andris. A „mászóktól” átkerült a „tipegők” csoportjába, „felsőbb osztályba lépett”.

Eddig nagyon szerette a bölcsődét. Játszott a járókában, aludt délután, babusgatta a gumi és egyéb állatokat.

Most már persze más. Komoly felnőtt gyerekek közé került, vannak itt három évesek is, már építőkövekkel játszanak, kis talicskákat tolnak, és Andris két esztendejének minden komolyságával a napos karszalagot is felvehette.

Most pedig jön ez a Buci, elkezdi verni, és akkor atyai tekintélyem teljes latbavetése sem fogja bölcsődébe kényszeríteni Andrist. Ismerjük már ennyire egymást. Apja fia. Vállat vonok.

- Mért hagytad – térek ki a téma elől.

Egy pillanatig még átsuhan bennem, hogy szólni kéne Mária nővérnek, de gyorsan leteszek róla. Bucit megbüntetik, aztán alattomban mindent visszaad majd Andrisnak. Különben sem jó, ha mi, felnőttek beavatkozunk a gyerekek dolgába. Más világ, más erkölcsi normák. Abból még semmi jó nem származott, ha két gyerek vitájába egy felnőtt beleszólt.

Aztán meg lehet az egész véletlen is. Buci belekapott a gyerek szemébe, holnapra mind a ketten elfelejtik, mért csináljak cirkuszt?

Felöltöztetem Andrist, hazamegyünk.

Másnap figyelem a gyereket, semmi nyom. Illetve a lila szem most már a szivárvány összes árnyalatát felvette, de ez már a gyógyulás jele, múlik a „monokli”.

Harmadnap jön a meglepetés, Andrisnak most a jobbszeme dagadt be. Ez tudatos verés. Most a másik szemét készítették ki. Eszembe jut boldogult gyermekkorom, a Kálvária tér környéke. Elismerően bólintok. Szakszerű munka.

Aztán minden átmenet nélkül gurulok dühbe. Hiszen ez az én gyerekem! Ezt itt laposra verik, ha nem történik valami. És a nővérek? Azoknak nincs szemük? Az orruk előtt agyonvernek egy gyereket és észre se veszik?

Persze, rájuk nem haragszom annyira, mint Andrisra. Az ÉN FIAM hagyja magát verni! Véres ökölcsaták emléke ködlik fel a nem is olyan rettenetesen régmúlt időkből. Összekerültem én is erősebb srácokkal, mentem haza összeverve is, de minden VIII. kerületi gyerek tanúm, hogy a másik se vitte el soha szárazon.

- Ide figyelj, Andris. Ha még egyszer hagyod, hogy a Buci összeverjen, tőlem is kapsz ráadásul egy párat.

Hazafelé mind a ketten hallgatunk. Bennem forr a düh, Andris nem érti az egészet. Eddig ha fájt valami, babusgattuk, ápoltuk. Most meg további verés van kilátásban. Soha nem ütjük a gyereket, ez is új, fantasztikusan meglepő lehet neki. Gondolkozik.

Másnap a homloka sebes. Nem is szólok hozzá. Felöltöztetem. Elindulok haza. Andris utánam. Vigyázok, hogy tartani tudja a lépést, de hátra se nézek. Jön, totyog utánam fel a Gellérthegyre, szipog.

- Aputám, fogd meg a kezemet.

- Nekem olyan gyerek, aki hagyja magát verni, nem kell. Menj, ahova akarsz.

Erre már felsír. Nagyon szeretjük Andrist, ő ezt tudja, és a szeretet legkisebb megvonása olyan büntetés, amihez csak a legsúlyosabb esetben nyúlunk. Sírva jön utánam, hova is mehetne, apró lábaival kapaszkodik felfelé az úton és sír. Rettenetes az egész. Alig tudom elviselni, de mit csináljak. Ha most megbocsátok, holnapra kiütik két fogát. Minden zokszavára összerándulok, de nem törődöm vele. Hazaérünk.

Andris teljes apátiába süllyed. Sétál, nem játszik, leül a székébe és gondterhelten töri a fejét. Érik a többnapos vetés.

Reggel nem akar a bölcsődébe menni. Kicsit pityereg, aztán mégis bemegy a többiek közé.

Délután Andrist a sarokban találom. Bal arca csúnyán felhasítva, áll, néz engem, szája sírásra görbül, nem tudja, mit csináljon. Mária nővér panaszkodik.

- A maga fia egy kis vadember. A Buci pofonvágta, erre elvonult a sarokba, kiszerelte egy talicska kerekét, és elkezdte verni vele Bucit. Alig tudtuk kiszedni a kezéből. aztán Buci dühében hozzávágott egy építőkockát. Andris meg újra nekiugrott, és mire odaértünk, az építőkockás dobozzal betörte a Buci fejét. Orvoshoz kellett vinni.

Magamhoz öleltem a szipogó gyereket.

- Gyere kicsi fiam. Megyünk a cukrászdába. annyi süteményt ehetsz, amennyit akarsz.

Vaskos kis kezével átfogta a nyakam. Boldogan simul a mellemhez, csókol, vidáman nevet.

- Jól van Andris. Ha bántanak, üss vissza kétszer akkorát. Megtanultad, hogy az öklöd néha használni is kell, de ha megtudom, hogy te ütsz először, olyan szorulás lesz, amilyen még nem volt.

Nevet. Érzi az erejét. Tudom, hogy ő nem fog kezdeni, de ha bántják, keményen üt vissza.

Drága kis kölyköm. Megkaptad az első nagy leckét az életre.

Forrás: Pest Megyei Hírlap I. évf. 23. sz.  1957. május 28.