A
hajóút negyedik napján történt. Holnapután a Leviathan utasai Le Havreban
partra szállhattak, addigra miss Lilliannak el kellett döntenie, kire bízza
párisi szabószámlái rendezését, Petersenre, a svéd bankárra, vagy Mr. Hudleyra,
aki angol ember létére kivételesen szénfekete hajú és koromszín-szemű volt,
mintha Ibéria ege alatt pillantotta volna meg a napvilágot.
Szemtanúk
állítása szerint miss Lillian, a Hippodrom sztárja, szörnyen unatkozott a
bankár társaságában. Petersen kicsit kopaszodott és pókhasú volt, de ahhoz
kétség nem férhetett, hogy csekkjeire mindenkor akadt fedezet. A fekete angol
viszont imponáló jelenség volt, remekül szabott ruhái pompás izmokat takartak.
Nem holmi box vagy rugbysporttól, hanem előkelő pólótól, vívástól és
regattázástól szerzett magasabb rendű izmokat. Miss Lilliannakeben a
tekintetben csalhatatlan szeme volt. A szimatja nem hagyta cserben, amikor Mr.
Hudleyban kitűnő szerelmi partnert szimatolt.
Szupé
után a bankár karját kínálta miss Lilliannak és mialatt a táncosnő Petersenbe
karolt, a szeme sokatmondóan rávillant a fekete angolra. Mr. Hudley nyomban
elértette a szembeszédet és a társalgó egyik asztala mellé már hárman
telepedtek. A háromszög, ahogy a hajón a társaságot elkeresztelték. A szivarját
rágcsáló Petersenre osztották ki nyilván a férj szerepét és a kissé
titokzatosan fellépő fiatal angolra a házibarátét.
Petersen
felvette a desszertnél elejtett beszélgetés fonalát:
-
Túlságosan alábecsüli a gyűjtök szenvedélyét, miss Lillian.
-
A szerelem mellett csupán a pénzgyűjtés szenvedélyének van jogosultsága, -
állapította meg temperamentumosan a táncosnő.
-
A magam részéről visszataszítónak tartom ezt a szenvedélyt, ha öncéllá válik –
vetette közbe Mr. Hudley. – Szerintem a pénzgyűjtés ne legyen több mint
célszerű sport.
-
Más véleményen lesz barátom, ha majd maga is megkopaszodik, - nevetett rá miss
Lillian. Gondolatban még hozzáfűzte, ha valaki ilyen fiatal és apollói termetű,
bűn volna másnak, mint a szerelemnek rabja lenni.
Petersen
a kopaszodásra való célzást magára vette és elnézően mosolygott.
-
Nem érti a szenvedélyek lényegét, miss Lillian – mondta. – A passziót, ami
minden gyűjtés és a kedvtelésen túl a hasznosat, a közérdekűt benne. Bizonyos
szempontból például az öreg pipák gyűjtése se nevetséges, vagy nevetséges volna
például az én éremgyűjtő szenvedélyem? Rögtön illusztrálom, mennyire nem az!
A
mellényzsebéből cigarettatárca nagyságú apró lapos arany dobozt húzott ki és az
asztalra tette. A dobozban gondosan selyemrongyba burkolt patinás érem volt,
akkora, mint egy ezüstdolláros.
A
bankár hévvel magyarázott:
-
Nézzék meg jól ezt a kis érmet. Ez Mithridates aranya. Lehet vagy
kétezer-négyszáz esztendős. Nem hiszem, hogy egy tucatnál több van belőle az
egész világon. Az elmúlt héten értesített az ügynököm, hogy New-Yorkban
felfedezett két példányt. Sajnos, későn érkeztem, csak az egyik érmet szerezhettem
meg.
Miss Lilliana kezébe vette az aranyat és
lekicsinylőleg mustrálgatta.
-
Nem is látni, hogy arany volna. ennyi hűhó ezért a semmiségért! Mit adott érte,
ha nem vagyok indiszkrét?
-
1250 dollárt.
-
Ejnye, ezért már valami jóravaló mutatós gyűrűt vásárolhatott volna. Bogarasak
maguk, gyűjtők. Alaposan túlfizette.
-
Igaza van, alaposan túlfizettem, ha az ön szemével nézem, miss Lillian, mert
hiszen az anyagértéke meg se közelíti a tíz dollárt. De nézze meg jobban. Mit
lát rajta?
-
Semmi különöset. Egyik oldalán egy puffadt bamba arcot, a másikon, ha igen, ez
már mutatósabb, egy görögös ruhájú alakot, kinyújtott karjában valami madárral.
-
Kicsit felületes szemlélődés – vélte a bankár.
A fej pontuszi Mithridatesé, elég eszes ember volt a maga idejében. Az
érem revers oldalán maga Zeus ül, jobbjában sast, baljában jogart tart.
Tekintse meg közelebbről a király hajdíszét. Szalaggal van átkötve és göndör,
mintha az imént hagyta volna el a legdivatosabb fodrásztermet. És nézze meg
Zeus székét. Ezerötszáz évvel utóbb a renaissance a legcsodálatosabb
változatait keltette életre.
Petersen
egy szerelmes áhítatással simogatta meg az asztalra fektetett aranyat. A
szomszéd asztaltársaság felállt, hogy megtekintse a ritkaságot. Egy perc múlva
körbe járt az arany. Petersen közben valóságos értekezést tartott a numismatika
hasznosságáról.
-
Látszólag semmitmondó és mégis feltár egy egész világot. Látom benne az eltűnt
kor kultúráját, következtethetek ipara fejlettségére, a nép szokásaira,
életkörülményeire. Egy nép mithologiájáról, művészete fázisairól tesz tanúságot
ilyen igénytelennek látszó éremdarab.
Miss
Lillian nagy önuralommal elfojtotta ásítását.
-
Pályatévesztett ember maga Petersen. Mért nem lett professzor?
A
bankár elnézően mosolygott és abbahagyta az értekezést.
-
Remek darab, soká vadászhatott rá – mondta a szomszéd társaságból egy
himlőgyáros yankee.
-
Éppen két esztendeig – bókolt feléje a bankár és Mr. Hudleyhez fordult. – Hogy
tetszik önnek, Mr. Hudley?
-
Az első pillanatban azt hittem, hogy hamisítvány. Az udinei Cigoek gyakran
megtréfáltak már bennünket. A nagy Sándor korabeli érmekben, amilyen az öné,
különös tökélyre tettek szert.
A
bankember meglepődött. Rögtön látta, hogy szakemberrel van dolga, talán
ugyanolyan szenvedélyes gyűjtővel, mint ő volt és ez a tudat, hogy kollegára
lelt, valósággal izgalomba hozta.
-
Honnan gondolta, hogy hamisítvány? Talán túlságosan szabályosnak tűntek fel
önnek is a haj bodrai. Nézze meg a nagyítómmal… Szabad az érmet!
Petersen
a társaságra nézett, de hogy senki sem mozdult,megismételte a kérdést.
Szótlanul néztek vissza rá.
-
Ott lesz az asztalon – szólalt meg végre a himlőragyás yankee.
Az
asztalra pillantottak, de érmet nem láttak.
Különös, az imént még ott volt valamelyiküknek a kezében és egyszerre
nyoma veszett. Kinél volt utoljára? Miss Lilliannak az az érzése támadt, hogy
Mr. Hudleynál. Világosan emlékezett, milyen sóvár szemmel nézegette. A
lélegzete szinte elfulladt a gondolatra, ha valaki zsebre vágta az aranyat,
csak az angol lehetett. És ilyen emberrel akarta Páris felé folytatni útját!
Egy megbélyegzett ember, egy tolvaj
csókja! Boralmas!
Kellemetlen
percek következtek. Kínosan feszengtek.
-
Talán az asztal alá esett – vélte az arany gazdája, és nyomban megindult az
asztal alatt a keresés. Felforgatták az összes szőnyegeket, megmozgattak minden
bútort, de az arany nem került elő. Eltűnt, mint a kámfor. Már nem mertek
egymás szemébe nézni, elvégre nem valami apróságról, hanem egy kis vagyont érő
ritkaságról volt szó.
A
táncosnő hirtelen az asztalra borította gyönggyel kivarrott táskája diszkrét
tartalmát.
-
Nézzék meg, nálam nincs – jelentette be kategorikusan. A szeme közben
állhatatosan Mr. Hudleyn függött, aki némán, halotthalványa állt a sarokban és
az egész arany utáni hajsza alatt meg se moccant.
-
Uraim, nem marad más hátra, mint kézzel foghatóan bebizonyítani, hogy
tévedésből egyikünk zsebébe se került az arany, - tetézte meg a yankee a
táncosnő ötletét. Emelte is mindkét karját a magasba. – Parancsoljon velem, Mr.
Petersen!
A
bankár megrökönyödötten tiltakozott. Nem fog egy gentlemen becsületébe gázolni
ilyen bagatell miatt. Hölgyek vannak a társaságban.
-
Bocsánat, itt nem az ön jóérzéséről és gavallérosságáról, hanem a mi
becsületességünkről van szó – mondta a himlőgyáros. – Tehát rajta, nyúljon a
zsebembe. Vagy ha önnek kényelmetlen, elvégezheti más.
Petersen
tiltakozás ellenére megmotozták egymást. Aprólékos gonddal, mintha körmönfont
vámőrök lettek volna. Aki átesett a motozáson, hátravonult.
- Megengedi, Mr. Hudley?
A
fekete hajú angol sápadtan nézett szembe a himlőragyással.
-
Bocsánat, de a zsebembe senkit sem engedek nyúlni.
A
társaság halkan felszisszent. Mit jelentett ez? Miért tiltakozik ez az ember,
amikor senkinek sem volt a motozás ellen kifogása. Peteresen csodálkozva nézett
Mr. Hudleyra.
-
Igaza van, sir, ön az egyedüli, aki belátta, milyen megalázó számomra ez a vizsgálás.
De
a himlőragyás félretolta a kis Petersent.
-
Senki sem vitatja el, hogy joga van ehhez a tiltakozáshoz. És sajnos senki sem
kényszerítheti, hogy alávesse magát a motozásnak. De miután valamennyien
átestünk rajta, hogy úgy mondjam, kissé különös… magára vessen, ha valaki
furcsán találja értelmezi szabódását.
Mr.
Hudley halotthalvány arca hirtelen áttüzesedett. A keze ökölbe szorult,
rekedten vibráló hangon mondta:
-
Felesleges, hogy a tiltakozás következményeire figyelmeztessen. Túlontúl
tisztában vagyok vele. Önök azt gondolhatják, amit akarnak, én megmaradok
elhatározásom mellett.
A
yankee gúnyosan mosolygott, Petersen a kezét tördelte, egészen bizonyos, hogy a
kollega a tolvaj, a gyűjtőszenvedélye elragadtatta, bűnre csábította, persze
csak pillanatnyi megtévelyedésről van szó és egy kollegát ezért nem szabad az
egész világ előtt tolvajnak bélyegezni. Feltette magában, hogy négyszemközt
beszél vele, jóságosan, mintha az apja volna. Istenem, a fiatalok olyan balgák!
Miss
Lilliana hirtelen szükségesnek találta, hogy hátat fordítson az angol fiúnak és
legtermészetesebb hangján a longchampsi futtatásokról kezdjen beszélni a
szomszédjával.
Mr.
Hudley még egyszer körülpillantott. Tisztán látta, hogy mindenki tolvajnak
tartja. A szája széle torz mosolyra rándult, vállat vont és gyorsan kisietett a
teremből. Senki sem tartóztatta.
-
Nála volt utoljára az arany. Világosan emlékszem – fakadt ki a táncosnő. Csinos
volt nagyon, jól állott neki ez a kis felindultság. – Gyanús volt nekem ez az
ember a bemutatkozás pillanatától!
-
Őrt kell állítani a kabinja ajtaja elé – javasolta a yankee és keresztül is
vitte, hogy Mr. Hudley kabinja előtt őr posztoljon.
-
Kegyeskedjenek elfelejteni a veszteségemet – próbált a bankár napirendre térni
az eset felett. Az intelem azonban keveset használt. Az arany eltűnésének híre
percek alatt szétfutott az egész hajón és Mr. Hudley végérvényesen,
feltámaszthatatlanul meghalt a társaságban, mielőtt felébredt volna.
Reggel
azonban a gondosan kikészített erkölcsi hullába mégis visszatért az élet.
Takarítás közben a steward meglelte az aranyat. Szemtanúk állítása szerint
pontosan Petersen szokott ülőhelye mögött a padlózat és a faliburkolat közti
hasadékba beleszorulva. Nyilvánvaló volt, hogy az érem éppen szórakozott
tulajdonosa kezében volt utoljára.
Petersen
boldogan sietett az angolhoz.
-
Ezek után nem marad más hátra, mint megünnepelni feltámadásomat.
Szemtanúk
állítása szerint Jimmy, a Leviathan bármixere izomlázat kapott ettől a
feltámadástól.
A
himlőragyás yankee a hetedik cocktailnál az asztalra csapott.
-
Ördöngös fickó maga, Hudley, hogy mersze volt ilyen rongyos arany miatt kockára
tenni a jó hírét. Mert nézzük csak, mi történik, ha a steward nem találja meg
az aranyat?
-
Még mindig jobban jártam, mintha végigkutatták volna a zsebeimet – mosolygott
rejtélyesen az angol. – Sajátságos véletlen folytán ugyanis a másik aranyat,
Petersen barátom ritkaságának hasonmását nekem sikerült megszerezni
New-Yorkban.
Mr.
Hudley a zsebébe nyúlt és kihalászta belőle az aranyat.
-
Ki hitte volna nekem, hogy én is becsületesen 1250 dollárt adtam érte, ha nálam
találják, mert történetesen tegnap este is itt volt a zsebemben. Magamra
kellett venni a gyanút, hogy tolvajnak bélyegezzenek. Az egész kényelmetlen
incidensért különben csak magamat okolhatom.
-
Miért nem mutatta meg az aranyát, amikor Mr. Petersen az övét prezentálta? –
szólt a yankee.
A
bankár megértő mosollyal bókolt az angol felé.
-
Az igazi gyűjtők tapintatából, akik nem rontják el a kollégájuk örömét.
És
félrevonta a sarokba Mr. Hudleyt.
-
Voltaképpen hálásnak kell lennem a sorsnak ezért az esetért. Miss Lillian ma
reggel a változatosság kedvéért hajlandónak mutatkozott belőlem hullát
csinálni. Kicsit gyanúsnak találta, hogy a steward éppen az én ülőhelyem mögött
lelte meg a érmet.
Enyhe,
szinte bocsánatkérő mosollyal hozzáfűzte:
-
Nyilván abban a hitben, hogy eltüntetésével egy választástól akarok
megszabadulni. Nos, én a választást megkönnyebbítem neki.
Szemtanúk
állítása szerint miss Lillian Le Havreban egyedül szállt vonatra és
szabószámlái rendezésére Párisban volt kénytelen alkalmas médiumot keresni.
Forrás: Képes Hét 3.
évf. 6. sz. 1930.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése