Marék Antal (1903-1983): Marika túrája

Marika szőke volt és kékszemű. Szerette a fákat, az erdő csendjét, az ég végtelenségét. Bomladozó leányságának rajongó tiszta szeretetével.

- A fák az én legjobb barátaim – mondotta.

És szeretett havas téli napokon kiszabadulni a városból a hegyek közé és száguldani skijével, lobogó hajjal, nekifelejtkezni a csillogó porhanyós havon. Ilyenkor úgy érezte, hogy kiteljesedett az élete. Száguldott, mintha csak az álmai elé sietne. Odatartotta az arcát a levegő simogatásának, mintha férfi simogatását érezné.

- A telet is nagyon szeretem – írta a barátjának.

Egyik januári napon újra nekiszabadult a hegyeknek. Valami űzte, hajtotta. Kellett neki a menekülés önmagától. A szerelem virágzott furcsa jégvirágokkal a lelke ablakán. S nem volt nap, amely életre csókolta volna az apró rügyeket. Csak belül a lelke legmélyén fájt hosszasan valami.

Maga sem tudta, hová jutott, olyan ismerős volt neki minden. A hóval fedett fenyők,a lejtők, az emelkedések és a csend, amely ráborult az egész világra.

Egyszerre megtorpant. A skitalpak csörögve ütődtek össze.

Alkonyodott –, körülnézett. Tájékozódni akart. Fák. Fatönkök. Ismeretlen völgybe került.

Eltévedt.

Meghallotta egyszerre a szíve dobogását. A szülei aggódni fognak érte. Talán már keresik is. S ő itt áll, azt sem tudja,merre forduljon. Talán ha valaki megmutatna valami rövidebb utat, akkor még haza is jutna idejében.

Megindult vissza a nyomokon. A ski most oly idegenül súrolta a havat.

- Hahó – kiáltott bele az alkonyatba. Megállt. Sehol senki.

S akkor találkozott egy favágóval. Úgy toppant eléje egy kanyarnál. Az első pillanatban örömet érzett, de aztán megrettent. Ott állott előtte az úton, láthatólag ő is meglepetten.

- Kérem, lenne szíves megmondani… az utat… L. felé.

- Eltévedt?

- Igen. A legrövidebb utat szeretném tudni. Sietnék haza.

A favágó nézte Marikát és nem szólt egy ideig. Pattanásig feszült valami a levegőben. Néma volt köröskörül.

- Maga leány? Fiúruhában…

- Az édesapámmal jöttem. Ő még fent van valahol. Majd kiáltok érte…

- Édesapám… Hahó… Itt vagyok.

- Nem jön az édesapja…

- Dehogy nem. Itt lesz mindjárt. Már jön is talán.

- Nem jön. Nincs is senki magával. Csak úgy kiabál.

- De itt van ő is… Az utat…

- Erre jól megy a kisasszony. Lejut az országútra…

S megindult Marika felé. Most azt hitte, hogy valami hatalmas árnyék nyúl érte. Azt hitte, hogy mentem kiugrik a szíve. A torkán elakadt a szó.

Egyedül volt. Szemben vele ez az ember. Rekedt volt a hangja,ahogyan az utat magyarázta. Most jön feléje…

Pillanatok alatt történt mindez. Jobbra lejtett az erdőirtás. Marika menekült. Porzott a hó belefeküdt a sima talpakba – menekülni.

Érezte maga mögött a favágó lépteinek dobogását.

- Kisasszony… kisasszony… Várjon…

Aztán már nem hallott semmit. A favágó szitkozódását szétvitte a szél.

Most már felszabadultan siklott tovább. Szőke haja lebegett, amint a fordulókat vette. S nemsokára elébe tűnt az út.

Mögötte titokzatos némaságban hallgattak a fák. Az ijedtsége ott maradt, lekapta a lelkéről valamelyik kiállós faág. Gyerekes örömét kiteregette az út mellett a behavazott mezőkre. Valami dalt is dúdolt már.

Feljött a hold. Egyszerre bukkant elő a felhők mögül. S észre sem vette, amikor ott révedezett az égen az első csillag.

Egyik kanyarodónál apró kis lámpáival a szlovenszkói kis bányaváros köszöntötte Marikát.

Forrás: Képes Hét 3. évf. 6. sz. 1930.