Gogol pétervári témái és figurái Dosztojevszkijnél monumentálissá terebélyesednek. Regényeinek színtere jobbára a nagyváros, jellegzetes hőse a társadalmi korlátok ellen fellázadó, szabadságát egyéni létében kereső egyéniség. Dosztojevszkij ennek az individuális szabadságkeresésének az írója, a pszichikai egyensúlyát elvesztő emberről beszél, aki önmagában, hol az ösztönök, hol az értelem, hol az erkölcsiség világában próbál megkapaszkodni.
Az egyén lelki megrendüléseihez vezette el Dosztojevszkijt saját életsorsa is. Papi családból származó, szegényházi orvos gyermeke volt, és hadmérnöki pályára készült, de első irodalmi sikere, a SZEGÉNY EMBEREK (Bednije ljugyi, 1846; magyarul: Devecseriné Guthi Erzsébet fordításában, 1973) és főként száműzetése letérítette erről a szabályos polgári életútról. 1849-ben, egy utópista szocialista társaság tagjaként, államellenes szervezkedés vádjával halálra ítélték, s csupán a vesztőhelyen, kivégzés előtt változtatták az ítéletet kilencévi számkivetésre. Ebből négy esztendőt Omszkban töltött kényszermunkán (1851-54), ötöt pedig katonaként Szemipalatyinszkban (1854-59). Megpróbáltatásai a kitörésig fokozták lappangó epilepsziás hajlamát. De ekkor formálódott ki benne végképp az a művészi elv is, hogy az embert belső szabadságában és végtelenségében kell megmutatnia.
Miután Szibériából visszatért Pétervárra, s közzétette emlékiratát FELJEGYZÉSEK A HOLTAK HÁZÁBÓL (Zapiszki iz mjortovovo doma, 1861; magyarul: Wessely László fordításában, 1983) címmel, először néhány hónapig, majd éveken át Nyugat-Európában utazgatott (1862-63; 1867-71). Élettapasztalata mindinkább szembefordította a polgári életformával, vallásos világképe pedig a materialista forradalom eszméjével. Nézete Oroszország jövőjéről jellegzetesen szláv ideál volt, az egyeduralom és a pravoszláv egyház irányításával képzelt el egy nemzeti színezetű parasztdemokráciát. Ezek a kérdések különösen élete utolsó évtizedében foglalkoztatták, amikor világmagyarázatának összefoglalására törekedett, az EGY ÍRÓ NAPLÓJÁ-ban (Dnevnyik piszatyelja, 1876-77; 1880-81).
A kor plebejus embereszményét, kivált Csernisevszkij elleni támadásait szépírói eszközökkel először FELJEGYZÉSEK AZ EGÉRLYUKBÓL (Zapiszki iz podpolja, 1864; magyarul: Makai Imre fordításában, 1982) című elbeszélésében fogalmazta meg. Valójában ezzel a munkával kezdődik Dosztojevszkij érett korszaka, a nagy regényeké, amelyek közül a pétervári környezetben játszódó, komor nagyvárosi háttérrel festett BŰN ÉS BŰNHŐDÉS (Presztuplenyije i nakazanyije, 1866; magyarul: Görög Imre és G. Beke Margit fordításában, 1986) az élet aljáról, az „egérlyukból” kitörni akaró erős egyéniségről szól. Hőse Raszkolnyikov, a nyomorgó diák, megpróbál átlépni a „falon”, az erkölcsi törvényeken, hogy „uralkodó legyen és ne rabszolga”. A BŰN ÉS BŰNHŐDÉS a szabadságkeresés katasztrófájának regénye, az öncélú szabadságé, amely az író szerint bűnbe és magányba sodorja az embert, mint Raszkolnyikovot is, aki azért öl, hogy megtudja, képes-e kiszabadulni a bűntudat rabságából. Bár nincs ellene bizonyíték, s értelmével mindvégig tagadja, hogy bűnt követett el, lelkiismerete lassanként erősebbnek bizonyul értelménél: a „szabadság világában” kényszerképzeteinek, üldözöttség-érzésének, magányának rabja lesz. Az elveszettség-érzéstől tettének bevallása váltja meg, a bűnhődés, a szibériai számkivetés vállalása, amellyel azonban már „új történet kezdődik – mondja befejezésként az író -, egy ember fokozatos megújhodásának és feltámadásának története.”
Dosztojevszkij világirodalmi újdonsága a BŰN ÉS BŰNHŐDÉS lapjain kivételes erővel bontakozik ki. A XIX. század egységes és következetes jellemeitől eltérően, a „modern”, meghasadt, következetlen embert ábrázolja, aki tudatában van kettősségének, amelyből egyébként a dosztojevszkiji regény egyik sajátossága, a belső dialógusokra felépített szerkesztés is fakad.
Az ember belső kettőssége önállósul A FÉLKEGYELMŰ-ben (Igyiot, 1868; magyarul: Makai Imre fordításában, 1981), ahol a regény hősnőjét, az erkölcsi szépség (Miskin) és az érzékek szabadsága (Rogozsin) között hányódó Nasztaszja Filippovnát döntésre képtelensége sodorja a pusztulásba.
Raszkolnyikov lázadásának motívumai fokozatosan elmélyülnek Dosztojevszkij későbbi regényeiben. Az ÖRDÖGÖK (Beszi, 1872; magyarul: Makai Imre fordításában, 1983) bűnösségükben is heroikus forradalmárai egy történelmi gondolat segítségével, A KAMASZ (Podrosztok, 1875; magyarul: Szőllősy Klára fordításában, 1982) hőse vagyonával próbálja megszerezni magának a hatalom tudatát, meghódítani a szabadságot. Rendkívüli hősei egy eszme, az érzékek vagy éppen az ideált jelentő erkölcsi lét megszállottjai, akik körül a normális világ, azaz középszerű őrültek keringenek.
Ez az írói módszer és emberlátás utolsó regényében, A KARAMAZOV TESTVÉREK-ben (Bratyja Karamazovi, 1880; magyarul: Makai Imre fordításában, 1982) kapja végső, érett formáját. Története egy „kollektív” apagyilkosság körül forog, amelyért felelős elkövetője, a törvénytelen származású féltestvér, az epileptikus Szmergyakov, de felelős Dmitrij is, a legidősebb fiú, aki kívánta apja halálát, s még inkább Ivan, a középső, aki kieszelte, szuggerálta a gyilkosságot. A „minden megengedett” elvének pszichikai és filozófiai háttere és következményei foglalkoztatják Dosztojevszkijt, s egyáltalán Isten létének kérdése, ami „egész életében gyötörte”, s ami átfűti a negyedik, a legfiatalabb testvér, a „szent” Aljosa és Ivan beszélgetéseit is. A testvérekben az író magát az embert állítja elénk, az embert mint többszörös lényt, ösztönei (Dmitrij), esze (Ivan) és mély lelkisége, hite (Aljosa) szerint.
Dosztojevszkij jelentősége és hatása rendkívüli. A világirodalomban Flaubert-rel és vele kezdődik a klasszikus regénytípus bomlása. Nélküle elképzelhetetlen a lélektani és esszéisztikus irányzatok, általában az analitikus és asszociatív próza kifejlődése. Hatott a francia Gide-re a jellem többértelműségének, a pszichikum következetlenségének ábrázolásával, Kafkára, aki – a nyugati regényben először – bűn és bűntudat viszonyából vezeti le az emberi létezés képletét. Merített Dosztojevszkijből Thomas Mann és Faulkner is, de világához leginkább mégis a francia egzisztencializmus irodalma áll a legközelebb: életfilozófiájának hatásával találkozunk Sartre, Beauvoir és Camus műveiben. Ide kívánkozik, mint érdekesség, Mikszáth megjegyzése, aki azt mondta, hogy másként alakult volna pályája, ha előbb olvassa Dosztojevszkijt és csak utána Dickenst és Jókait.
A KARAMAZOV TESTVÉREK
Három fia van az öreg Fjodor Pavlovics Karamazovnak: Dmitrij, a nyugállományú katonatiszt, Ivan, a középső fiú, aki tudósnak készül, s Aljosa, a leendő szerzetes. Fjodor Pavlovics kétszer nősült; első házasságából született Dmitrij, a másodikból Ivan és Aljosa. A két asszony csakhamar tönkremegy a garázda, iszákos, durva férfi mellett, aki kegyetlenségével szinte maga üldözi őket a pusztulásra. A második asszony halála után Fjodor Pavlovics végképp duhaj életre adja fejét, gyerekeivel nem törődik; a fiúk távoli rokonoknál vagy a cselédházban nőnek fel, szülői gondoskodás és szeretet nélkül.
Az öreg Karamazov cinikus, romlott, elaljasodott ember, öncélúan hazudozik: örömét leli e hitvány színészkedésben s olykor abban, hogy le is leplezi magát a nyilvánosság előtt. Egy vidéki városban él jómódú özvegyemberként; a házban csak Szmergyakov, a nyavalyatörős, ütődött inas, s az öreg Grigorij lakik, feleségestül: e három ember áll az öreg Karamazov személyi szolgálatában. Fiai szanaszét szóródtak a világban. Ez nem bántja, sőt így érzi jól magát. Gyermekeit nem szereti, s távollétükben zavartalanabbul átadhatja magát élvvágyó életmódjának. Fiatalkorában tekintélyes vagyont harácsolt össze, most ennek készül a nyakára hágni.
A fiúk már felnőtt emberként kerülnek haza a szülői házba. Nem a szeretet viszi őket apjukhoz, hanem a pénz: Dmitrij és Ivan anyai örökségüket szeretnék megkapni, de Fjodor Pavlovics vonakodik kifizetni az örökséget.
Dmitrijt, a legidősebb fiút nagyon elkeseríti apja ridegsége, s dühében többször megfenyegeti, hogy agyonveri. Dmitrij apjától örökölte a zabolátlan, állatias indulatokat: leginkább rajta ütközik ki a szélsőséges Karamazov-természet. Tiszti pályafutása tele van botrányokkal, élete csupa duhajság, kártya, paráznaság és adósságok. A hadseregből is ezért kellett távoznia. Anyai örökségéből már sokat eltékozolt; apja nem is akar több pénzt adni neki, mondván, hogy már megkapta jussát. A fiú kétségbeesett helyzetben van: nincs pénze, tízrubeles kölcsönökből él, s egyetlen kapaszkodója a még hátralevő, de megtagadott örökség.
Ám nemcsak ez állítja szembe őket. Mind a ketten szerelmesek Grusenykába.
Grusenyka kitartott nő, egy vén kereskedő a pártfogója, aki kiemelte a nyomorúságból. Szépsége, kívánatossága eszét veszi a két Karamazovnak, a nő pedig nem tud választani kettejük közül, mert nehéz eldöntenie, hogy anyagilag melyikük előnyösebb. Egyébként mind a két férfit kineveti. Az öreg borítékba tesz háromezer rubelt – Dmitrij örökrészét -, s megüzeni Grusenykának, hogy a pénz mind az övé lesz, ha eljön hozzá éjszakára. Napról napra várja a lány látogatását, nyugtalanul járkál a lakásban. Grusenyka nem teljesíti az öreg kívánságát, de Dmitrij vágyainak sem enged. Dmitrijt annyira gyötri a féltékenység, hogy napokon át leshelyről figyeli a házat, nem jön-e a lány az öreghez. Meg akarja ölni apját, s ezt nem is titkolja előtte.
Fjodor Pavlovics fél Dmitrijtől, s minden óvintézkedést megtesz, hogy az e ne juthasson hozzá, mert a fiú egyszer már megverte őt – akkor ígérte meg neki, hogy az életét is kioltja, ha nem áll el tervétől. Dmitrij miatt Grusenykának titkos jeladással kell jeleznie érkezését: öt kopogtatás az ablakon. Erről csak a lány tud, s Szmergyakov, az epilepsziás inas, Fjodor Pavlovics bizalmasa. Szmergyakovból azonban Dmitrij kikényszeríti a titkot. Már az egész város érzi, hogy katasztrófa készül az öreg Karamazov házában.
Ivan is megérkezik, a középső fiú. Az egyetemet elvégezte, szeretné átvenni anyai örökségét. Ő a legkülönösebb a testvérek között. Örökölte a karamazovi szertelenséget, de nála ezt fegyelmezi a kultúra: az apai garázdaság Ivannál szellemi síkon nyilvánul meg: a hit tagadásában. Furcsa, zavaros eszmék keringenek agyában, ellensége a szocializmusnak és a kereszténységnek egyaránt. Ivan meggyötört s ingerlékeny, mintha az öröklött természetével folytatott állandó harc már-már felőrölte volna. Úgy jár-kel az emberek között ez a sápadt, okos fiatalember, mintha szakadék fölött kifeszített kötélen táncolna: len, a nyaktörő mélységben a fenyegető karamazovság várja, amelybe minden pillanatban belezuhanhat. Ő a legvárosiasabb a családban, de civilizáltsága ellenére mégis benne dolgozik legerősebben a rombolás szelleme. Nyakkendős, modern ördög, a tudás kegyetlen birtokosa.
Apját ő sem szereti, bár látszatra koránt sincs annyira személyes, megoldatlan ellentét köztük, mint Dmitrij és az öreg között. De Ivan valahogy nem szeret az apja közelében tartózkodni, mintha félne valamitől; Dmitrij gyilkos szándékával szembeszegül, de saját magával még nincs tisztában, s szeretne minél távolabb élni az öregtől.
Az apai házban Ivan szóba ereszkedik Szmergyakovval. Az inas valójában a negyedik Karamazov fiú; Fjodor Pavlovics valamikor erőszakot követett el egy féleszű lányon, aki az ő kertjében szülte meg gyermekét. Az öreg megtartotta házában a fattyúgyereket, s inast nevelt belőle. Szmergyakov a tulajdon édesapját szolgálja, de semmi joga sincs a testvérek mellett: cseléd, semmi más. Zavaros fejű, tudálékos ember, összeolvasott mindenfélét, Ivant is az okoskodásával csábítja beszélgetésre.
Ivannak van egy tanulmánya, amelyben kifejti, hogy a lélek nem halhatatlan, erény sincs tehát, s ha nincs erény, akkor „minden megengedett”. Teóriáját nem rejti véka alá, még Szmergyakovnak is elmondja, aki a maga korlátolt módján szó szerint értelmezi Ivan szavait. Úgy véli, Ivan is szeretné, ha meghalna az apja, s szemet hunyna afölött, ha valaki „elintézné” Fjodor Pavlovicsot. A „minden megengedett” kifejezésben az inas nyílt bátorítást lát.
Szmergyakov szinte cinkosának tekinti Ivant. Elmondja, hogy Grusenyka mégiscsak el fog jönni az öreghez, mert az többet ér az éhenkórász Dmitrijnél, s ráadásul öreg is. Fjodor Pavlovics meg annyira bolondul érte, hogy Grusenyka mindenre rá tudja beszélni.
„- S ha Grusenyka eljön az öreghez, akkor Dmitrij megöli az apját, egyrészt féltékenységből, másrészt, mert ha az öregúr most hal meg, akkor önök fejenként vagy negyvenezret biztosan kapnak... Mindezt pedig Dmitrij nagyon jól tudja.”
Szmergyakov rábeszéli Ivant, hogy utazzék el, ne legyen jelen „ilyen dolognál”...
Ivan rá akarja vetni magát az inasra, de aztán mást gondol, és kijelenti, hogy másnap Moszkvába utazik.
Szmergyakov elmeséli, mennyire fél az elkövetkező naptól, talán még az epilepszia is kitör majd rajta. Ezzel alibit készít elő, hogy megnyugtassa Ivant: senki sem hibás, hogy nem tudták megakadályozni a gyilkosságot.
Ivan ráförmed: „- Ostobaság! Dmitrij nem megy rabolni s a tetejében még megölni az apját.”
Ivan másnap elutazik. S később, amikor már Moszkva felé viszi a vonat, egyre messzebb a készülő szörnyűségek színhelyétől, azt suttogja magában: „Gazember vagyok.”
A szörnyetegek közül tisztán emelkedik ki a harmadik fiú, Aljosa alakja. Előtte a legnagyobb gonoszság is tisztelettel meghátrál. Ha Ivan a modern ördög, akkor Aljosa a modern Krisztus. A két idősebb testvér nagyon szereti őt, úgy tekintenek rá, mint önmaguk tiszta mására, az eszményre, akivé lenniük kellene, de már nem lehetnek Aljosához hasonlóak, mert eljegyezte őket a Gonosz.
Aljosa mindenkit elbűvöl jóságával, béketűrésével. Amikor Dmitrij részeg fővel félholtra ver egy öreg, nyugalmazott kapitányt, akinek a családja nagy nyomorban él, Aljosa meglátogatja őket, segít rajtuk – vezekelni akar bátyja hitványságáért. A család nagyon megszereti, meghitt barátság fejlődik ki közöttük. A fiú mindig ott van, ahol segíteni kell, akár jó szóval, akár cselekedettel. Őt még az apja sem bántja: „nem fogja a fegyver” – de mégis Karamazov, megérti testvéreit. A bűn nem idegen, nem érthetetlen számára.
Öreg mestere, a szent életű Zoszima remete, a kolostor vénje megkülönböztetett módon bánik vele, az „Isten emberé”-t sejti Aljosában. Mielőtt meghal, megparancsolja a fiúnak, hogy vesse le a szerzetesi ruhát, vegyüljön el az emberek között, hogy lásson, halljon és tapasztaljon, mert csak az fordíthatja arcát az üdvösség felé, aki keresztül-kasul ismeri az életet, az embereket – a jót és a rosszat saját bőrén tapasztalja. Azután már kolostorba vonulhat, hogy kirekesztvén magából a világot, lelkének minden erejével istenét szolgálja, s így minél tökéletesebb élete legyen.
Addig még sok keserűség és szenvedés vár rá. Küzdenie kell a család gonoszsága és a készülő katasztrófa ellen. Néha elszörnyed apja és két bátyja elvetemültségén.
Aljosa különösen félti Ivan bátyját, akit ideges és félelmet keltő képzetek gyötörnek. Ivan elmondja neki a nagy inkvizítorról szóló „poémáját”. (A nagy inkvizítor Sevillában máglyára akarta küldeni az ismét emberi alakban megmutatkozó Jézus Krisztust, aki megint csodákat tesz, egy vaknak visszaadja szeme világát, egy halott kislányt feltámaszt.) Aljosa megdöbben. Testvére nevetve próbálja elterelni gyanúját. „Csak nem gondolod, hogy fogom magamat, és elmegyek a jezsuitákhoz, hogy beálljak azok seregébe, akik az ő tetteiket javítgatják? – Hogyan fogsz te élni? Hogyan fogod szeretni őket? Ilyen pokollal a melledben és a fejedben, lehetséges ez? Nem, te pontosan azért mégy el, hogy hozzájuk csatlakozzál... ha pedig nem, hát megölöd önmagadat, nem bírod el! – Van olyan erő, amely mindent elbír! A karamazovi erő... a karamazovi aljasság ereje. – Arra célzol, hogy minden megengedett? – Hát igen, talán minden megengedett! Nem tagadom.”
Ivan elutazását követő éjjelen megtörténik a gyilkosság. Dmitrij nem állt lesben őrhelyén, mert éppen kölcsönt hajszolt a városban. Késő este érkezik meg, s féltékenységtől mardosva rohan Grusenyka lakására, megtudni, a nő otthon van-e. Grusenyka nincs a házban. Dmitrij halálra rémíti a személyzetet őrjöngésével, aztán felkap egy mozsártörőt, s elrohan, hogy agyonüsse apját. Meggyőződése, hogy Grusenyka az ő távollétében élt az alkalommal, elfogadta Fjodor Pavlovics ajánlatát, s elment hozzá.
Szmergyakovot csakugyan elérte a nyavalyatörés, öntudatlanul fekszik szobájában. Beteg az öreg szolga is, Grigorij. Fjodor Pavlovicsra nem vigyáz azon az éjjelen senki. Felhangzik az öt koppanás az ablakon, mintha Grusenyka jönne... Az öregúr kinyitja az ablakot...
S másnap holtan találják a szoba közepén, valaki fejbe verte egy nehéz tárggyal. Ott hever a boríték is, üresen: ebben tartogatta a Grusenykának szánt összeget, a háromezer rubelt.
A gyanú egyértelműen Dmitrijre irányul, aki sohasem titkolta, hogy meg akarja ölni az apját. Dmitrij még azon az éjjelen, a gyilkosság után, rengeteg italt s csemegét vásárol össze, zenészeket fogad, s a megtalált Grusenykával, aki valójában nem is járt az öregnél, átkocsizik a húszversztányira fekvő Mokrojéba. Vad tivornyát rendeznek egy kocsmában, s Dmitrij szinte megdicsőül a boldogságtól, mert a nő végre hajlandónak mutatkozik, hogy hozzászegődjék.
A rendőrség emberei a mulatozás s a boldogság csúcspontján tartóztatják le Dmitrijt. Minden ellene szól, hiába tagad, védekezik és magyarázgat; a bizonyítékok túlságosan meggyőzőek. Börtönbe vetik.
De míg vallatják, nagyon patetikusan viselkedik, szaval és szónokol, majd letargiába esik, aztán újra föllángol. Dmitrij állatias tulajdonságai ellenére naiv, gyermekes lélek, a legegyszerűbb valamennyi Karamazov közül. Erősen él benne a megtisztulás, a megújhodás vágya: mocsokban fetreng, közben mégis az eszményit áhítozza. De akárcsak az apja, szereti a színpadiasságot, s a felemelkedésről tartott szónoklatait élete cáfolja meg. A börtönben meglepő fordulat megy végbe viselkedésében: elismeri a gyilkosságot.
Magára ölti a bűnös szerepét.
Ez nem lepi meg a közvéleményt, de annál inkább a „beavatottakat”, különösen Ivant, aki apja meggyilkolásának hírére visszajön szülővárosába. Ivant egyre az a gondolat gyötri, hogy nem Dmitrij a tettes, hanem ő maga. Nem tudja elfelejteni Szmergyakovval való beszélgetését, az inas nyílt célzásait különösen a saját viselkedését és szavait. Miért mondja Szmergyakovnak, hogy „minden megengedett”? Miért locsogott vele a nyavalyatörésről, s főként, miért engedelmeskedett az inas kívánságának, azaz, miért utazott el, noha jól tudta, mi készül a Karamazov-házban? Ezzel a lépéssel szinte beleegyezett apja meggyilkolásába.
Ivan és Szmergyakov cinkostársak. Ez annál gyötrelmesebb Ivannak, mert utálja az inast, aki az ő torzképe. Szmergyakov valóra váltotta Ivan gyilkos vágyait, s így Ivan is gyilkos lett, valóságosabb gyilkos, mint Szmergyakov, mert a tettnek ő a szellemi szerzője, az inasnak csak a végrehajtó alantas és felelősség nélküli szerepét kellett betöltenie. Eszköz volt Ivan kezében, nem terheli bűn a lelkét.
Ivan a törvény előtt nem számítana bűnösnek, hiszen nem mondta az inasnak, hogy ölje meg Fjodor Pavlovicsot. De lelkiismerete elől nem menekülhet. S bármennyire utálja Szmergyakovot, mégis meglátogatja egymás után háromszor: a cinkosság vonzza, mint a mágnes. Amikor az inas a szemébe mondja: „- Saját kezűleg nem merte megölni, de azt kívánta, más ölje meg maga helyett” – Ivan felháborodik s tiltakozik, de magában már tudja, hogy ez az igazság. Szmergyakov elmondja, hogyan ölte meg Fjodor Pavlovicsot. Nyavalyatörést színlelt, feküdt, s várta Dmitrijt, aki be is rontott az öreghez, de mivel nem találta ott Grusenykát, nem bántotta, hanem elrohant. Ekkor ő, Szmergyakov, agyonütötte gazdáját egy levélnehezékkel, aztán visszafeküdt a saját kamrájába. A gyanú magától értetődően Dmitrijre terelődött, Szmergyakovra nem gondolt senki.
Ivan dühbe gurul, megfenyegeti az inast, hogy feljelenti. Szmergyakov megvetően mosolyog: „Ki hinné el? Képzelődésnek tartaná mindenki.”
Ivan azonban nem bírja elviselni, hogy az ártatlan Dmitrij bűnhődjék helyette. Szökést ajánl fel bátyjának, mindent előkészítene, hogy a terv sikerüljön s Dmitrij megmeneküljön a fegyháztól. De csodálatosképpen Dmitrij nem áll kötélnek. „Szenvedni” akar, már beleélte magát, hogy ő a tettes. Tulajdonképpen igaza van, hiszen rég eldöntötte magában, hogy megöli apját, ha Grusenyka elfogadja az ajánlatot. Lélekben, gondolatban ő is gyilkos, s ez fölér a valóságos tettel.
Ivanra meghasonlás vár. Ő, a művelt és fegyelmezett szellem, látomásokkal vívódik, súlyos idegbaj támadja meg. Egyik lázálmában megjelenik az ördög: civil ruhás, kedélyeskedő úriember, istenről, hitről, tagadásról beszél, gyötri Ivant, aki ráförmed a jövevényre: „Nem! Te nem vagy önmagad, te – én vagyok!”
Az ördög maga Ivan, hiszen az ő gondolatait, eszméit ismétli el látomásaiban. A gyötrelmes víziót Aljosa érkezése oszlatja el.
Aljosa közli Ivannal, hogy Szmergyakov felakasztotta magát. Ivan megrémül. Az inast nem lehet felelősségre vonni többé, s neki, Ivannak vajon ki hiszi el ezt az egész históriát? Szmergyakov megijedt a felelősségre vonástól, s inkább kezet emelt önmagára. Ivan egyedül maradt a közös bűnnel. Hiába jelentené fel önmagát, a törvény előtt ezzel nem megy semmire, mert semmit sem lehet rábizonyítani, a bűntárs halott. De nem engedheti, hogy bátyja idegen bűnért lakoljon.
Súlyos betegen jelenik meg a tárgyaláson. „Szmergyakov ölte meg az apámat, nem a bátyám – dadogja. – Ő ölte meg, de én biztattam, hogy megölje...”
A bíróság nem hisz neki, látják, hogy beteg s félrebeszél. Nem tudta Dmitrijt megmenteni, mert Szmergyakov bűnösségére nincsenek bizonyítékai. Az ügyész ragyogó logikával, hosszú beszédben ecseteli s bizonyítja be, hogy csakis Dmitrij lehet a tettes. El is ítélik a legidősebb Karamazov fiút.
A testvérek nem mondtak le Dmitrij megszöktetéséről: vesztegetéssel akarják a tervet végrehajtani. „Elszököm – mondja Dmitrij Aljosának -, ezt már nélküled is elhatároztam; hát nem kell elszöknie Mitya Karamazovnak? De azért elítélem magamat, s örökké bűneimet fogom báni!”
(Forrás: 111 híres külföldi regény I. kötet 302-304., 312-318. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése