Ítéletidő következett. A fekete felhők csaknem leestek az égről. A távoli dörgés egyre erősebb lett és a villámok folyton élesebben cikáztak. A kirándulók sietve menekültek hazafelé és miközben az elrontott vasárnapot szidták, elkeseredett attakokat intéztek a villamosok ellen.
János gyalogszerrel igyekezett a bőrét menteni. Zivatarban nem mert villamosra ülni. Bérkocsinak híre-hamva sem volt a ligetben, de egyébként János azt sem tartotta célirányos alkalmatosságnak, amikor égiháború készül. Gyorsan mozgó tárgyakba könnyen beleüt a mennykő. Gyermekkorában János a kamrában szokott elbújni, ha megreszketett az ég haragja és gyáva, ijedős természetű maradt harmincöt éves korára is.
Az Andrássy úton próbált menekülni. Sietve, idegesen lépdelt és jól hallotta a szíve dobogását. De már késő volt: az Oktogonnál utolérte a felhőszakadás és amikor egy ijesztő csattanással – valahol nem messze – lecsapott, János rémült oldalszökéssel ugrott be a legközelebbi kapu alá. A foga halkan vacogott, amikor odaállt a lakók névjegyzéke alá és a szemét behunyva egy régi gyermekimádságot mormolt magában. Csak akkor nyitotta ki megint a szemét, amikor egy csengő, nevető, üde leányhang a nevén szólította:
- János úr!
János csodálkozva riadt föl és nagyon megörült a hang tulajdonosának.
- Ilike! Hát maga hogy kerül ide?
- Csak úgy, mint maga, János úr. Az eső elől futottam be. A ligetben voltam az unokafivéremmel és a villamosnál elvesztettük egymást. Ő feljutott még, de engem lelöktek. Olyan durvák az emberek. Azután gyalog igyekeztem befelé, amíg utol nem ért a zápor. Hogy zuhog!
Egy újabb villámcsapás kísérteties fénnyel világított be a kapu alá.
- És hogy villámlik! – mondta mély döbbenettel János. – Nem szeretem a zivatart.
- Én sem. De azért nem félek tőle.
A lány ruháján erős nyomot hagyott a zápor. Kékvirágos zefír ingblúza lucskosan tapadt karcső, fiús idomaihoz. Kalapján, amit a kezében tartott, a tönkreázott margaréták szomorúan sírták sárga szemükből az esővizet.
- Esernyőt kellett volna hozni – dünnyögte János elkésett bölcsességgel.
Odakint elkeseredetten ömlött az eső. Mintha ezüstfüggönyt bocsátottak volna a két házsor közé, a túlsó oldalt csak áttetsző árnyképnek lehetett látni.
- Mit csináljunk? – kérdezte türelmetlenül a lány. – Hiszen ennek sohasem lesz vége!
A dörgés ritkult és János kezdett erőt venni az idegein.
- Hol lakik? – kérdezte a lánytól.
- A külső Krisztinában.
- Oda most nem indulhat el így.
- Csak esernyőm volna!
János tekintete véletlenül a lakásmutató táblára tévedt. Egyszerre hangosan fölkiáltott:
- Mindjárt lesz ernyő!
- Honnan?
- Egy barátom lakik itt a házban, a második emeleten. Várjon egy kicsit.
János fölszaladt a második emeletre és öt perc múlva esernyővel tért vissza.
- Nagyszerű! – örvendezett a lány. – De hát hogyan csináljuk a dolgot?
János gondolkozott egy percig.
- Hát nézze, én a Dorottya utcában lakom. Mindjárt a Fürdő utca sarkán. Odáig elmegyünk szépen együtt, onnan azután magával viszi az ernyőt és holnap visszaküldi nekem.
- Jó.
Megindultak a zuhogó záporban és hogy jobban elférjenek az ernyő alatt, a lány belekarolt Jánosba.
- Megengedi?
- Hogyne, Ilike, csak egészen bátran. Hiszen mi régi ismerősök vagyunk.
Csakugyan régi ismerősök voltak. Ifjú éveiben János is a Krisztinában lakott és jól emlékezett rá, hogy a lány a Logody utcában nőtt fel, az ő házuk szomszédságában. Ő már nagy diák volt, talán a hatodikba járt, amikor Pusztai Ilike született. Valami szegény ki hivatalnoknak volt a gyermeke, de már a pólyában olyan feltűnő szép volt, hogy a harmadik utcából is csodájára jártak az emberek. Tizenöt évig laktak egymás mellett és az utolsó két évben már a kinyílt bimbót látta a lányban János. Ő már akkor túl volt az első szerelmen, az első csalódáson és az első házasságon is. Gazdag nyárspolgárok egyetlen gyermeke, akit pénzért házasítottak össze egy még gazdagabb família elkényeztetett lányával. A frigy várakozáson felül szerencsétlen volt és másfél év múlva elvált a fiatal pár.
Akkoriban János gyakran találkozott Ilikével, akinek nyurga diákok udvaroltak és sóhajtozva sétáltak vele a Horváth-kertben. Néha meg is szólította a bájos gyermeket, kérdezett tőle egyet s mást és ha nagyon bátor akart lenni, megsimogatta piruló orcáját. Öt évvel ezelőtt azután, amikor szülei gyors egymásutánban elhaltak, eladta a budai házat és Pestre költözött. Azóta nem látta Pusztai Ilit, aki ezen a nyáron töltötte be huszadik évét.
Nagyon egymás mellé kellett bújniuk az ernyő alatt, hogy elférjenek. A lány izmos karja szorosan odasimult a Jánoséhoz, aki a nedves blúzon át is érezte a fiatal vér melegét. Az eső rendületlenül ömlött.
Amikor keresztülvágtak a Váci körúton, hirtelen újra nekikezdett az égiháború. Az első fülsiketítő csattanásra János karja idegesen rándult meg.
A lány akaratlanul is elnevette magát.
- Jesszus, hát ennyire fél?
János kínos zavarral felelt.
- Nem félek, csak idegesít.
A villámcsapások egymást érték. Gyilkos tüzük fénye lefutott az égről a házak közé, mintha láthatatlan óriások bengáli gyufát gyújtottak volna a felhők mögött.
- Ilike, maga most nem mehet haza – mondta bizonytalanul János.
- Hát?
- Feljön hozzám és megvárja, amíg elül a zivatar.
- De János úr! – csodálkozott a lány.
- Nagyon kérem, tegye meg, jöjjön föl. Nem engedhetem így tovább.
A lány tétován nézett az arcába.
- No, ugye feljön? Már itt is vagyunk. Hiszen mi olyan régen ismerjük egymást...
A zivatar kegyetlenül dühöngött. Új felhők érkeztek Buda felől. Az esernyő is gyönge védelemnek bizonyult, de meg sajnálta is egy kicsit Jánost a lány, annyira kiült arcára a beteges félelem. Rossz lehet ilyen időben egyedül lenni négy fal között.
És fölment hozzá... Jánosnak két szobája nyílt a Dorottya utcára, a harmadik emeleten. Illedelmesen megvárta az egyikben, míg a másikban a lány kissé rendbe hozta a toalettjét és amikor elkészült, leültek az asztal mellé és elbeszélgettek az elmúlt időkről.
János megtudta, hogy a lány is árvaságra jutott és egy távoli rokonánál él rossz koszton és rossz bánásmódban, mert keveslik, amit az irodában keres. Minden szórakozás a vasárnapi kirándulás, ahova az unokafivére viszi el.
János eltűnődve hallgatta, amit a lány beszélt. Olyan furcsa volt neki, hogy árva garzonlakásában egy fiatal lány csacsog, vigasztaló napfény a sötét viharban. Már nyolc felé járt az idő és János, aki egy szomszéd család konyhájáról étkezett, két személyre rendelt ma estére vacsorát. Egy félóra múlva jóízűen falatoztak és a finom óbor a János szívét is bátrabbá tette.
- Tudja, Ilike, mire gondoltam? Arra, hogy most odakint özönvíz van és az én magányos lakásom a bárka, ahova bemenekült a galamb.
A lány megnedvesítette ajkát a tüzes itallal.
- Én vagyok a galamb? – kacagott. – De hiszen akkor maga a Noé! Nem jó a hasonlat, mert Noénak hosszú szakálla volt és öreg volt már nagyon.
- Én sem vagyok már fiatal, Ilike. Legalább a szívem nem az.
És elmondta ő is, mi történt vele azóta, hogy elkerült a Logody utcából. A lány emlékezett a feleségére.
- Szép menyasszony volt nagyon. Ott voltam az esküvőjükön a Krisztinában.
János keserűen legyintett a kezével.
- Eh, mi a szépség! Jóság, Ilike, jóság: ezt keresem én az életben.
A lány bólintott. Persze, a jóság többet ér.
Amikor a cseresznyét is megették, fölkelt a lány az asztaltól.
- No, most már megyek.
- De hiszen ömlik odakint!
- Még mindig? Szent Isten, hogy jutok én haza?
János megfogta a kezét.
- Hát muszáj hazamennie? Hiszen azt mondhatja otthon, hogy egy barátnőjénél maradt...
- És?
- És – itt marad nálam...
- De János úr!
- Nézze Ilike. A másik szobában kényelmes helyet készíttetek magának, én meg meghúzódom itt a díványon.
Már a kilencet is elütötte. Az eső még mindig nem állt el. János újra felbontott egy borosüveget és mire azt is megitták, már szó sem lehetett róla, hogy a lány elindulhasson Budára. Úgy lett, amint János kigondolta: Ilike szépen lefeküdt a hálószobában, ő pedig a nappaliban a díványra dűlt le. Egyiknek sem jutott eszébe, hogy az ajtót bezárja. Krisztinavárosiak voltak mind a ketten és amikor jó éjt kívántak, azzal búcsúztak egymástól:
- Hiszen mi olyan régi ismerősök vagyunk.
Másnap a lány korán elment az irodájába, de előbb meg kellett esküdnie János úrnak, hogy ebédre hozzá jön és különben is még mindig esik az eső.
- A galambnak még nem szabad kirepülnie – mondta János és megfenyegette ujjával a lányt.
Délben pompás ebédre érkezett vissza Ilike. Ő sem jött üres kézzel: egy szép piros rózsát hozott János úrnak, aki végtelenül boldog volt.
- Íme, az olajág – mondta -, nemsokára kiderül.
És kiderült. Kora délután már megtetszett az ég kékje és Ilike búcsúzásra nyújtotta kezét.
- Isten vele, János úr. Köszönöm, hogy olyan jó volt hozzám. Régen ettem ilyen jól, mint tegnap este és ma délben.
János két kezébe fogta a lány kis kezét.
- Szóval, most másodszor repül ki a galamb és most már nem tér vissza – mondta szomorúan. Most már kiderül és megint kezdődik az egyhangú, szürke élet.
Könnyű sóhaj röppent el a lány ajkáról.
- Így van megírva a bibliában...
János egy bátor mozdulattal magához vonta a piruló leányt.
- De az özönvíz negyven napig tartott és az én boldogságom csak egy napig tartson?
Ilike arca most már bíborszínű lett.
- A boldogsága? – rebegte.
- Igen, Ilike. És én úgy szeretném, ha az enyém is negyven napig tartana, vagy legalábbis – örökre!
Akkor már egészen a karjában volt a lány és behunyt szemmel, édes boldogsággal fogadta a csókot, amellyel János úr eljegyezte magának.
- Látod, édes – dadogta gyermekes áradozással a férfi –, így szép, így jó az élet! Nem fogsz többet megázni...
- És te nem félsz többé a mennydörgéstől – nevetett a lány és újra csókra kínálta az ajkát.
Kint a foszló felhőkön nem volt szivárvány. De a szívükben ott nevetett frigyük hétszínű boldogsága...
(Forrás: Vasárnapi Újság 67. évf. 13. sz., 1920. júl.11.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése