A homéroszi eposzok (Iliász)

„Égre törő szándékkal robbannak be a művelődéstörténet világába a nemzeti kultúrákat megnyitó, ifjú erőtől duzzadó nagyeposzok, mint a Mahábhárata, Királyok könyve, Iliász – írja Lakatos István. – A világirodalom nagy eposzait vizsgálva, a közös szándékoknak, tárgyaknak, motívumoknak lépten-nyomon oly tömegére bukkanunk, amilyent hiába keresnénk a lírai vagy a drámai költészetben, hiába a prózai epikában, tehát a novellában vagy a regényben.” Ezek az eposzok összegzik nemzetük történetét, teljes mitológiájuk kelléktárát is felhasználva. Enciklopédikus igénnyel lépnek fel: megismertetik népük egész kultúráját – tudományát, vallását (hitvilágát), erkölcsét, mindennapi életét, szokásait, társadalmi berendezkedését.

Ám ahány eposz, annyiféle. Olyan meghatározást tehát, amely minden kontinens minden eposzára érvényes lenne, nem lehet adni. Volt tudós (Marót Károly), aki szerint a világirodalomban csak egy igazi nagyeposz van, s ez az ILIÁSZ. Érvényes nagyjából mindre, hogy egységes kompozíciójú, hosszabb terjedelmű, verses epikai mű. :Tárgya egy egész nemzetre kiható esemény, mitológiai, mondai háttérrel. Főhőse nem egyszerű ember, hanem isteni eredetű, óriási erejű nemzeti hős, akinek valamiféle isteni küldetése van: a végzet szemelte ki feladata elvégzésére. Az eposz végkicsengése nem lehet hát tragikus, optimistának kell lennie. Hangvétele tárgyilagos, előadásmódja a sok-sok epizód miatt részletező. Az eposzok formai szabályait az ILIÁSZ-ból – mint az eposzból vonták le. Ezek: az INVOKÁCIÓ (égi lény segítségül hívása), az EXPOZÍCIÓ (a tárgy megjelölése a költemény elején), az ENUMERÁCIÓ (seregszemle), a mitológiai apparátus (csodás elem, isteni beavatkozás), az EPOSZI BŐBESZÉDŰSÉG, a nagy HASONLATOK, ÁLLANDÓ DÍSZÍTŐJELZŐK, ISMÉTLŐDŐ KIFEJEZÉSEK.

Eredetüket tekintve vannak naiv vagy népeposzok (pl. a KALEVIPOEG), illetve műeposzok. A műeposz lehet nemzeti dal (pl. Zrínyi: SZIGETI VESZEDELEM), romantikus (pl. Byron: DON JUAN), vallásos (pl. Klopstock: MESSIÁS) és komikus eposz (Petőfi: A HELYSÉG KALAPÁCSA).

„Amint a világ egy csodával, a világteremtéssel kezdődik, hasonlóképp az irodalomtörténet első ténye is egy csoda (és egyben egy világ teremtése). Homérosz eposzai, a legrégibb irodalmi emlékek, mindjárt a legtökéletesebb művek közé tartoznak, és eljövendő évezredek számára mintául szolgáltak a költészetnek” – írja egy helyütt Szerb Antal. Kiváló ízléssel megkomponált remekművek – szemben a meglehetősen laza szerkesztésű,. inkább részleteiben élvezhető eposzokkal (RÁMÁJANA, KALEVALA vagy Tasso: MEGSZABADÍTOTT JERUZSÁLEM).

A homéroszi eposzok nemcsak az archaikus görög, de az európai irodalomnak is első írott versemlékei. Szinte érthetetlen, hogy előzmények nélkül kélt ilyen művet alkothatott egy nép. A két eposz „kész fegyverzetben ugrik elő a múlt sötétjéből, mint Athéné a Zeusz homlokából” – mondja szellemesen Babits Mihály.

Ha elődei nem is, előzményei bizonyára voltak, csak az írásbeliség kezdeti fokán ezek nem maradtak fenn. Talán mert csak a tökéletest tartották méltónak a lejegyzésre, az utókorra való átörökítésre. Az írást ugyanis már ismerték, nemhogy Homérosz korában, de azelőtt hat évszázaddal is. Az írás tudománya azonban csak kevesek kiváltsága volt, a költők műveiket szóban adták elő. Ahhoz, hogy meggyőzően recitálják, meg kellett tanulniuk – s a legjobbakat tanulták meg, így csak ezeket jegyezték le később. Ilyenek voltak a trójai mondakört idéző dalciklusok. Ezek későbbi megfogalmazása az ILIÁSZ és az ODÜSSZEIA, melyeket a hagyomány szerint Homérosz öntött formába.

E tudatos költői alkotások remek képet adnak a korabeli görögség mindennapi életéről, a mesterségekről, vallásról, a kultúra fejlettségéről. Jó példa erre az ILIÁSZ-ban Akhilleusz pajzsának leírása. Ezt a csodálatos remekművet Héphaisztosz kovácsisten készítette:

Két szép várost is remekelt ki a pajzson az isten,
földi halandókét: egyben lakodalmakat ültek,
s házukból a menyasszonyokat fáklyák tüze mellett
végig a városon át, sok nászdalt zengve, vezették. (...)
Míg a piactéren sokaság állt, pörlekedés folyt:
meggyilkolt ember vérdíja fölött civakodtak
ketten: az egyikük esküdözött, azt mondta a népnek,
mind kifizette; tagadta a másik: mitse kapott még.
Mindketten kívánták, hogy tanú döntsön a perben. (...)
Míg két hadsereg állt ragyogó fegyverben a másik
város előtt körben: szándékuk kétfele oszlott:
vagy földúlni egészen, vagy két részre szakítva
osztani föl, mit a hőnszeretett város fala őriz. (...)
Szép puha szántót is remekelt, televény laza földet,
széleset és hármas-szántásút: rajta a barmot
hajtották a vetők, jártak velük erre meg arra,
és valahányszor fordulván pereméhez elértek,
mézédes borral teli korsót tett a kezükbe
egy társuk, s megfordultak, kiki ment a barázdán. (...)
Távol a tölgyfa alatt hiradók lakomát keritettek:
áldoztak nagy tulkot, s mind körülötte sürögtek;
étket főztek a nők, belehintve a hószinü lisztet.
Majd szőlős kertet remekelt, dús fürttel a tőkén,
tiszta aranyból volt: feketén függöttek a fürtök:
és a karók sorban meredeztek, mind szinezüstből. (...)
Táncteret is remekelt Héphaisztosz, a nagynevü Sánta, (...)
könnyüszövésű gyolcsot hordtak a lányok, az ifjak
jólszőtt drága khitónt, csillámlott mind az olajtól; (...)

E részletből is világosan kitűnnek a költő erényei: az ábrázolt világ kimeríthetetlen gazdagsága, a természetesség, az életteli teljesség, szemléletesség, a nyugalmas objektivitás, az epikai szélesség, mely minden fő- és mellékes dolgot egyforma figyelemmel, szeretettel és körülményességgel tárgyal; az elbeszélés elevensége, az előadás plaszticitása, a ión kellem, báj és olykor a humor.

A két eposz azonban sokban el is tér egymástól. Az ILIÁSZ háborút, az ODÜSSZEIA nagyrészt békés állapotokat tükröz: tárgya szelídebb, vonzóbb az öldöklő csaták képét mutató ILIÁSZ-nál. Az ILIÁSZ alapja a görög történelem, az ODÜSSZEIA a mese, a fantázia birodalmába visz. Az ODÜSSZEIA egy későbbi korra utal szociális, vallási és erkölcsi tekintetben, legalább két emberöltővel később is keletkezhetett az ILIÁSZ-nál. Az ODÜSSZEIA tarkább, könnyedebb, igazi görög kaland – ahogy Babits mondja -, küzdés az elemekkel, a tengerrel, a szigetek vadjaival, a szörnyekkel.

Bárhogy van is, a két eposz nyelve egyszerű, természetes, folyamatos, tiszta, jó hangzású, nem véletlenül lett a későbbi epikusok mintaképe. „A versek folyása melodikus, a hexameter a művészi tökéletesség csúcspontján van” – állapítja meg Benedek Marcell. A népi hagyományokat őrzik az időmértékes, hexameteres szövegbe ültetett ősibb műfajok – a himnusz, munkadal, lakodalmas dal, kartánc, a mágikus szövegek és siratók.

Stílusuk jellegzetességei – melyek aztán a későbbi korok eposzainak kellékeivé rögzültek – az állandó díszítőjelzők (pl. leleményes Odüsszeusz; pajzstartó Zeusz, a messziredörgő; férfiölő Hektór; Átreidész Menelaosz, Zeusz-sarj, nép fejedelme; aranytrónszékű Hajnal; okosszívű Pénelopé; szépfátylas Helené; nagyuszályú isteni asszony; bagolyszemű Pallasz Athéné; jólábvértű akhájok), a nagy formátumú hasonlatok, pl.:

Hektor meg csupa tűzfényben berohant a tömegbe,
és rátört, valamint hullám tör a fürge hajóra,
hogyha növesztik a fellegalatti szelek, s a hajót már
mind beborítja a hab, s a szelek szörnyű sivitása
vásznai közt sír-rí, s a szivükben félve remegnek
mind a hajósok: mert csöpp híján mind odavesznek:
így tépődött most az akháj keblekben a lélek.

és az ismétlődő kifejezések (pl. „szárnyas szavakat szólt”, „mily szó szökkent ki fogad keritésén”, „és hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből”, „s ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették”).

Amint már említettük, a két eposz a trójai mondakörhöz, azon belül is a trójai háborúhoz kapcsolódik. Trója kis-ázsiai várost (Trója – Ilion) kb. az i. e. a XII. században vette be az a görög törzsekből álló sereg, amelyet a délgörög Mükéné ura, Agamemnón vezetett. Az esemény történetét H. Schliemann XIX. századi ásatásai bizonyították: a régészek által feltárt 12 réteg közül a hetedik hatalmas háborús pusztítás nyomai mutatta. A szájhagyomány ezt a történeti tényt aztán a különböző görög törzsek mondáival bővítette, így a trójai mondakör a maga különböző történeti korokból és társadalmi rétegekből eredő anyagával a görög társadalom fejlődésszakaszainak emlékét őrizte meg.

Az ILIÁÉSZ-ban a történelem és a mitológia szinte összemosódik. „A homéroszi világ egészen át van itatva istenekkel – írja Szerb Antal. – Az istenek gyakran megjelennek a halandók előtt, elbeszélgetnek velük, olykor közömbös dolgokról is, szenvedélyesen állást foglalnak az emberek ügyeiben.” A görög isteneket tulajdonképpen Homérosz alakította ilyen emberformájúvá, antropomorffá. Nem sok tekintélyük van előtte, játszik velük; az emberi viszonyokat vetíti világukba.

Az ILIÁSZ valószínűleg az i. e. VIII. század elején keletkezett. 24 énekből – könyvből – áll, közel 16 000 sor. A Trója elleni ostrom egy rövid, 51 napos szakaszát emeli ki mindössze a tíz év eseményeiből anélkül, hogy Trója bevételét is elmondaná. Csak utal a következményekre s az előzményekre, melyek végül is – a monda szerint – kirobbantották a háborút: a görög vezér fivérének, Meneláosznak a feleségét, Helenét elrabolta a trójai királyfi, Parisz. Miatta dúl a harc. „A világirodalom az indulat énekével kezdődik. A patriarkális ős-élet költője az emberi indulatban látta az örök veszélyt és átkot... Maga a trójai háború... az indulat hatalmának nagy példája. Emberek tömegeit veti ki vad tengerekre és messze harcokra, lelküket a kietlen alvilágnak dobva, testüket a kutyáknak és madaraknak – s mindezt egy asszonyért!” – írja Babits Mihály.

Az eposz központi hőse az ostromlók legjobbika, a gyorslábú Akhilleusz, az isteni hős. Ő is egy asszonyért haragszik, egy rabnőért, akit elvesz tőle a fővezéri önkény, s aki miatt duzzogva visszavonul a harctól.

Haragot, istennő, zengd Péleidész Akhileuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak.

- így indul a nagy mű. A „sokezer kínt” megénekelve, a költő nem tesz különbséget görögök és trójaiak cselekedetei között: mindkét fél oldalán beveti az isteneket, egyforma csapások érik őket, mindkét oldalon vannak nagy formátumú hősök. Hektór, trójai királyfi halála a legyőzöttek iránti rokonszenvet táplálja.

Az ODÜSSZEIA legalább két emberöltővel később, az i. e. VIII. sz. végén születhetett. Szintén 24 énekből áll, közel 12 000 sor. A Trója alól hazainduló Odüsszeusz tíz évig tartó viszontagságait mondja el. Arisztotelész az eposz tartalmát ironikus tömörséggel így foglalja össze: „Egy harcos sok éven át a világ különböző részeiben bolyongva, elvesztette összes társait, s házát oly módon hagyta hátra, hogy a kérők szemtelensége vagyonát elpazarolta, sőt fia ellen is cselt szőttek; a tengeri vihartól sodortatva, végül megérkezett országába, egyesekkel megismertette magát, s velük szövetkezve, amazokat végtére elnyomta.”

Homérosz hatása a világirodalomra, az emberiség szellemi fejlődésére szinte felmérhetetlen. Nemcsak a görög, de az európai irodalomban is forrás és mintakép, s további műfajok kiindulópontja lett. Hellaszban hozzá igazodtak az epikusok, belőle merítettek a lírikusok, drámaírók az ókortól napjainkig. (Az érdekesség kedvéért megemlítjük, hogy az ILIÁSZ-nak paródiája is született, a BÉKAEGÉRHARC, melyet sokáig ugyancsak Homérosznak tulajdonítottak; s napjainkig is van parafrázisa, Nikosz Kazantzakisz Odüsszeiája.) Göröghonban mindenki olvasta és idézte, valóságos kultusza volt. Platón szerint Homérosz „nevelte meg Hellaszt.” Egy XVIII. sz.-i Homérosz-kutató (F. A. Wolf) még Aiszkhülosz drámáit is lekicsinylően csak „Homérosz dús asztaláról lehullott morzsáknak” nevezi.

A római irodalom Livius Andronicus Odüsszeia-fordításával kezdődik; Vergilius őt vette mintaképül az AENEIS megírásához. A világirodalom sok nagysága tanult tőle, a művelt Nyugat a reneszánsz és a könyvnyomtatás feltalálása óta mindig olvasta. Amióta első nyomtatott kiadása (1488) megjelent, elmondható, hogy Homérosz az egész világ közkincse.

A homéroszi eposzok számtalan különféle műfajú alkotás ihletői voltak; az abban megalkotott isten- és herosztípusok mintaképül és modellül szolgáltak a képzőművészet különböző ágainak. Gondoljunk a görög vázaképekre, antik szobrokra, freskókra s a reneszánsz nem egy alkotására (pl. Raffaello, Mantegna képeire). Illusztrációik közül leghíresebbek a Rubenséi. Az érdekesség kedvéért említjük itt meg a magyar Kovács Margit keramikusművész Odüsszeusz hajója c. kisplasztikáját.

Számtalan zenei feldolgozás is született (Monteverdi, Bizet, Rimszkij-Korszakov, Kodály művei), s készült belőlük több mozi- és tévéfilm is.

Nálunk először Janus Pannonius ültette át – latinra. Majd Kölcsey fordította felé a figyelmet. Méltatta Arany János is, aki a „költői dikció” mintaképének tekintette. Először teljes magyar fordításban az ILIÁSZ jelent meg, Sárospatakon, 1821-ben, Vályi Nagy Ferenc professzor tollából. Ezenkívül több mint fél tucat fordítás látott napvilágot (Szabó István, Télfy Iván, Kempf /Kelemen/ József, Csengery János, Gyomlai Gyula, Ponori Thewrewk Emil munkája), köztük néhány prózai átköltés (Baksay Sándoré, Mészöly Gedeoné). Az igazi magyar Homéroszt Devecseri Gábor alkotta meg. A két eposz először 1947-ben, átdolgozott változatuk 1957-ben jelent meg az ő átültetésében. Ez utóbbi műfordítás-irodalmunk klasszikus értéke. Természetesen mi is tőle idézünk.

A végére hagytuk a legizgalmasabb, legvitatottabb kérdést, az irodalomtörténet mindmáig lezáratlan rejtélyét: ki is volt a sokat dicsért szerző? Ő volt-e a két eposz megalkotója? Talán csak az egyiké? Vagy az egyiké sem?

Homéroszt sokan a népmondák világába sorolják. Vitás még a név etimológiája is: egyesek szerint a „vak”, mások szerint az „összeillesztő”, illetve a „társak” szó rejlik a Homérosz névben.

Életében semmi biztosan nem tudunk, de valószínűleg az i. e. VIII. században élt. A hagyomány egy vak rapszódosszal – lantos énekmondóval – azonosította. Már az ókorban is legendák, mondák övezték személyét. Egy ismeretlen költő epigrammája így őrzi a kételyt:

Hét város perel egyre, melyiknek sarja Homérosz:
Kűmé, Szmürna, Khiosz, Kolophón, Pülosz, Argosz, Athéna.

(Horváth I. Károly fordítása)

Legvalószínűbb születési helye Szmürna, az eredetileg aiol, de korán ión befolyás alá kerülő város. A hagyomány szerint Khiosz szigetén élt, s Iosz szigetén halt meg.

A két nagy költeményen kívül számos egyéb művet is tulajdonítottak neki, melyeket csak részben vagy töredékesen ismerünk. Ezek a THÉBAISZ, az EPIGONOI, a KÜPRIA, az ún. homéroszi himnuszok (pl. az APHRODITÉ-HIMNUSZ) és kisebb versek, epigrammák, ill. a MARGITÉSZ c. komikus eposz. A szintén az ő nevéhez kapcsolt BÉKAEGÉRHARC című, az ILIÁSZ-t parodizáló eposzt semmiképp nem írhatta. nagyon valószínű, hogy egyedül az Iliász az ő műve.

„A költők vagy, ami mindegy, az olvasók... sosem kételkedtek benne, hogy a homéroszi költemények egységes művészi alkotások, amilyent csak egyetlen, magas kultúrájú költő alkothat. Nehéz is ebben kételkedni. Az Ilias és Odysseia csöppet sem hasonlítanak valami primitív őskölteményre... – írja Babits. – A világirodalom első költője bizonnyal nem az a vak koldus, a hitregei szent agg, akinek a legrégibb vallási himnuszokat is szívesen tulajdonította az antik hagyomány. Ez a kóbor lantos magának a költeménynek lapjairól s alakjai közül léphetett elő.” Ez már egy XX. századi vélemény. De lapozzunk csak vissza az időben, nézzünk meg néhány érdekes elméletet a két eposz keletkezéséről!

Már az ókorban – az i. e. IV. században – akadtak, akik több szerző művének tulajdonították. Módszeresen először az ún. alexandriai filológusok – Zenodotosz, Arisztophanész, Arisztakhosz – boncolgatták a szövegét és tartalmát. Arra törekedtek, hogy megtalálják az „eredeti” szöveget. Ezzel körülbelül egyazon időben a pergamoni iskola tudósai, az ún. „elkülönítők” azzal magyarázták a két eposz eltérő voltát, hogy az Iliászt a fiatal, az Odüsszeiát pedig az idős Homérosz írta.

Az egységes eredet hitét aztán a XVIII. sz.-i kritika kezdte ki végképp. F. A. Wolf – aki tulajdonképpen elsőnek tette fel a „homéroszi kérdést” híres PREOLEGOMENA AD HOMÉRUM (1795) c. művében – nem tagadja ugyan Homérosz létezését, de úgy gondolja, hogy főleg csak egyes, szájhagyomány útján fennmaradt részletek származnak, s ezeket – más rapszódoszok műveivel együtt – az i. e. 550 táján Peiszisztratosz athéni türannosz jegyeztette le s egészíttette ki egységes egésszé. K. Lehmann szerint (1837) az ILIÁSZ 18 önálló kis dalból állt össze magától, tudatos költői közreműködés nélkül. Voltak, akik azt állították, hogy létezett egy ŐS-ILIÁSZ és egy ŐS-ODÜSSZEIA, ezek az idők folyamán állandóan bővültek, s így nyerték el mai formájukat.

A legújabb álláspont szerint Homérosz élő személy volt, ő írta az Iliászt, az Odüsszeia pedig egy későbbi alkotó műve.

Akárki írta is, akárhogy hívták is a két mű alkotóját, egy biztos: mind az Iliász, mind az Odüsszeia szerzője korszakalkotó költői tehetség volt, aki a két mű tüneményes erejével megteremtette az eposz örök időkre érvényes mintáit.

ILIÁSZ



I. ÉNEK

Megharagudott Phoibosz Apollón a Tróját ostromló görögökre, mert a fővezér, Átreidész Agamemnón megsértette egyik papját, Khrüszészt: elrabolta hajadon leányát, s rabnőként tartotta fogva. Bosszúból dögvészt küldött rájuk: „ártó vészt keltett a seregben; hulltak a népek.” Hiába jött az apa fényes váltságdíjat ígérve, hogy kiváltsa lányát, a vezér hajthatatlan maradt, durván elküldte a főpapot. A tizedik napon Akhilleusz gyűlésbe hívta a népet, s megkérdezte a madárjóst, Kalkhászt, hogyan űzhetnék el a járványt a seregtől. Ki kell adni apjának a szépszemű lányt – csak így engesztelhetik ki a felbőszült istent -, feleli a jós. Enged végre Agamemnón, de megfenyegeti Akhilleuszt:

„úgy, ahogyan tőlem Khrűszéiszt elveszi Phoibosz,
(...) – szép Bríszéiszt majd úgy viszem én el
sátradból, a te zsákmányrészed: hogy magad is tudd,
mennyire több vagyok é nálad (...)”

Hiába próbálják a dölyfös vezért csillapítani, elküld a lányért. Akhilleusz mérgében félrevonul a fürge hajókhoz: „harcba se ment, kedves szívét sorvasztva csak ült ott”. Az ezüstlábú Thetisz istennő, Akhilleusz anyja kérleli Zeuszt, büntesse meg a fián esett sérelemért az akhájokat:

„(...) add az erőt addig Trójának, míg az akhájok
gyermekemet nem tisztelik úgy, mint illeti, kinccsel.”

II. ÉNEK

Zeusz elhatározza, hogy úgy bünteti Agamemnónt, hogy gonosz tanácsot ad neki álmában. Nesztór képében lépett a fejéhez, kit a vezér minden vén közt a leginkább tisztel, s így szólt:

„Hallgasd csak szavamat: Zeusznak vagyok én hiradója, (...)
Elrendelte: a fürtös akhájt fegyverbe hivassad,
mind az egész sereget: mert most veheted be a trószok
szélesutú várát (...)”

Reggel Agamemnón össze is hívja a népet, de mielőtt harcba szólítaná őket a trószok (trójaiak) ellen, ki akarja próbálni harci kedvüket: felszólítja őket, e csatázzanak tovább, menjenek haza. Meghallja ezt Pallasz Athéné, a görögöket segítő istennő, s közbelép, mert nem akarja, hogy bosszulatlanul épségben hagyják Tróját. Hiszen Priamosz trójai király fia, Parisz volt az, aki elrabolta a görög fővezér testvérének, Meneláosznak a feleségét, Helenét. Hát hiába halt meg kilenc év alatt annyi akháj hős? Odüsszeuszt s a többi görögöt felbiztatja, döntsenek a további harc mellett. Csak Akhilleusz népe, a mürmidonok maradnak ki a készülődésből.

Megviszi a hírt Irisz, az isteni hírnök a trójaiaknak, támadnak a görögök, készüljenek a védekezésre:

Trójaiak vezetője sisakrázó deli Hektór
Príamidész volt s véle a legtöbb, legderekabb hős
vette magára a vértet, vágyott dárdavetésre.
Dardánok vezetője meg Ankhíszész fiusarja,
jó Aineiász volt, kit a fénylő Aphrodité szült (...)

III. ÉNEK

A csatában Meneláosz szembekerül felesége csábítójával, Parisszal. Ám Parisz ijedten menekül a híres bajnok elől. Meg is szidja ezért bátyja, Hektór:

„Gyász-Parisz, arcra remek, csábító, nőkbe-bolondult, (...)
Lám, ugye nem várod be Arész-kedvelt Meneláoszt?
Megtudnád, kinek őrzöd most viruló feleségét.”

Erre Parisz elszégyelli magát, s felajánlja, megvív Meneláosszal. Aki győz, azé legyen az asszony s a kincs, a többi meg vonuljon el békében. Meneláosz is rááll az alkura.

(...) megörültek a trójaiak s az akhájok,
hitték már, hogy vége a gyötrő háboruságnak.

Hívják Priamoszt, legyen jelen, amikor a párviadal előtt esküt tesznek az akhájok és a trószok. Ezután sorsot húznak, ki vesse ki elsőnek dárdáját. Parisznak kedvez a szerencse, de nem sikerül megsebesítenie ellenfelét. Amikor Meneláosz vissza akar ütni, Aphrodité istennő ködbe burkolja, s elragadja előle Pariszt. Helené megvető szavakkal fogadja a megfutamodott ifjút.

IV. ÉNEK

Meneláosz győzött tehát, de a trószok megszegik az esküt, egyikük íját Meneláoszra röpíti. Végképp úgy döntöttek az istenek – akik az esküszegő íját irányították -, hogy Trójának el kell pusztulnia. S valóban, Agamemnón, látva Meneláosz sebesülését, buzdítja a görögöket, folytassák a harcot.

És hogy a szembefutó daliák egy helyre kerültek,
összecsapott bőrpajzs, kelevéz mind, össze a vértes
férfierő: közben köldökkel-domboru pajzsok
csapkodták egymást, iszonyú hadilárma rivalgott.

V. ÉNEK

Az öldöklő harcba az istenek is beavatkoznak: Aphrodité a fiát, Aineiászt védelmezi, de megfutamodni kényszerül, mert Diomédész, a híres hős megsebzi a kezét. A nagy erejű görög Aineiászra ront, de most meg Apollón avatkozik be, s Arészt, a hadistent kéri, riogassa már meg a trójaiakat, hogy megfékezzék Diomédészt.

Ám az akhájok Arész meg az ércmezü Hektor elől sem
hátráltak most, megfordulva, a barna hajókhoz,
csakhogy előre se törtek a harcban, hátrahuzódtak
folyton, hallva, hogy Árész jár seregében a trósznak.

De Diomédész – akit meg Pallasz Aténé segít – nem nyugszik, érckelevézével Arészt is megsebesíti. A tomboló Arész apjához, Zeuszhoz rohan panaszra.

VI. ÉNEK

Hektór buzdítja a már-már visszavonuló trójaiakat, ő maga pedig a várba megy, hogy megkérje anyját, Hekabét, gyűjtse a nőket Pallasz Athéné templomába, imádkozzanak az istennőhöz Trójáért. Mielőtt ismét belevegyülne a harcba, felkeresi feleségét, Andromakhét és zsenge kis csecsemőfiát, Asztüanaxot, hogy elbúcsúzzon tőlük. Az asszony sírva igyekszik visszatartani férjét; ám hiába könyörög neki, Hektórnak mennie kell.

S Hektórt, bár még élt, házában nyögve siratták:
mert már nem hitték, hogy a harcból visszakerülhet,
s hogy kikerülheti karjai és erejét a akhájnak.

VII. ÉNEK

Sorsot vetnek a görögök, ki vívjon meg a legkiválóbb trójai hőssel, a sisakrázó Hektórral. A választás Aiászra esik. Ám az istenek egyiket sem segítik diadalra. Így szól hát Hektór:

„most hát hagyjuk a vívást abba, a harc viadalmát (...)
Híres ajándékot váltsunk egymással azonban,
hadd szólhasson ekép egy akháj, vagy trójai később:
„Lám, ők lélekevő perrel szálltak viadalra,
és úgy váltak szét békülten, mint a barátok.””

S ment mindegyik a maga népéhez.

VIII. ÉNEK

Egybehívatta az istengyűlést Zeusz az Olümposz tetején, s megtiltotta az isteneknek, hogy bármelyik oldalon beavatkozzanak a harcba. Ő maga Ída hegyére megy:

Zeusz az arany mérleghez nyúlt s a magasba emelte:
s hosszuranyujtó vég két sorsát tette be abba,
lóbetörő trósz és ércinges akháj daliákét:
fogta középen, emelte, s ezek bús napja lenyomta.
Mert az akháj sorsok sűllyedtek a dús anyaföldig
mélyre, s a trósz sorsok lendültek a tágterü égig.

Elhatározza, hagyja győzni a trójaiakat, míg a hajóktól föl nem kél a gyorslábú Akhilleusz, hogy beavatkozzon a harcba.

IX. ÉNEK

Riadtan menekülnek a görögök, legderekabb hőseik közül sokat elveszítettek már. Agamemnón a hazamenetelre gondol, fél, hogy seregük sosem veszi már be Tróját. Nesztór, a legbölcsebb görög azonban azt tanácsolja neki, hogy szép ajándékokkal, nyájas szavakkal kövesse meg a feldühödött Akhilleuszt, s adja vissza neki a szép Briszéiszt. Agamemnón hajlik a szóra, s követséget meneszt a hőshöz Aiász és Odüsszeusz vezetésével. De Akhilleusz szíve nem enged fel semmi kincsért sem.

X. ÉNEK

Agamemnón, az aranylókincsű Mükéné királya maga is ragyogó rezet ölt, hogy részt vegyen a soron következő ütközetben. Kardjától menekvő trósz fejek úgy hulltak, mint tűz lángjától az erdők. Ám Hektór is „iszonyút mívelt a gerellyel s harciszekérrel: az ifjak dús rendjét kaszabolta”. A legderekabb görögök is „megdárdázva-nyilazva feküsznek a görbe hajókon”. Megsebesül Diomédész, Odüsszeusz és Agamemnón is.

XII. ÉNEK

Már a görög hajótábort védő nagy falat ostromolják a trójaiak.

Tornyok s párkányok mindenfele áztak a vérben,
melyet akháj daliák ontottak s trójai hősök. (...)
mígnem végül Zeusz Hektórnak, a Príamidésznak
adta a főbb diadalt, ki először ugort be a bástyán. (...)
mások a tárt kapukon: s az akhájok szertefutottak
görbe hajóikhoz: riadalmas nagy hadizaj kélt.

XIII. ÉNEK

„Emberemésztő harc” tombolt a hajóknál. Hektór mint a dühös Arész, úgy vezette a trójaiakat, másfelől meg az argosziak rontottak előre: „kettős lárma hatolt föl az égig, Zeusz sugaráig”.

XIV. ÉNEK

Héra, Zeusz felesége ráveszi Poszeidónt, a tengeristent, segítse az akhájokat, míg Zeusz alszik. Így szedi rá férjét.

XV. ÉNEK

Hektórt eközben Phoibosz Apollón védi, előtte megy a harcban:

válla köré felhőt köritett, forgatta az aigiszt,
rettenetest, bojtost, gyönyörűt, mit adott a kovácsa
Héphaisztosz Zeusznak (...)

Patroklosz, Akhilleusz legkedvesebb társa elhatározza, ráveszi a duzzogót, induljon a harcba már.

XVI. ÉNEK

Akhilleusz ezt feleli Patroklosz könyörgésére:

„Vedd hát föl válladra az én híres hadivértem,
s harcos mürmidonok seregét te vezesd a tusára.”

Patroklosz pedig, hol a legtöbb harcost látta tolongni, arra rohant fenyegetve. Mikor már negyedízben rohan dühödten a trószokra – akik Akhilleusznak hiszik fegyverzete miatt -, elé áll Apollón, s leüti fejéről sisakját, leoldja vértjét. Védtelen immár. Először Euphorbosz sebesíti meg, majd Hektór döfi bele dzsidáját. Ám mielőtt ráborul a halál, így jósol Hektórnak:

„Mást mondok neked én, te pedig vésd jól a szivedbe:
hosszan nem járkálsz te se már, mert már közeledben
áll a halál neked is, közeledben a kényszerü végzet,
és a dicső Akhileusz keze sujt le, az Aiakidészé.”

XVII. ÉNEK

Hektór felölti Akhilleusz fegyverzetét, amit elvett a meghalt Patroklosztól. Meneláosz közben igyekszik megvédeni az elesett hős holttestét, végül sikerül is másodmagával eljutnia vele a hajókhoz. Aiász megkéri Antilokhoszt, Nesztór fiát, vigye meg a hírt Akhilleusznak legkedvesebb barátja haláláról.

XVIII. ÉNEK

Sötét bánat telepedik Akhilleusz szívére. Megfogadja, megbosszulja barátját:

„S most, Patroklosz, mert csak utánad térek a földbe,
nem hantollak el addig, amíg nem hoztam elébed
fegyvereit s a fejét Hektórnak, vad megölődnek,
s nem nyakazok le tizenkét szép trósz ifjat a máglyád
mellett, érted a meggyilkoltért, nagy haragomban.”

Édesanyja, Thetisz istennő megígéri, új fegyverzetet készíttet számára Héphaisztosszal. Sűrű könnyeket ontva keresi fel a kovácsistent:

„Térded ölelve könyörgök hát: kit a végzete kurta
létre jelölt, fiamat, lásd el most harcisisakkal,
s pajzzsal is és gyönyörű lábvérttel, jó bokacsattal,
s páncéllal: hisz a hű társ elvesztette a régit,
trószoktól leterítve; fiam meg gyászol a porban.”

Elkészül a remekmívű pajzs, az egész gyönyörű fegyverzet.

XIX. ÉNEK

Viszi Thetisz fiának az isteni ajándékot. Akhilleusz kibékül Agamemnónnal, felölti fegyverzetét, befogja halhatatlan lovait, s indul a trószok ellen.

XX. ÉNEK

Zeusz összehívja az isteneket, s most már engedi nekik, ki-ki segítse, akit akar. Közben Akhilleusz Hektórt keresi a harcmezőn, de Apollón Aineiászt küldi elébe. Összecsap a két dalia. Mikor észreveszi ezt Poszeidón, ködöt áraszt Akhilleusz szemére, s kiragadja a harcosok és paripák csatarendje fölött Ainiászt. Az ő sorsa nem az, hogy itt pusztuljon el. Zeusz terve az, hogy

Aineiász erejét teszi végül a trószok urává
s gyermeke gyermekeit, kik még ezután születendők.

Akhilleusz ettől még dühödtebb lesz.

Mint amikor mély völgyek ölén fellobban a vad tűz,
szikkadt bércek alatt s föllángol a rengeteg erdő,
s mindenüvé elhajtja a szél kavarogva a lángot:
íly őrjöngve szaladt gerelyével, akárcsak egy isten,
s ölni akart Akhileusz: vértől ázott a sötét föld.

Megöli Priamosz legifjabb gyermekét, Hektór öccsét, a szép Polüdoroszt is. Ekkor ráront Hektór, de az istenek még nem akarják, hogy megvívjanak egymással.

XXI. ÉNEK

Dúl a harc a folyóknál. Akhilleusz őrjöngő dühe elől a Xanthosz partszakadékaiban keresnek menedéket a trószok. Közülük emel ki tizenkét ifjat Akhilleusz, áldozatul Patroklosz temetéséhez. A másik folyam, a Szkamandrosz elborzad a rettentő hullatömegtől, mely elzárja már a víz útját a tengerhez, s átszól Szimoeisz folyamához:

„Drága fivérem, fékezzük e férfi futását
mink ketten legalább: hiszen ez feldúlja azonnal
nagy Priamosz várát, menekülnek a trószok a harcból. (...)
Szólt, s Akhileuszra rohant, zavaros habbal magasodva,
morgott tajtékkal, vérrel, holtak tetemével.
S bíborszín hulláma a Zeusz-küldötte folyónak
tornyosodott magasan s Akhileuszt elvitte, - sodorta.”

Ezalatt a trójaiaknak sikerül előle beszökniük a várba.

XXII. ÉNEK

Apja, az ősz Priamosz könyörög, ne várja be Akhilleuszt, de nem győzi meg fiát. Összecsap a két hős. Eleinte nem bírnak egymással. Végül Akhilleusz megtalálja ellenfele sebezhető pontját:

Csak hol a vállperec elkülöníti a vállat a nyaktól,
torka maradt szabadon, hol a leghamarabb vesz a lélek:
ebbe ütötte a lándzsáját a heves nagy Akhilleusz;
gyönge nyakán másoldalt jött ki a dárdahegy újra.

Hektór utolsó szavaival ekkor arra kéri legyőzőjét, ne gyalázza meg testét, adja ki szüleinek, hogy méltón eltemethessék. Ám a bősz Akhilleuszban nincs kímélet, „csúfságot tervelt Hektór tetemével”. Megfosztja fegyvereitől, vértjétől, inait átfúrja, s harci szekerére kötözi, hogy fejjel a porban hurcolhassa.

Gyászba borul Trója: Hektór apja, anyja panaszosan zokog.

Andromakhé szemeit sűrű éj lepte be nyomban:
hátrahanyatlott bágyadtan, s elhagyta a lélek.
És ragyogó ékét mind messzire szórta fejéről.

S vele sírtak a trójai nők is.

XXIII. ÉNEK

Akhilleusz ledobja Hektór tetemét Patroklosz ravatala előtt, s előkészületeket tesz barátja temetésére. Máglyát rakat, csámpáslábú barmot, hízott kosokat, meredeklábú, szép paripákat, ebeket áldoz, s a nemes trószok seregéből tizenkét ifjú vitézt. Hektór holttestét pedig kutyák elé veti. Ám Aphrodité és Apollón vigyáz a trójai hős tetemére: távol tartják tőle a kutyákat, megkenik ambrosziás jó rózsaolajjal, s kék felhőt küldenek, el ne sorvassza a nap. A görögök pedig – ahogy ez szokásban volt – különböző versenyeket rendeznek Patroklosz temetése után.

XXIV. ÉNEK

Nem tetszik az isteneknek, hogy Akhilleusz úgy megcsúfolta Hektór testét. Zeusz megparancsolja Thetisznek, fékezze meg dühöngő fiát; Iriszt pedig Priamoszhoz küldi, menjen az öreg ajándékokkal az akháj hajókhoz, s váltsa ki fia holttestét. El is indul Priamosz, Hermész pedig segítségül mellé szegődik, hogy sértetlenül juthasson el a görög táboron keresztül Akhilleusz sátrához. Az ősz apa könyörögve szól Akhilleuszhoz:

és átfogta a térdét, megcsókolta kezét is,
emberölőt, iszonyút, leölőjét sok gyereknek.

A megenyhült Akhilleusz fölemeli az aggot, kézen fogja, s megparancsolja: mossák meg, kenjék be, öltöztessék drága ruhákba Hektór testét, s készítsenek lakomát. Megígéri Priamosznak, addig, amíg a trójaiak gyászolják s eltemetik Hektórt, szüneteltetni fogják a harcot. Úgy is lett.

Kilenc hosszú napon át készültek fel a trójaiak vezérük temetésére. Mikor a halotti máglya elhamvadt,

Drága arany ládába helyezték csontjait aztán
és betakarták lágy bíbor takarókkal utána;
majd a kivájt sírboltba betették, és tetejébe
roppant sziklákat seregestül hengeritettek. (...)
Így rendezték ők a lovas Hektór temetését.

SZATHMÁRY ÉVA

(Forrás: 44 híres eposz, verses regény, elbeszélő költemény 17-34. old. – Móra Könyvkiadó 1995.)