Idén a télnek hosszú az árnya,
rátelepedett Magyarországra,
kezdődött ősszel csalóka fénnyel,
halálos fagyot szikrázva széjjel.
És tart még most is, hiába rója
tavasz napjait naptár írója,
bágyadt a nap is, kevés a fénye,
arról sem tudni: arany-e, vér-e.
Riasztó hírek nyugtalanítnak,
télies napok hosszúra nyúlnak,
betegség, fűtés… Gondunk van bőven.
(Üstökös is jön közeljövőben.)
Éjszaka néha ágyúszó dörren,
felriadok, ha ablakom zörren,
ijedten nézek gyermekeimre:
Lackó, Bandika, Magduska, Imre.
Ma reggel végre szép napsütésre
ébredt a város, ragyogó fényre,
a szívembe lopta magát a kétely:
Hátha csak bennem nem olvadt még fel?
Nézem a bokrot: duzzad az ága,
ámulva nézek fecskemadárra;
valami történt! Nyoma sincs hónak,
rügyező vesszők összehajolnak,
a levegőben új ízek érnek,
íme, válaszol a föld az égnek!
Ragyogva kéklik az ég fölöttem,
tavaszt ünnepel a föld, a földem!
S ahogy ott álltam langy napsugárban,
gyönyörködvén e nem várt csodában,
szívemben zendült újfajta ének,
megértettem, mit üzent az élet
tavaszt tavaszra váró és élő
évezredekről súgva mesélő
rügyfakadással, színnel, virággal,
tavaszra tárult, fénylő világgal.
S kacagó szívvel, remegő kézzel
hántottam le és szakítom széjjel
nehéz hónapok itt maradt havát,
s köszöntöm népem sejlő tavaszát.
Forrás: Petőfi Népe II. évf. 64. sz. 1957. március 17.
vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése