Nem drága muff, nem irhabunda,
ez egy ismerős kutya, kérném,
azaz, laposra nyomott kutyaféle
dombornyomás egy régi érmén.
Kinyúlt és ugrani már sose készül,
mellé borulva lépe, mája,
csupa jó falat, íz,
melyekért
többé mészárszék küszöbén, rühesekkel
nem kél birokra, vad csatára.
Látlak a messzetűnt időben
alvó városszéli utakon,
ahogy megjöttél s elporoltál
csipától, könnytől egy kicsit vakon,
sokszor loptam kenyeret néked,
egyízben megharaptad a kezem
és én jó sarkos kockakővel
meg is dobtalak érte, emlékezem.
Most ide kéne idézni köréd,
hogy bőrödet kifagyva lássák,
a megöntözött utcasarkot,
az árnyatadó öreg hársfát,
mind, akik parittyával
bundádba sűrűn lőttek léket,
családostul a gyepmestert,
minden hentest és mészárszéket
s a gyilkost, tíztonnás kocsijáról
idézem őt is a sorba
s az éhséget, mely miatt nyugodtan
farkasnak születhettél volna.
Az utcaseprő idesandít,
talán mennem is kéne,
kóborkutya imígyen végzi,
ha nincs dámája, pedigréje,
öreg barátom, bordáidnak,
ez volt a legutolsó lecke,
halálodban is mord maradtál,
keshedt bundájú, öregecske,
A velőscsontok országában
emlékezz: mikor dermedt bajszodon
jeges vércsepp lógott,
az emberek nevében mondtam el
feletted ezt a nekrológot.
Forrás: Petőfi Népe II. évf. 34. sz. 1957. február 10.
vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése