Szél és vihar, a legelső szonettet
te írattad velem. – Repült a por
a kertek alján, mint egünk alól
ha fecskerajok délre elrepülnek.
Mily gyémánt volt a villámláng a szemnek
(hogy villogott a fényben az akol)!
Nyüszítettek a kutyák valahol
s aláhullván az első esőcseppek,
a konok jég éppen úgy zongorázott,
pengett, pattant és ablakot bevágott,
mint ez a mai megvadult idő
(mely hatalmas őrültként fut elő:
tetőkre lép, fatörzset tépve ront át
falunkon s megfogja az ember torkát.)
Forrás: Petőfi Népe II. évf. 34. sz. 1957. február 10.
vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése