Testvérek
voltak. Egymás mellett éltek. Mögöttük a múlt: tágad vidéki ház, hatalmas
szobákkal, régi bútorokkal, amelyekben otthonos megszokottsággal üldögélt a
szeretet s a jóság. Itt nőttek föl. Könnyű, színes évek szálltak fölöttük,
gyökerük a szív legmélyére nyúlt s csak szelíd szavakat és simogató gyöngédséget
virított. A sors egyszerre durva kézzel dobta ki innen őket az életbe, ahol
mindig csípősen fújt a szél. Jöttek a gondok, a szürke, ólomnehéz napok s végül
korbáccsal verte őket a fájdalom. Künn jártak a mai élet sáros, ködös útjain.
Elvált
asszony az egyik. Szép, meleg emlékek helyett vérző, csalódott szívet cipelt a
sötét életutakon. Menyasszony a másik. Közé és a boldogság közé acélfalat
állított a mai élet. Küzdő kezeik dörömbölték, törték, - de áttörni nem
lehetett.
Mostanában
Pestre készült az asszony. Az ablaknál ülve számolgatott, töprengett. Csüggedt,
fáradt szeme eléje rakosgatta az eljövendő hét fáradozásait. Mennyi, mennyi út,
törtetés, kérés, megalázkodás – egy biztosabb falat kenyér miatt.
Így
találta húga, ki most jött haza a hivatalból. A hangjában kérés volt.
-
Aztán majd keresd föl Pistát hamarosan.
Ingerülten
felelt az asszony:
- Annyi bajom lesz fönn, tudod – igazán nem
kereshetem föl hamar.
-
Rendben van, - rendben. Ismerlek már, hogy soha, sehol sem segítesz nekem. Nem
kell semmi, nem szóltam egy szót sem.
Most
már az asszony felelete is haragos lett. Nemsokára csúf, vad, dühös szavak
feleseltek egymásnak. A kályha mellől, az ősi karosszékből, ahol mostanában
csak félénken és ritkán húzódott meg, riadtan menekült a szeretet.
Csönd
maradt utána. S a csönd lassan kúszott az asszony szívéig s beszélni kezdett
hozzá. – Látod, nem volt szép tőled, hogy megtagadtad kérését. A szív még
remegett a rá hullott kemény szavaktól s izgatottan védekezett: - Tudja, hogy
sok gondom, bajom van -, miért terhel ő is még? De a csönd csak beszélt egyre;
majd elhallgatott s csak nézett hosszan, kérdőn az asszonyra. Régi emlékek
jöttek elő a múltból, abból az otthonból, melyben az életet mindketten csak az
ablakból ismerték.
Megszólalt
az asszony:
-
Nem tudom, miért nem várod meg, mit akarok mondani. Első napokban, sok dolgom
lesz, de később, mindenesetre fölkeresem Pistát.
Hallgatás.
-
Nekem valóban nehéz napjaim lesznek, de ha elintézem, szívesen fölkeresem s
hírt hozok róla.
Megint
csönd. Elhallgatott most már az asszony is. Többet nem beszéltek a dologról.
Az
utazás estéjén még egyszer dobolt az asszony szívén a megbánás.
-
Nézd – szólt -, én igyekszem úgy intézni, hogy már az első nap beszélhessek
Pistával.
Húga
is megbánta rég a súlyos szavakat, de ő zárkózottabb volt. Lelkében mély,
kifürkészhetetlen vizek aludtak, kincseket rejtve, de szavakat sohasem tudott
felhozni onnan a mélyből.
Ennyit
szólt most is:
-
Jó, hivatalában mindig megtalálod.
Kicsit
sértődötten feküdt le az asszony. Fájt a visszautasítás. De annyi más
töprengeni valója volt. Erre nem jutott idő.
Futó
csókkal búcsúztak a másnap szürke reggelén. A leány nyolcra hivatalba sietett,
nem ért rá beszélgetni. Tett-vett az asszony. Végül átment az ebédlőbe
reggelizni.
Föl
volt terítve; minden a helyén, csakúgy, mint máskor, de… mégis… Tányérja mellé
egy szelet pirított kenyér simult. Egy szelet pirítós.
Nézte
az asszony szótalan és hallgatott. Igen, hallgatott, mert a kenyér beszélni
kezdett. Elmondta, hogy a húga szíve ma reggel csordultig tele volt
megbánással, megbocsátással és szeretettel. De a szíve zárt és csukott, nem
engedi kibújni azokat a szavakat a száján, melyek pedig ott égnek a torkában.
De kicsordult a szív és akkor leszelte a kenyeret és a kályhatűznél
megpirította s odakészítette a tányérjához, mert tudta, hogy szereti. S mert
meg akarta mondani: - Szeretlek s köszönöm neked, hogy megteszed, amit kértem…
Ott
a tányér mellett nem egy szelet pirítós van, hanem egy piros, meleg szív.
Az
asszony feje az asztalra hullt és sírt hosszan, boldogan, mint a váratlanul
megajándékozott koldus.
Forrás: Új Idők XLIII
évf. 33. szám 1931. augusztus 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése