Foghíjas lettem s hirtelen
apó s nem Péter a nevem,
toporgok bénán és vakon,
alig pár órát alhatom,
nyolcvankét s fél esztendején
mit ér az ember, hogyha vén:
Akár a tűzhányó torok,
az asszony egyre háborog,
elég, ha nincs s ha sok. kevés,
nem jó az ágy, a felkelés,
a szív és agy sincs már helyén,
mit ér az ember, hogyha vén?
Ha nappalon, vagy éjfelen
meglep ezernyi gyötrelem,
a csúz reggeltől estelig
felmászik csontos térdemig
s megül az ujjaim hegyén.
Mit ér az ember, hogyha vén?
Mit ér az ember, hogyha már
nyarát elvitte vad tatár,
ha nem segít már napverő
s botjában van csupán erő,
ha jámbor, mint a jó tehén,
mit ér az ember, hogyha vén?
Ha nem bagózik s
nem pipás
dohányát elpipálja
más
s borát, ha nem
vigyáz, övig
kitátott szájak
szürcsölik.
Súgjátok hát, hogy
az idén
mit ér az ember,
hogyha vén?
A lányok vígan,
fesztelen
ülnek nyikorgó
térdemen,
a vátatásnak mind
örül
s szakállam csöpp
fejük körül
úgy repdes, mint a
lósörény,
mit ér az ember,
hogyha vén?
Az ifjú néha vén,
mint én,
mit érhetek hát
én,m int vén?
Fületlen gomb, vagy
annyi se,
pap nélkül
elkántált mise,
mert legysen báró
vagy szegény,
mit ér az ember,
hogyha vén?
Ha majd egy reggel
jó korán
kivisznek Szent
Mihály lován
s ha síromnál a pap
forog,
érdeklődjetek
asszonyok,
kérdjétek Jézusban
hivén:
mit ér az ember,
hogyha vén?
Forrás: Népújság XI. évf. 249. sz. 1956. október 21.
vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése