Vágytam e tájra de hőn! Gyermekkorom óta lidércként
tűnt fel előttem a kép: égretörő hegyeink
büszke világa; erő, fenséges-zord hatalom, s oly
sokszínű csodakert…
Itt vagyok… Annyi sok év
óhaja teljesedett. Lakjál jól két szemem! Ez mind,
mind a tiéd! Látod? Kéklik a bérc,valahány!
Hunyd le pillád, s pár perc múlt el alig, de a szín már
váltja magát. Zöldes lett picikét, hiszen úgy
dolgozik orsók száz meg ezerjén, szorgos a napfény!
Új mintát, új színt sző bele árnyalatul…
Szép? Ugye szép?! Mondd már! Gyönyörű? (De banális e jelző!
Még sose használt, új kellene, ám hol e szó?
Mily koldus is a nyelv… Ezt írd hát toll: ilyen… Így jó,
más nem akadt ehelyett. Nézze, ki többet akar,
hátha talál szebbet, ideillőt,megfelelőbbet.)
Szippantsd orrom a friss, hűs levegőt, mit a vén
Mátra leküld, s élét sziklák kövein köszörülte!
Életelixírként balzsama szárnyakat ad…
Jó itt… Mandulafák, forrás, kis séta az erdőn…
Szép ez a táj, mégis… Messzi akácos után
sóhajt vissza a szív… Hegybástyák rácsa helyett ott
Alföld nyílt ege vár! Törpe borókafenyők,
buckák, lágy homokon született nóták hazahívnak!
Vendéged vagyok én, Mátravidék, sose több…
Forrás: Petőfi Népe II. évf. 252. sz. 1957. október 27.
vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése