Barabás Gyula (1894-1973): Erdőben

A férfi a hegyoldalra mutatott, hogy ott van a gyár. Magda egy piros pontot látott a mély, zöld borongás közepén. Mint bánatos, de már nem gyászoló özvegy sötét ruháján a korallcsat, olyan volt innen lentről a gyártelep. A hegyoldal lomhán, titokba burkolódzva szunnyadt, mint egy nagy, elhagyatott tó, s amint árnyéka rávetődött az autóra, homályából pásztorballadát és vadászdrámák hangulata áradt rá.

A férfi görcsösen markolta a kormánykereket és előre vetett fejjel igyekezett puha arcát a táj férfias jellegéhez idomítani, de nőies állán lesiklott ez az igyekezet. Lassított a kanyargós erdei úton, feje most kissé megadóan előre billent, látszott az arcán, szemén, hogy  föladta a zord tájjal szemben a harcot. Hogy nem tud ezekkel a titokzatos mélységű árnyékokkal szemben olyan fölényes lenni, mint otthon az irodájában, a hivatalnokok előtt. A leány észrevette a férfi arcán ezt a kudarcot. Sértődött szemét, azt, hogy milyen görcsösen kapaszkodik a kormánykerékbe. Úgy, mint amikor kisgyermek fél a sötétedő szobában és belekapaszkodik a párnába. Megérezte Magda, hogy a férfi szerette volna ezt a tájat is a mindig zsongó, vén és titkokkal terhes erdőt, a zúgó patakot, maga alá gyűrni, de ez nem sikerült.

A nyájassággal nem próbálkozott meg, mint Magda anyjával szemben.

Nem akart eljönni a férfivel erre a kirándulásra, de anyja kedvéért megtette. Három nap óta érezte, hogy messzibb kerül tőle. Akkor hallotta véletlenül, hogy a férfi kitúrta elődjét helyéből és nem is éppen tiszteletreméltó eszközökkel. Apjára gondolt, akit – mint később hallotta – olyan sokan becsaptak, megrövidítettek, s amint látta a hirtelen nyugdíjazott öreg cégvezetőt bandukolni át a téren tegnap az alkonyatban, szeretett volna utánamenni és megsimogatni bús, árkolt arcát.

Bizonnyal azért jött most ide, hogy új autójával lenyűgözze a telep tisztviselőit. Különben hivatalos út, azt mondta, végre alaposan megnézi a telep ügyvezetését, hátha lehet még továbbra is takarékoskodni, hátha vannak még ott fölösleges emberek. Mindezeket, amint Magda most végiggondolta és észrevette, hogy a gigászi árnyékot, a merész, kanyargós hegyi utak hogyan gyűrik maga alá a férfit és az autót, még inkább érezte azt a távolságot, ami az  utóbbi időben támadt köztük.

Pedig a férfi éppen dicsőséget remélt ettől az úttól. Csizmát húzott és bricsesz-nadrágot, s még az angol kockás ingén is a felső gombot nyitva hagyta, hogy jobban hasonlítson ahhoz a lovaspóló bajnokhoz, akit egyikképeslapban látott. Érezte, hogy mindez nem váltotta ki a kellő hatást a leányból, de még remélte, hogy a telepre való bevonulás helyrehozza az ügyet. Ha látja Magda, hogy milyen tekintélyes ember ő. Itt, az erdők között, a leány most már pontosan tudta, hogy a férfi nem olyan, amilyennek hangja, föllépése, modora mutatja. Az erdő megmutatta a titkolt egyéniséget, a tájak néha az egyik embert fölemelik, a másikat megalázzák. A tenger és az erdő különösen alkalmas, hogy megmutassa ez emberek lényegét.

Most itt biztosan érezte, hogy nem lesz a férfi felesége, hiába akarja annyira az anyja.

A férfi, mintha megérzett volna valamit mindebből, mert gyanakodóan nézett a leányra. Ennek azonban nyugodt és tiszta volt a szeme. Nyugodt és nagyon távoli, de ezt már nem vette észre. Magda már átadta a fejét, arcát az erdőnek, hozzásimult, már egyedül volt a tájjal, fölolvadt benne.

Az irodaépület előtt álltak meg. A férfi tülkölt. Nagy, kettős-szólamú, édeskéshangú tülköt szereltetett autójára, amilyent a hirtelen meggazdagodott emberek kedvelnek és nyomkodják ok nélkül az országutakon.

- Miért tülköl? – kérdezte Magda, aki a másik oldalon már kilépett az autóból.

- Mert megérkeztünk – felelte a férfi sértődötten.

- Nincs bandérium – válaszolta a nő és mosolyogva mutatott az üres tájra.

Magda kint maradt az ajtóban, jött egy fényes hajú tisztviselő és széket hozott, leült arra, szemben az erdővel. Háta mögött a nyitott ablakon keresztül hallotta a férfi kemény, hivatalos hangját és a tisztviselők alázatos feleleteit.

- Póz – mondta hangosan.

Fölrévült előtte az, ami most bent az irodában lejátszódik, látta a tisztviselők hajlongását, akik kelletik magukat a nagyhatalmú cégvezető előtt. A szemükben benne van, hogy tessék észrevenni engem és bevinni a városi irodába, mert itt az erdők között nem érdemes egy rendes nyakkendőt fölkötni, bent a városban meg kaszinó van, tánciskola és este korzó.

Nézte az erdőt és apja jutott eszébe. Egy csók íze, amint egyszer feléje hajolt az ágyban és ezen a dohányszagú csókon keresztül őrizte meg apjának arcát, egyéniségét.

- Makacs vagy, mint apád – mondta néha anyja, de ez jólesett neki.

Mostanában meg azt:

- Igyekezz, hogy elvegyen feleségül Andor. Boldog lehetsz, mit akarsz, nincsen semmi vagyonod.

Néhány fiatal fenyő sorakozott négyszögben az irodaépület előtt. Válogatott, engedelmes fenyők voltak a vállalat szolgálatában. Ezüstfenyők, mintha holdfénybe, vagy egy tangó melódiájába mártották volna őket. A távolból az öreg vadfenyők gúnyosan nézték ezeket a lakájfenyőket, akik olyan alázatosan fölsorakozva állanak a vállalat szolgálatában.

Kutyus fenyők – jutott hirtelen eszébe és ezen kacagott.

- Apád is csak gúnyolódni tudott, de vagyont szerezni nem – mondta néha nagynénje.

Na, estére otthon leszek, s akkor megmondja anyjának, hogy búcsúzzon el Andortól, a cégvezetőtől. Hogy miért? Úgysem tudná elmondani. Nem történt semmi, az út jó, az erdő szép, Andoron pompásan áll a bricsesz-nadrág és az angol ing, csak éppen az erdő és a hegy egy kicsit megalázta. Ezt pedig nem mondhatja el anyjának, mert akkor azt hinné, hogy bolond. Igen, csak búcsúzzon el anyja a kitervezett jó módtól, amelyet ettől a házasságtól remélt, a disznóölésektől és a vendéglátó nagy ünnepi konyhától. Ő pedig elmegy. Hová, merre megy, nem tudja, de messzi tájak felé szaladnak a telefondrótok és a vonatok s valahol tán szép az élet.

Az erdő duruzsolt, meghitten mesélt, mintha apjának vadászemlékeit mondta volna el.

- Rendetlen társaság ez, de rájuk ijesztettem. Ne haragudjon, hogy olyan sokáig egyedül hagytam – mondta a féri, amikor lejött.

- Na, ezekre könnyű ráijeszteni – felelte Magda.

- Miért?

- Mert kutyák már az emberek. Én nem félnék magától, ha én volnék itt tisztviselő, akkor én…

- Tessék?

- Semmi, csak nem félnék.

Nem folytatta, mert odalépett egy tisztviselő, hogy nézzék meg a gyártelepet. Jajongó fűrészek között jártak, a tisztviselő fekete ruhájában lépkedett előttük és bőbeszédűen magyarázott.

Egyik farakás mögül egy férfi nézett rájuk. Ez megállította Magdát, mert jófényű szem volt. Nem ment hozzájuk a férfi, csak állott a farakás mögött, szilárdan, közömbösen, konokul. Amikor odaértek, megbiccentette fejét, de arca zárt maradt. Magda azért is megállott előtte.

- Bigard mérnök úr – mutatta be a tisztviselő zavartan.

- Ezekből mind hegedű lesz – felelte a mérnök készségesen a kérdésére és némi mosoly enyhítette most már zárkózott arcát.

Akkor már csak ketten álltak a farakás előtt, mert cégvezető és a tisztviselő tovább mentek. Megálltak az ajtóban és nézték Magdát sürgetően, de ő azért is tovább beszélgetett a mérnökkel. Érdeklődött, hogy milyen hegedűk lesznek ezekből a falemezekből.

- Az anyag jó, a többi meg azon múlik, hogy milyen mester keze készíti el őket és milyen zenésznek kerül a kezébe – felelte a mérnök.

- Igaz, minden azon múlik, hogy kinek a kezébe kerül – válaszolta Magda tűnődve.

Fölváltva nézte a fahalmot és a mérnököt. Ebben melódiák szunnyadtak, búsongó, pajzán vagy pezsdítő nóták, amelyeket még rejt az anyag. Mint csecsemű günnyögése a jövendő indulatszavait. A mérnök szeme, homloka meg olyan, mint amikor a kapitány kiadja a parancsot a vitorlák bevonására. Ez a megállapítása Magdának elég találó is volt, mert a mérnök a dalmát tengerpart szilaj és szabad lobbanásait villantotta rá. Onnan került ide, onnan hozta magával azt a tüzet és keménységet, amely tengerész-őseit röpítette messzi világok hódítására, szikáran, dalosan, mindig csókra és diadalra szomjasan. Szemével már rácsapott a leányra, mert megállapította, hogy ez belül szabad, hogy valójában nem tartozik még férfihez. ehhez a főírnokhoz sem, akivel idejött Ez a megállapítás hirtelen mámoros bátorságra gyújtotta. Magda elkapta szemét és az ajtóra nézett, amelyen éppen akkor lépett ki a cégvezető és a háta, amint eltűnt az ajtó mögött, csupa sértődés és szemrehányás volt.

A tisztviselő sietve jött vissza, hogy várja a cégvezető úr.

- Ebédnél még találkozunk – köszönt el a férfitől.

- A maga kedvéért. Különben nem járok a kantinba – válaszolta a férfi.

Amint ment kifelé a munkateremből, a fűrészek, fahalmok mögül, szemek villantak rá, izzóan. Jó forró hely, állapította meg magában és most már vidám volt.

- Az az ember fölmondásban van – mondta a cégvezető rosszkedvűen.

Magda észrevette, hogy a szép csizmát belepte a fűrészpor.

- Milyen a csizmája?

A férfi zsebkendőt húzott elő és gondosan leporolta csizmáját.

- Azért álltam ott annyi ideig, mert megkért a mérnök, hogy tartassam vissza. Szóljak magának, hogy továbbra is itt maradhasson.

A tisztviselő gyanakodva nézett Magdára.

- Csodálkozom, nagyon csodálkozom, kérem, mert ő mondott föl. Lehetetlen ember, olyan büszke, hogy nem jön közénk, jó, hogy elmegy. Azért nagyon csodálkozom, hogy itt akar maradni.

A cégvezető ránézett a tisztviselőre, ez a nézése megsemmisítő volt. A tisztviselő most értette meg, hogy nem viselkedett helyesen, amikor a mérnökről ezeket elmondta. Bánatában hajához kapott, de ezzel már nem tudta jóvátenni hibáját.

Magda csak ezt akarta tudni mérnökről. Azért mondta a cégvezetőnek, hogy szólott neki a visszamaradása érdekében. Most már érti a helyzetet, igen, akinek ilyen szeme van, az nem tud megmaradni ennél a vállalatnál. Ő már hallott arról, hogyan lehet itt előrehaladni, megmaradni.

A kantin ebédlőjében fehérterítékes, virágos asztal várta őket. A tisztviselők fölállva fogadták, mindegyiknek szép nyakkendője volt és kemény gallérja. Már a tésztát ették, amikor megérkezett a mérnök. Kissé gyűrött vászonruhában jött, puha ingben, de arcán látszott, hogy most borotválkozott meg és ezt Magda észrevette. Fejének biccentésével üdvözölte a társaságot, aztán leült Magdával átellenben. Nem evett, három deci vörösbort kért, szótlanul, összehúzott szájjal nézte a tisztviselőket. De amikor Magdára nézett merészen, szeme megenyhült.

- Édes bort – mondta a cégvezető a kantinosnak olyan hangon, mintha a főkönyvet kérte volna átvizsgálás végett.

Az első fölköszöntőt a fényes hajú fiatalember mondta, hosszú, félig sikerült körmondatokban, önképzőköri zengéssel. Amikor váratlanul végére ért a szónoklatnak, fölállva emelték magasra poharaikat. Kint éppen heves szél zúgatta az erdőt s a kivágásra ítélt öreg fenyők komor dalban énekelték el végrendeleteiket a mindig szomjas szikláknak, a horpadt hasú farkasoknak és a céltábla szemű baglyoknak, hogy ezek üzeneteiket adják át az utókornak.

Aztán a mérnök állott föl. Riadt, csodálkozó arcok meredtek rá.

- Én sem maradhatok  ki a sorból – mondta csöndes mély hangon.

- Kérem, tekintve, hogy fölmondásban van, nem kívánom öntől ezt – vágott közbe a cégvezető ijedten.

- Igaz, nem kívánjuk – szólalt meg a fényeshajú.

A mérnök alig észrevehetően legyintett a kezével, aztán hátravetette fejét. A cégvezető fölállt és megtapogatta hátsó zsebében a revolvert.

Magda mindezek alatt csodálatosan nyugodt volt. Valami könnyű mámor lobbant föl benne. Mintha hangversenyteremben ülne és valaki gordonkán játszana.

- Arra a szorgalomra és kitartásra emelem poharam, amellyel önök ennél a vállalatnál űzik az alázatot.

Nem volt emelt a hangja, de olyan volt, mint amikor nehéz mozdony dübörög messze. A szél zúgása jelentősen festette alá a mérnökmondatait.

- Ünneplem azokat, akik fölfelé elomlóan kedvesek, kabátokat segítenek le s az elhervadt asszonyok szépségét zengik, amikor érdekük úgy kívánja.

A szél az ablaktáblára csapott, mintha cigány tust húzna. A cégvezető kirohant, a tisztviselők dermedten ültek a helyükön és nem tudták, mit csináljanak.

Magda biztatóan nézett a mérnökre.

- Nem hallgatjuk tovább – ugrott föl végre a fényeshajú.

Ketten maradtak, Magda és a mérnök. Valaki a tisztviselők közül, amint kifelé igyekezett, feldöntött egy borosüveget és a bor, mint egy nagy sárga pók folyt széjjel az abroszon.

- Ketten maradtunk – szólott a mérnök és ránézett a leányra.

- Töltsön nekem is – felelte Magda.

- Az erdők és a tengerek egészségére – mondta a mérnök és olyan volt most a hangja, mint pásztorkürt tavasszal.

- Én még nem láttam tengert – mondta Magda rajongva.

- Akkor megnézi, mert Cattaróban lakik anyám és elviszem oda.

Karonfogva mentek le az úton. A cégvezető már elment a vajszínű autóval, a szél is elállott. Ketten voltak az erdők között, csak a tisztviselők lestek utánuk az irodaépület ablakai mögül.

Ők meg csak mentek összefogódzva a sötét vén fák között.

Forrás: Új Idők XLIII évf. 33. szám 1931. augusztus 15.