2019. okt. 2.

Fonyó János: A negyedik malac…


 
Sokat beszéltem, sokat írtam másokról, s engedtessék meg nekem, hogy most már magamról is ejtsek néhány szót. Nagyon régen történt meg velem az eset, amit most elmondani készülök. Annyira régen, hogy talán igaz sem volt, mert hajlamos az ember a felejtésre. Én azonban nem felejtettem el, és azt hiszem, még hasznomra is szolgált.

Abban az időben még csak ismerkedtem a betűk világával, tanulgattam a betűvetést. Megvallom őszintén, olyan rút betűket senki nem tudott papírra vetni, mint én. Tollam karcolta a papírt és irkám mindig tele volt nagy, kövér pacnikkal. Tanítóm úgy találta, hogy ezt mutogatni kell s mutogatta is. Míg iskolatársaim derültek, én pirultam. Igazságtalannak véltem ezt a mutogatást, mert hiszen a többiek sem rajzoltak gyöngybetűket. Az igaz, hogy néha ügyetlenségemben irkámra borítottam a tintát, ezt azonban magánügyemnek tekintettem.

Akkor már jó néhány hónapja munka nélkül volt apám, s hogy otthon eggyel kevesebb legyen a kenyérpusztító, nagyanyámhoz adtak falura. Nem mintha nagyanyám gazdag lett volna, de az a szóbeszéd járta, hogy falun könnyebben megél a szegényember is, mint városon. Így hát azon a télen nagyanyámnál töltöttem az időt. Mialatt én a falusi iskola tanítóját boldogítottam, nagyanyám mosni, takarítani járt. Egyik nap a jegyzőéknél, másik napon a plébánián, azután a tanítóéknál, majd a patikuséknál találtak számára munkát. De hívták disznóvágáshoz is. Nagyanyám a falu Örzse nénije volt, akit mindenki ismert. Történt pedig egy szép napon, hogy a Teleki-uradalom potrohos intézője négy beteg malaccal fizette ki nagyanyám régebbi munkáját. A potrohos intéző nem nagyon szeretett pénzzel fizetni.

- Végezze csak el ezt a kis munkát lelkem, nem leszek hálátlan – így állított be mindig, ha valamire szüksége volt, és szent Genovéva történetén megöregedett nagyanyám nem ellenkezett tán soha. Azt hitte szegény, azért született, hogy az úrféléknek szolgáljon még akkor is, ha nem fizetnek érte. De hát az intéző fizetett a négy kicsi malaccal s nagyanyám aggodalommal gondozgatta az ezüstszőrű jószágokat. Hogyne gondozta volna, hiszen néhány csirkén kívül egyéb jószága soha nem volt, s most egyszeriben gazdagnak érezte magát.

- Csak legalább megmaradjanak – biztatta magát.

A malackák megmaradtak, meg is erősödtek szépen, nekem pedig az lett a feladatom, hogy napos időben megjárassam őket. Nagyanyám mindig azzal bocsátott el, hogy úgy vigyázzak a malacokra, mint a szemem világára, s ne legyek olyan könnyelmű, mint az apám, az az istentelen. Gyakran nevezte istentelennek apámat, alighanem azért, mert apám nem szívlelte az egyházat, s ezért nagyanyám nem szívlelte őt. S hogy legalább én ne leszek istentelen, sokszor olvasgatta nekem a szentek életének történetét, de legtöbbet szent Genovéváról hallottam. Alighanem példaképnek tartotta őt nagyanyám.


- Ilyen légy te is – mondta jóakaratúan, amikor befejezte az esti olvasást, én pedig a szentek példájától zúgó fejjel aludni tértem. S másnap kezdődött minden elölről. Az iskola, meg a malacjáratás.

Már kifelé fordult a télből az idő, amikor életem első tragédiája bekövetkezett. A hó elolvadt mindenütt, a nap melegen sütött és igen jól éreztem magam a szabadban. Különösen azért, mert társakra akadtam malacjáratás közben. Valami rongylabdát rúgtak, püföltek a velem egykorú gyerkőcök, s magam is boldogan csatlakoztam a játékhoz. Annyira, hogy még a malacokról is megfeledkeztem. Jól érezhették magukat a malacok is, mert vidáman futkároztak a napon. Ebből lett a baj. Mert a nagy rétet átszelő dűlőúton egy szekér tűnt fel, s egyikkismalac a lovak alá futott. Mentem ott is maradt, én meg csak álltam megrémülten. Amikor várható sorsomra gondoltam, előtört belőlem a sírás. Otthagytam játszadozó társaim s elindultam neki a világnak. Mert hogyan állok ezután szegény nagyanyám elé? Mivel féltem az ismeretlen messzeségektől, s az éhség is elővett, jobbnak láttam, ha mégis visszafordulok. Hiszen éppen eleget tanult nagyanyám a szentektől, tán csak nem lesz kegyetlen hozzám? – így okoskodtam magamban.

Amikor hazaértem, betereltem a malacokat az ólba, s mivel nagyanyám még nem jött haza, kegyetlen gyötrődésekkel telve várakoztam. Múlt egyik óra a másik után és amikor angelusra csendítettek, betoppant nagyanyám. Én a tűzhely mellett hüppögtem, ő pedig nézett rám szigorúan. Úgy éreztem, mindenről tud, hiszen a szentekkel barátkozik, - nem is tartottam érdemesnek, hogy titkoljam a bajt.

- Micsoda? Elpusztult az egyik malac? Hát agyontapostattad? – kiáltott nagyanyám. Szörnyű fájdalom volt a hangjában, s amikor arra kérte az istent, hogy venné már őt egyszer magához, hogy ne kellene annyit szenvednie, még inkább kétségbeestem.

- Hát hiába etettem azt a jószágot? Hát nem megmondtam, hogy úgy vigyázz rájuk, mint a szemed világára? Hát nem látod, hogy koldusok vagyunk? – ömlött a sok keserű szó nagyanyámból.

A kendőmet adtam el, hogy a malacokat felnevelhessem, te meg így vigyázol egyetlen vagyonkánkra – tette egyik szemrehányást a másik után, én meg csak álltam a tűzhelynél s hullt, hullt a könnyem, mert csakugyan beláttam, hogy szegények vagyunk.

- Na majd én megtanítlak téged emberségre! Majd megtanulod, hogy megbecsüld azt, amit az ember a két keze munkájával szerez – mondta nagyanyám, azzal megragadott és maga előtt tuszkolt az ólig. Olyan nagy volt bennem a rémület s a megbánás, hogy szólni sem tudtam. Hagytam, csináljon velem nagyanyám, amit akar. Tán még az ellen sem védekeztem volna, hogy levágjon a malac helyett.

- Ha nem vigyáztál a jószágra, hát te leszel a negyedik malac – beszélt hozzám nagyanyám. Beterelt az ólba, a malacok közé és rám zárta az ajtót. Félénken lekuporodtam a sarokba, de később már megnyugodtam sorsomban. Kezdtem megbarátkozni lakótársaimmal. Odajöttek hozzám s nedves, puha orrukkal lökdöstek, szaglásztak, én meg nagy szorgalmasan vakargattam a fülüket, hasukat. Csak a sötétségtől féltem. Már nem emlékszem, mennyi idő telt el így, amikor nagyanyám kinyitotta az ól ajtaját és kiszabadított. A büntetést alighanem megelégelte már, mert még kedves is volt hozzám és ez nagyon jólesett nekem.

- Most legalább megtanulod, hogy a szegényember tartsa meg magának azt,ami az övé – leckéztetett szelíden. Azóta sok esztendő múlt el, s nagyanyám immár a földben porlad, de sem azelőtt, sem azután nem jutott eszembe soha, hogy szigorúságát felemlítsem neki. S ha néha könnyelműbb vagyok a kelleténél, mindig, mindig eszembe jut ez a régi történet. A tőle kapott lecke egy életre szólt és soha nem engedem veszni hagyni azt, ami az enyém…

Forrás: Népújság XI. évf. 249. sz. 1956. október 21. vasárnap

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése