Sokat
beszéltem, sokat írtam másokról, s engedtessék meg nekem, hogy most már
magamról is ejtsek néhány szót. Nagyon régen történt meg velem az eset, amit
most elmondani készülök. Annyira régen, hogy talán igaz sem volt, mert hajlamos
az ember a felejtésre. Én azonban nem felejtettem el, és azt hiszem, még
hasznomra is szolgált.
Abban
az időben még csak ismerkedtem a betűk világával, tanulgattam a betűvetést.
Megvallom őszintén, olyan rút betűket senki nem tudott papírra vetni, mint én.
Tollam karcolta a papírt és irkám mindig tele volt nagy, kövér pacnikkal.
Tanítóm úgy találta, hogy ezt mutogatni kell s mutogatta is. Míg iskolatársaim
derültek, én pirultam. Igazságtalannak véltem ezt a mutogatást, mert hiszen a
többiek sem rajzoltak gyöngybetűket. Az igaz, hogy néha ügyetlenségemben
irkámra borítottam a tintát, ezt azonban magánügyemnek tekintettem.
Akkor
már jó néhány hónapja munka nélkül volt apám, s hogy otthon eggyel kevesebb
legyen a kenyérpusztító, nagyanyámhoz adtak falura. Nem mintha nagyanyám gazdag
lett volna, de az a szóbeszéd járta, hogy falun könnyebben megél a szegényember
is, mint városon. Így hát azon a télen nagyanyámnál töltöttem az időt. Mialatt
én a falusi iskola tanítóját boldogítottam, nagyanyám mosni, takarítani járt.
Egyik nap a jegyzőéknél, másik napon a plébánián, azután a tanítóéknál, majd a
patikuséknál találtak számára munkát. De hívták disznóvágáshoz is. Nagyanyám a
falu Örzse nénije volt, akit mindenki ismert. Történt pedig egy szép napon,
hogy a Teleki-uradalom potrohos intézője négy beteg malaccal fizette ki
nagyanyám régebbi munkáját. A potrohos intéző nem nagyon szeretett pénzzel
fizetni.
-
Végezze csak el ezt a kis munkát lelkem, nem leszek hálátlan – így állított be
mindig, ha valamire szüksége volt, és szent Genovéva történetén megöregedett
nagyanyám nem ellenkezett tán soha. Azt hitte szegény, azért született, hogy az
úrféléknek szolgáljon még akkor is, ha nem fizetnek érte. De hát az intéző
fizetett a négy kicsi malaccal s nagyanyám aggodalommal gondozgatta az
ezüstszőrű jószágokat. Hogyne gondozta volna, hiszen néhány csirkén kívül egyéb
jószága soha nem volt, s most egyszeriben gazdagnak érezte magát.
-
Csak legalább megmaradjanak – biztatta magát.
A
malackák megmaradtak, meg is erősödtek szépen, nekem pedig az lett a feladatom,
hogy napos időben megjárassam őket. Nagyanyám mindig azzal bocsátott el, hogy
úgy vigyázzak a malacokra, mint a szemem világára, s ne legyek olyan könnyelmű,
mint az apám, az az istentelen. Gyakran nevezte istentelennek apámat, alighanem
azért, mert apám nem szívlelte az egyházat, s ezért nagyanyám nem szívlelte őt.
S hogy legalább én ne leszek istentelen, sokszor olvasgatta nekem a szentek
életének történetét, de legtöbbet szent Genovéváról hallottam. Alighanem
példaképnek tartotta őt nagyanyám.
-
Ilyen légy te is – mondta jóakaratúan, amikor befejezte az esti olvasást, én
pedig a szentek példájától zúgó fejjel aludni tértem. S másnap kezdődött minden
elölről. Az iskola, meg a malacjáratás.
Már
kifelé fordult a télből az idő, amikor életem első tragédiája bekövetkezett. A
hó elolvadt mindenütt, a nap melegen sütött és igen jól éreztem magam a
szabadban. Különösen azért, mert társakra akadtam malacjáratás közben. Valami
rongylabdát rúgtak, püföltek a velem egykorú gyerkőcök, s magam is boldogan
csatlakoztam a játékhoz. Annyira, hogy még a malacokról is megfeledkeztem. Jól
érezhették magukat a malacok is, mert vidáman futkároztak a napon. Ebből lett a
baj. Mert a nagy rétet átszelő dűlőúton egy szekér tűnt fel, s egyikkismalac a
lovak alá futott. Mentem ott is maradt, én meg csak álltam megrémülten. Amikor
várható sorsomra gondoltam, előtört belőlem a sírás. Otthagytam játszadozó
társaim s elindultam neki a világnak. Mert hogyan állok ezután szegény
nagyanyám elé? Mivel féltem az ismeretlen messzeségektől, s az éhség is
elővett, jobbnak láttam, ha mégis visszafordulok. Hiszen éppen eleget tanult
nagyanyám a szentektől, tán csak nem lesz kegyetlen hozzám? – így okoskodtam
magamban.
Amikor
hazaértem, betereltem a malacokat az ólba, s mivel nagyanyám még nem jött haza,
kegyetlen gyötrődésekkel telve várakoztam. Múlt egyik óra a másik után és
amikor angelusra csendítettek, betoppant nagyanyám. Én a tűzhely mellett
hüppögtem, ő pedig nézett rám szigorúan. Úgy éreztem, mindenről tud, hiszen a
szentekkel barátkozik, - nem is tartottam érdemesnek, hogy titkoljam a bajt.
-
Micsoda? Elpusztult az egyik malac? Hát agyontapostattad? – kiáltott nagyanyám.
Szörnyű fájdalom volt a hangjában, s amikor arra kérte az istent, hogy venné
már őt egyszer magához, hogy ne kellene annyit szenvednie, még inkább
kétségbeestem.
-
Hát hiába etettem azt a jószágot? Hát nem megmondtam, hogy úgy vigyázz rájuk,
mint a szemed világára? Hát nem látod, hogy koldusok vagyunk? – ömlött a sok
keserű szó nagyanyámból.
A
kendőmet adtam el, hogy a malacokat felnevelhessem, te meg így vigyázol
egyetlen vagyonkánkra – tette egyik szemrehányást a másik után, én meg csak
álltam a tűzhelynél s hullt, hullt a könnyem, mert csakugyan beláttam, hogy
szegények vagyunk.
-
Na majd én megtanítlak téged emberségre! Majd megtanulod, hogy megbecsüld azt,
amit az ember a két keze munkájával szerez – mondta nagyanyám, azzal
megragadott és maga előtt tuszkolt az ólig. Olyan nagy volt bennem a rémület s
a megbánás, hogy szólni sem tudtam. Hagytam, csináljon velem nagyanyám, amit
akar. Tán még az ellen sem védekeztem volna, hogy levágjon a malac helyett.
-
Ha nem vigyáztál a jószágra, hát te leszel a negyedik malac – beszélt hozzám
nagyanyám. Beterelt az ólba, a malacok közé és rám zárta az ajtót. Félénken
lekuporodtam a sarokba, de később már megnyugodtam sorsomban. Kezdtem
megbarátkozni lakótársaimmal. Odajöttek hozzám s nedves, puha orrukkal
lökdöstek, szaglásztak, én meg nagy szorgalmasan vakargattam a fülüket,
hasukat. Csak a sötétségtől féltem. Már nem emlékszem, mennyi idő telt el így,
amikor nagyanyám kinyitotta az ól ajtaját és kiszabadított. A büntetést
alighanem megelégelte már, mert még kedves is volt hozzám és ez nagyon jólesett
nekem.
-
Most legalább megtanulod, hogy a szegényember tartsa meg magának azt,ami az övé
– leckéztetett szelíden. Azóta sok esztendő múlt el, s nagyanyám immár a
földben porlad, de sem azelőtt, sem azután nem jutott eszembe soha, hogy
szigorúságát felemlítsem neki. S ha néha könnyelműbb vagyok a kelleténél,
mindig, mindig eszembe jut ez a régi történet. A tőle kapott lecke egy életre
szólt és soha nem engedem veszni hagyni azt, ami az enyém…
Forrás: Népújság XI. évf. 249. sz. 1956. október 21.
vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése