Tömörkény István: Kifárasztás

Békebeli Múzeum

Tömörkény István 1866-ban született és 1917-ben halt meg. Szegeden élt, abban a városban, ahol legszínesebben, legízesebben beszélnek a magyarok, amelynek környékén a legtisztább magyar típusok élnek, ahol a föld még emlékszik a pogány magyarok lovainak patkóira. Jól ismerte a népét. Nem típusokat rajzolt, hanem élő embereket, akik melegek a szenvedéstől, a munkától és az örömtől. Pásztorok, szőlőmunkások, futóbetyárok, vásárosok életét írta az ő garasos gondjaikkal, apró bűneikkel és nagy bánataikkal. Mélységben, kifejező erőben, tehetségben semmivel sem maradt Knut Hamsun, Gorkij vagy Jack London mögött. Sajnos, az írásait nem fordították le, őt magát is hamar elfelejtették. Ma, amikor már hatalmas irodalmas van a magyar paraszti életnek, nem csak tisztelettel kell gondolni az „úttörő” Tömörkény Istvánra, hanem olvasni is kell az írásait. Érdemes. Nagy író volt.

Tömörkény István: Kifárasztás

Már olyan idő van, hogy az őszi hideg ráfekszik a határra. A nap borongósan, vérbeborultan kel föl, a feje tetejére felhőkből kék kendő van kötve, mintha beverték volna a halántékát valahol az éjjeli mulatozásban. Dér fekszik az elhervadt füvön és a száraz tarlón reggelenkint, nyirkos a levegő, még a fölszántott földek fekete tekintete is szomorú, szóval az az állapot, amidőn megereszkedik a só és csepegni kezd a maga bánatában az eresz alatt a szalonna. Hó még nincsen, a határ kietlen, éjszaka erős szelek járnak, úgy is nevezik az ilyent: hogy betyáros idő.

Ennélfogva egy nap délutánján Hadadi Mihály arra a határozatra jut, hogy átmegy a szomszédba Frantzia Ferenchez. Mehet, mert elsősorban a dolgától nagyon is ráér, ilyen időben úgysincs mit csinálni. Másodsorban szokásos is a szomszédolás, mert régi igazmondás, hogy a gyakori látogatások által erősbödik a barátság. Továbbá… továbbá pedig – ej, mit lehet azt tudni, mit forgat Hadadi Mihály a fejében, ebben a féloldalra nőtt nagy fejben (bár ugyan másrészt azt mondják, hogy az nem az okosságtól van, vagyis hogy nem attól, mintha a rettentő sok ész törte volna ennyire kifelé a koponyacsontot, hanem hogy az anyja mindig egyoldalára fektette kicsi korában). Nem messze van Frantzia Ferenc tanyája, csak egy kicsit kell menni itt a közön s Mihály hamarosan oda is ér. Az asszony az ereszet alatt foglalatoskodik, valamit kever egy nagy tálban, annak szól oda:

- Adjon Isten jónapot, Vera.

- Adjon Isten kendnek is.

- Hát az urad ide elő van-e?

Ide elő azt jelenti, hogy a tanyában van-e? Az itthon szó nem szokásos, az otthon meg, az a várost jelenti.

- Hát – mondja az asszony -, ide elő van, hogyne volna. Ott bajoskodik az istállóban a lovakkal… hisz tudja kend - - -

Az asszony nevet, Hadadi és mosolyog egy kicsit, mert ez olyan dolog. Frantzia Ferenc bolondja a lónak, bár ugyan másnak semminek sem. Nem korcsmás, nem kártyás, nem szokott elmaradozni, csendes, istenfélő, csak éppen a ló, abban különös gyönyörűsége telik. Csere-berél, ha valahol egy szépet meglát, eladja, hogy egy újat, még szebbet vehessen, ha azután az istállójába bekötötte, nézegeti, becézi, beszél hozzá s végtelen öröme van abban, ha a ló olykor rányihant. Abrakot is sűrűbben ad neki, mint éppen kellene, mert amikor a zabot rostálják, a csemegére éhes ló röhögni szokott s nagy kedvtelés az, az ilyesmit hallgatni. Ha ilyen kedves ló van a többi mellett, azt úgy tartja, mint a gyereket, dologra nem engedi, néha befogja a könnyebb kocsiba s kerül vele egyet a határban, parádézás okából. Szóval Ferencnek ilyen dolgai vannak a szép lóval gyönyörködés szempontjából, másfelől pedig mindig ott rágja a lelkét a sötét aggodalom, hogy hátha elviszik a lókötők. Mert annyi bizonyos, hogy az kitudhatatlan népség. Már hogy az igazik.

- Igazi lókötő ma már ritkán akad – vélik az emberek -, kivesz a fajtája. Csak emezek vannak, ezek a lólopók, csavargók. Akik abbul élnek… Nyomorúságos kenyér, az igaz…

Mert ez furcsa dolog, ha jól keressük. Valójában ugyanis csakugyan úgy van, mintha kétféle lókötő volna. Az egyik: az a bizonyos közönséges tolvajember, akinek mindegy, ha lovat lop, vagy birkát, egy kocsi dinnyét rak-e kocsira a más földjéről éjszaka, vagy ha kiássa a szomszédját s másnap egykedvűen pipázva nézi, hogy amaz mint búsul elveszett kis vagyonkája után, mint siránkozik az asszony, hogy a tiszta szobából a párnái, pelyhei, tollai, amiket esztendőkön gyűjtögetett az eladólánya részére, mint váltak semmivé, tolvajok keze nyomán, egy éjszaka alatt… Az ilyen a közönséges tolvaj, a lacibetyár, a futóbetyár. Ellenben a másik fajta lókötő csakugyan lókötő. Minden közönséges igáslóra szemet sem vet, girhes, apró paraszti macskalovak akkor sem kellenének neki, ha önként kívánkoznának, mondván:

- Ne, itt vagyok, lopj el.

Nem, ezt nem tenné. Az efféle lókötő valami virtustolvaj. Olykor szüksége sincs arra, hogy éjszakai kalandokba merészkedjen: mert megélhetne anélkül is. Inkább a vére hajtja s csak szép ló kell neki, amelyen aztán röpül a mezők éjszakai titokzatos avarján. Az ilyen ember, ha társa van hozzá, megteszi, hogy amikor már rajta ül a lovon, előbb ráhajt az elaludt pásztorra, s a karikás ostorral húz egynéhányat rá, csak aztán tűnik el a lovon a sötét éjbe, visszakiáltván:

- Visszük a lovat, de te vagy az oka, minek alszol! Aki pásztor, ne aludjon!

Ráadásul az effajta lókötésben még az is hozzátartozik a mesterséghez, hogy az a ló kívánatos, amelyet nagyon őriznek, amelyet nagyon féltenek, amely még csak nem is eladó, mert kedvtelése van benne a gazdának. No, ami a Frantzia Ferenc lovát illeti, éppen ilyen, féltik is, eladásra sem kínálják: Ferencnek még a szíve is elszorul arra a gondolatra, hogy mi lenne, ha a lótól meg kellene válni. Hadadi beköszönt hozzá:

- No, mindig csak a lóval, mindig csak a lóval – mondja vidáman. – No, adjon Isten jó napot.

- Hát – mondja Ferenc -, csak betekintöttem hozzá.

- Jól is van ez. Szép lovat, jó lovat, szömnek köll tartani. Mert különben más vet rá szömet.

Ferenc megütődik:

 - No, kend is úgy véli? Én is mindig attól tartok. Éppen most néztem ezt az istállóajtót.

Mihály szintén nézni kezdi az ajtót. Olyan, mint a másik.

- Ezt? – kérdezi. – Már miért?

- Hát, nézze kend – aggodalmaskodik Ferenc -, nem löhet egész éjszakára bezárni az állatokra az ajtót. A többit nem bánom, de ezt az egy lovat sajnálom. Elpusztul a melegben. Szúnyog is van, pedig már elég hűvös van. Hát néha csak nyitva köll tartani az ajtót… De akkor elviszik a lókötők.

Mihály gúnyosan veti oda:

- Elviszik? Hát vigyázz reá, hogy ne vigyék. Hiszen én is éppen azért vagyok itten, hogy vigyázz.

- Ugyan? – ijed meg Ferenc.

- Nem tréfabeszéd – mondja Mihály komolyan -, csakugyan nem tréfabeszéd. Én azt mondom, hogy itt a környékön éjjel valami népek járnak. Az én fülem nem hibás, én még ha alszok is, fölérzök, ha az úton jár valaki. Pedig a homok csöndös…

Ferenc megrémülten néz Mihályra:

- Hát csakugyan járnak? – sóhajtja. – Nem hiába gondoltam én is. Hej, nem hiába gondoltam én is! A kutyák, a rablók! De az életöm árán se viszik el! Itt őrzöm puskával, ha akár sohase pihenök is.

- Nono – mondja meggondoltan, lassan a Mihály -, ami azt illeti, az embör védi, ami az üvé. Mondom, én mindjárt ide gondoltam, mert a kutyák se úgy viselködnek éjszakánkint, mint szokás. Hát, gondoltam, szólok már a szomszédnak, jó lösz vigyázni, mert baj esik a ház körül. Ámbátor hiszen – teszi hozzá kisvártatva -, én nem tudok bizonyosat, csak gondolom. De mégis csak van abban valami, ha már az embör éjszaka is vele álmodik.

Mindjobban megütődik ezekre a szavakra Ferenc.

- A vasat… - motyogja – a vasat. Azt már régön gondoltam. Most majd idetétetöm az istállóajtóba rúd gyanánt, hogy lakatra járjon. Akkor ugyan nem viszi ki senki.

Haladi nevet.

- Hát hiszen tudod, ami azt illeti… De a körösztvashoz parasztajtó köll, ez pedig magos ajtó. Látod, így jár a tanyai paraszt, ha az urat utánozza. Ebbe az ajtóba ugyan hiába akasztol körösztvasat, mert vagy el lehet alatta bujtatni a lovat, vagy pedig ki lehet ugratni fölötte. Különösen, ha még az embör a vasrudat jó vastagon pokróccal betekeri.

Frantzia Ferenc olyképpen néz mostan Hadadi Mihályra, mint komoly írásos esetekben, levelek érkezése, vagy levelek küldése idején, az írástudatlan az írástudóra nézni szokott.

- Hát – mondja -, hát… fene teremti. Utóvégre… Hát mit csináljak?

Hadadi ezúttal szelíden szól, mint atya szokott a fiához, akit útravaló tanáccsal lát el. Még az egyik kezét rá is teszi Frantzia Ferenc vállára:

- Né nagyon félj, Ferenc, amíg engöm látsz. Hiszen itt vagyok én is, van puskám, kutyám, bérösöm, aztán tudod, mán az ilyen öregebb fajta embör nem úgy alszik, mint a tej, hát majd csak ügyelök én is egy kicsit.

Hadadi most fölemeli az ujját és azt mondja komolyan:

- Azonba…

Frantia Ferenc pedig, mint a kősóbálvány várja, hogy mi következik az azonba után. Mihály mondja is azonnal:

- Azonba hát, éjszaka te is vigyázz. Ne feküdj odabe a szobába, inkább nappal pihenj egy kicsit, de égy néhány éjszaka itt ülj kint az ereszet alatt subába a padon a jó kétcsövű puska a kezedben, a pipa a szádba, a lábad a csizmába, a kutyák mög léeresztve a láncról.

Frantzia Ferenc a szeretett ló nyakát átölelve mondogatja utána, félig öntudatlanul:

- Subába, csizmába, kutya láncatlan.

Mihály tovább magyaráz:

- Mert ez olyan dolog, tudod, akárcsak a háború. Örökké nem tarthat; valamelyik enged. Ha látják ezök a kötők, hogy itten hiába ólálkodnak, elmönnek másfelé. Időn túl nem időznek egy helyön. Van másfelé is jó ló.

- Persze hogy van – véli örömmel Frantzia Ferenc és gondolatában már látta, hogy az ő lova megmarad és a másét viszik. (azt pedig hagy vigyék.)

- Nono – hagyta helyben a gondolatot Hadadi Mihály – ez csakugyan így van. Csak vigyázz, de nagyon vigyázz. Ne tartsa túlontúlnak a vigyázatban semmit. Mert csak attul lopnak, akitül van mit lopni.

- A hólyagos himlő verje ki üket – fakadt ki Frantzia Ferenc.

- Már miért? – véli Hadadi hamiskásan hunyorítva – azoknak is csak élni köll. De ne az ügyestül lopjanak, hanem az ügyetlentül.

E szavak Frantzia Ferencbe sok önbizalmat öntenek. Az öreg Hadadi Mihály pedig távozik. Elkezel Ferenctől és beszól az ereszet alá az asszonyhoz is, őt gyermekded egyszerűséggel sógorasszonynak és tisztelt hugomasszonynak szólítván. Asszonyoknak az ilyesmi jól szokott esni.

Frantzia Ferenc pedig hálával van és őrzi éjszakákon át a lovát. Nem alszik semmit, kint fekszik a subában az udvaron. Harmadnap reggel, kocsin arrafelé menvén a közön, bekiált Hadadi Mihály, hogy csak jól vigyázzon, mert az elmúlt éjjel is nagyon furcsán ugattak a kutyák, és lovonjáró emberek járhattak a tájon, mert az útszéli kútról le van lopva a vödör. A szelíd Frantzia Ferencné e hírek hallatára sírva fakad, és mondaná is az urának, hogy ugyan mit kínlódsz azzal a lóval, miért nem adod el inkább, hogy bejöhetnél ezen szörnyen hűvös éjszakákon át a házba pihenni. Nem teheti azonban, nem viszi rá a lelke: a szeretett embert egyetlen kedvtelésében háborgatni nem meri.

Ferenc így tölti álmatlanul a negyedik éjszakát is, de nappal pihenni nem tud. Az ötödik éjszaka úgy találja, hogy már ötödnapja nem aludt. Ült kint az udvaron a subában, a szélben, a kopogó ágú eperfa alatt és nézi szemlélve a fekete semmit. De már kezdi érezgetni, hogy nemigen bírja tovább. Kezd is gyanúpörrel lenni aziránt, hogy hátha nem egészben úgy van ez a dolog, mint ahogyan Hadadi mondta. Valóban jó, ha ilyen jó szomszédja van az embörnek, mint a Mihál bácsi is, de hát vele is megtörténhetik, hogy kísértetnek nézi a szárítgató kötélen a lepedőt. Így gondolkodik. De azután eszébe jut Hadadi Mihálynak a fölemelt ujja és hallja a szót, amit Hadadi Mihály mondott:

- Azonba… vigyázz.

Ébren őrködik ennélfogva. De ahogy az égi csillagok között a fiastyúk is átmászott már a háta mögé és a föld túlsó oldalán lemenni készül: odaszámít, hogy már nemsokára itt a hajnal. Ez körülbelül igaz is nyáron, de az őszön más világ van: messze még a reggel. De Frantzia Ferenc már nem bánja, érzi, hogy nem bírja tovább. Bezárja az istállóajtót, azután a házba megy. A szobában alszik az asszony, a gyerekek is alszanak, csak Ferencnek az anyja van ébren, aki mellfájós és ilyenkor már nem szok tudni aludni. Mondja is neki Ferenc:

- Édesanyám, ha valami zajt hall kend, szóljék kend.

- Szólok, szólok, fiam, miért ne szólnék, mikor úgyis szólok.

Így beáll az ötödik hajnal előtt a nyugalmas szenderedésnek csendes éjjele. Csak úgy félóra múlva hall ágyában az öregasszony némi olyan csöndes dobogást, mint amilyent a pokrócba tekert lábú ló tenni szokott, azután meg az istállóból azt a különös fajtájú lóröhögést: az ellopatlan társak beszédét az ellopott után. És valóban, alig telik bele négy-öt óra hossza, Hadadi Mihály, mint jó szomszéd, megjelenik a tanyában szomorúan horkoló szavával:

- Tudtam, hogy ez lösz a vége, ha röndösen nem vigyáztok.

Forrás: Új Idők XLIII évf. 33. szám 1931. augusztus 15.