Az
öreg Balogh Mihály kinn ült a ház előtt s csendesen nézett maga elé. A világból
ugyan nem sokat látott, az utca lármája nem jutott el hozzá. Öreg fülei már
csak alig fogták fel a hangokat. Régen dús haját mára megtépte, bajuszát
megfehérítette, szemei elé pedig sűrű fátyolt szőtt a könyörtelen idő. Mint
valami nagy, fekete szárnyú szörnyeteg, úgy nehezedett vállaira az öregség.
Olykor
egy-egy ismerős haladt el a ház előtt, odaköszönt az öregnek, - csak
tekintetekből, a szájak mozgásából olvasta ki, hogy a köszönés neki szólt,- ő
pedig mutatóujjával megbökte az elnyűtt, zsíros bőrsapkát, hogy azután megint
mozdulatlanul üljön tovább. Néha felsóhajtott, az elszállt évekre, a gyárban
eltöltött időre gondolt, amikor még keményen markolta a kalapácsot. A régen
meghalt asszonyra s arra, hogy bezzeg, de más volt minden, amikor még élt az
asszony. Esténként jó étellel várta őt, szombaton meg vasárnap még bort is
vett. Dohánya, cigarettája ki nem fogyott soha s a négy gyereket felnevelték
becsülettel. Jó tizenöt esztendeje már, hogy kezéből végképpen kiesett a
kalapács s azóta egyik gyerekétől a másikhoz hányta őt az élet. Most Eta
lányánál van éppen, a harmadik hónapot tölti itt, azután meg majd Annához,
Mihályhoz, később pedig Ferenchez kerül, utána vissza Etához, hogy újra
kezdődjön a körforgás. Sorsa egyik gyerekénél sem jobb. Az ételt egyformán
szűken mérik. Hogy néha egy-egy kisfröccs, egy pohár sör is leszaladna a
torkán, bizony nem jut eszébe egyiknek sem. Túljutott ő már azon, hogy igényei
legyenek, de olykor jólesne egy cigaretta, vagy egy kis dohány a régen vásárolt
csibukjába. Csak ennyi a kívánsága, nem több, de ezt a kívánságát még egyik
gyerek sem teljesítette. Nem szívott ő mostanában igazi dohányt, s talán már a
bor ízét is elfelejtette. Pedig Eta cigarettázott, finom, illatos cigarettát
szív olyankor is, amikor vendégek vannak nála s ő meg csak nézi sóvárogva a
cigarettavégekkel telt hamutartót. Az a néhány cigarettavég éppen jó lenne a
csibukjába, de Eta kiborítja a hamutartót a szemétbe. Néha durván, de úgy, hogy
a vendégek észre ne vegyék, meglöki őt:
-
Papa, ne hagyja el magát. Mozogjon egy kicsit, az jót tesz magának. Menjen ki a
kertbe, locsolja meg a virágokat – szokta mondani s a vendégek csak bólogatnak,
hogy úgy bizony, a mozgás a legjobb orvosság Ő azonban tudja, hogy Eta nem
azért küldi ki, hogy mozogjon a kertben. Tudja, hogy ilyenkor a gondosan lezárt
kisszekrényből előkerülnek a likőrös poharak, a jó, finom likőr s a vendégek
iszogatnak odabenn. Neki azonban ebből nem jár, örüljön, hogy egyáltalán
gondját viselik.
-
Haj-haj! Nehéz az öregember sora – sóhajt az öreg a ház előtt. Mindenütt útban
van már az ilyen öreg lélek, s ezt néha eléggé érthetően tudomására is hozzák:
-
Miért nem ül nyugodtan? Miért lábatlankodik állandóan? – röpködnek az ingerült
szavak. S mit tehet ilyenkor egy öregember, aki a gyermekeinél él
kegyelemkenyéren? Ül hát csendesen, igyekszik észrevétlen maradni és megadással
tűri a sorsát. Néha, amikor senki sem látja, - egy nagy könnycsepp gördül végig
az arcán, de letörli hamar.
Valamelyik
szomszéd házban pogácsát süt egy asszony, s az illat kiárad az utcára. Szétterül
a házak között és Balogh Mihály mohón beleszippant a levegőbe. A pogácsa
illatára összefut szájában a nyál s arra gondol, hogy bizony ő is megenne most
egy jó tepertős pogácsát, meginna rá egy kisfröccsöt, aztán cigarettára
gyújtana. Az sem lenne baj, ha a cigaretta nem olyan illatos, amilyent Eta
szív. Nem bizony. még a Kossuth is megjárná valahogy. Ha lenne két-három
forintja, meg is tehetné könnye, de honnan szerezhetne pénzt? Eta pénzt nem ad
a kezébe, mint ahogyan soha egyetlen fillért nem kapott egyik gyerekétől sem.
Még arra a kis nyugdíjra is lecsapnak könyörtelenül. Azt mondják, nem
kívánhatja tőlük, hogy ingyen tartsák őt. Nem kívánja ő, dehogy kívánja, de a
múltkor is, hogy pénzt kért Etától, ráförmedt:
-
Ugyan, minek magának a pénz? Hiszen megvan mindene. Jaj, csak bogaras öregekkel
ne kellene vesződnie az embernek – fakadt ki Eta. Pedig akkor nem is fröccsre
kérte a pénzt. az asszony névnapja volt s egy csokor virágot szeretett volna
kivinni hozzá a temetőbe.
Etának
és a férjének jó állása van a városban. Irodában dolgoznak s ketten éppen
háromezer forintot keresnek. A többi gyerek sem panaszkodhat, hiszen embert
nevelt mind a négyből, s most mind a négyen elfelejtették az anyjuk nevenapját,
mint ahogyan elfelejtik az övét is.
A
friss pogácsa illata egyre inkább ránehezedik az utcára s a pogácsa mellé bort
is képzel az öreg. Csak egy kicsi pohárkával, mert neki az is elég lenne. Úgy
érezte, hogy eleped a szomjúságtól s bele is halna tán, ha nem ihatna meg egy
kis fröccsöt. Nem tudott tovább nyugodtan üldögélni. Felállt és elindult befelé
a városba. Útközben többször is megállt, töprengett. Még mindig nem tudta, mit
tegyen. Nehéz, nagyon nehéz lett a szíve. Becsülettel megdolgozott a kenyeréért
mindig, nem kért ő alamizsnát soha senkitől. S most, hogy megöregedett, kérnie
kell mégis, ha azt akarja, hogy ez a kicsi kívánsága. Kérnie kell, de kitől
kérjen? Talán az idegenek, akik nem ismerik őt, akikhez tulajdonképpen semmi
köze, - jobb szívűek lennének hozzá.
Észre
sem vette, már a piac előtt volt. Kosaras asszonyok jöttek-mentek előtte s
egyik-másik a kezében szorongatta pénztárcáját. A bejárat előtt megállt, egy
ideig tétován nézett körül s úgy érezte, hogy elfáradt szíve menten leszakad a
helyéről. A falhoz támaszkodott s már maga sem tudja hogyan, kérésre nyílt a
tenyere. Amikor észrevette, avartan csukta össze, ijedten nézett jobbra-balra,
aztán újra kinyitotta a tenyerét.
-
Úgysem tudják meg – dünnyögte magát bátorítva.
Sokáig
állt ott egyhelyben, nyitott tenyérrel, de amint közeledett valaki, zsebébe
csúsztatta a kezét. Eddig még egyetlen fillér sem hullt a tenyerébe s már arra
gondolt, hogy mégis inkább hazaballag, hiszen nem tud ő koldulni. Tán okosabb
lesz, ha megpróbál pénzt kérni Etától, de amikor maga elé képzelte Eta ingerült
arcát, letett erről a szándékáról. Nem, a gyermeke előtt nem alázkodik meg,
akkor inkább megkísérli a koldulást. Megint kinyújtotta a tenyerét és szótlanul
álldogált tovább. Nem sok idő telt el így. Egyszer csak azt érezte, hogy földbe
gyökerezik a lába, hogy menten elsüllyed szégyenében. A piac kapuján éppen Eta
fordult ki valami barátnőjével. Eta úgy nézett rá, hogy szinte vágott a
szemével, de nem szólt hozzá, mintha nem is ismerte volna őt. Felvágta a fejét,
karonfogva a barátnőjét és ment tovább. Az öreg még sokáig magán érezte leánya
tekintetét. Mennyi minden volt ebben a tekintetben. Mintha csak azt mondta
volna, hogy ezért még számolnak majd.
Nem
tudott tovább ottmaradni. szeretett volna kimenni a világból, de mégis haza kell
mennie. Még nem tudja, mivel támad rá Eta, azt azonban biztosra vette, hogy
lesz miért hallgatnia. Hát essen túl rajta minél előbb. Lehajtott fejjel,
megszégyenülten, alázatosan indult hazafelé. Mellékutcákon vágott át, hogy
előbb érjen haza, mint Eta.
Amikor
hazaért, Eta még nem volt otthon. Az öreg nyugtalanul járkált az udvaron. Nem
bánta, akármilyen gorombán is támad reá Eta, csak a szomszédok ne tudják meg.
Pedig igazán megtudhatnák, mert nem vétkes ő. Nem tehet arról, hogy
megöregedett s a gyermekei így bánnak el vele. A szomszédok tán neki adnának
igazat, de lehet az is, hogy nem.
Lassan
beesteledett, amikor megjött Eta. Vele volt Anna is. Az öregnek csak intettek,
hogy menjen be, de nem szóltak hozzá. Beszélgettek s nyilván róla volt szó,
mert mindkét leánya éles pillantásokat vetett feléje.
-
Minél vénebb, annál ostobább lesz – mondta Eta, de az öreg nem hallotta s így
csak találgatta, hogy miről is beszélgethetnek ezek vajon. Később mindketten
bementek a szobába, s egy ütött-kopott bőröndbe rakták az öreg holmiját.
-
Vidd csak ki magadhoz és vigyázzatok rá nagyon, mert képes szégyenbe hozni
benneteket is. Még ezer szerencse, hogy Aranka, akivel együtt voltam a piacon,
nem ismeri őt – beszélt tovább Eta, aztán kijöttek a szobából s az öreg előtt
letették a bőröndöt. Anna az öreg füléhez hajolt s hangosan belekiabált:
-
Fogja a motyóját, mert most hozzánk jön. Csak aztán vigyázzon magára, és ne
csináljon bolondokat, mert levesszük a kezünket magáról, - oktatta őt Anna
leánya. Az öreg csak bólintott. Érti ő, hogyne értené. Itt már útban van, hát
tovább adják őt, mint egy elhasznált ruhadarabot. Felemelte a bőröndöt s
érezte, hogy az most jóval könnyebb, mint amikor idejött. Hiába, valamivel
fizetnie kell a „jóságért” is. Eta a kapuig kísérte őket, aztán a két leánya
elbúcsúzott egymástól, az öreg meg lassan bandukolt tovább, hogy most Anna
leányánál egye majd a kegyelemkenyeret.
Forrás: Népújság XI. évf. 207. sz. 1956. szept. 2. vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése