Kilencen éltünk egy szobában.
Egymás hegyén-hátán aludtunk.
Nem mondhattuk el: „Ez az én ágyam…”
s egymáson jó nagyokat rúgtunk.
Párosával, és hármasával…
(Mint kiskutyák a kutyaólban…)
Talán nem kis iróniával
mondta anyánk: „Ha így van, jól van…”
- Igaz, hogy így szebb volt az élet.
Nem mondhatta senki, hogy: - félek…
mert nem aludt egyedül senki…
Most… hárman élünk egy szobában,
kinyújthatom békén a lábam…
Mégis… szeretnék gyermek lenni…
Forrás: Petőfi Népe II. évf. 234. sz. 1957. október 6.
vasárnap
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése