Szörnyű
dolog történt velem… Férjhez mentem. Nem, dehogyis, nem az a szörnyű, hanem az,
hogy összeházasodtunk és Borisznak kiküldetésbe kellett mennie a messzi
északra. Borisz – mint bizonyára sejtik -, a férjem. Szóval, el kellett
utaznia, méghozzá fél évre. Képzeljék csak: házasságunk negyedik napján!
Borisz
tehát elutazott, egyedül maradtam. A levelek soká jönnek. Csoda-e, ha unatkozni
kezdtem? Mígnem egy este Lena, iskoláskori barátnőm felhívott telefonon:
-
Lizocska! Gyere el hozzánk. Nem lesz semmi különös, csak egy kis tea,
birsalmasajt, aprósütemény. No meg egy nagyon kedves ember és a férjem,
Kosztya. Elbeszélgetünk, bekapcsoljuk a zenegépet, táncolunk egy kicsit.
Elvégre csak nem fogsz élve eltemetkezni?
Hát
elmentem hozzájuk. És megismerkedtem Andrej Petroviccsal. Már nem egészen
fiatal, de igen rokonszenves, okos, elragadó ember. Éjfekete szemű, markáns
arcélű, magas homlokú. Végigdiskuráltuk az estét. Meg táncoltunk. Aztán
hazakísért… Szörnyű dolog, de hiába: beleszerettem. Tudtam, hogy könnyelműség,
komolytalanság, erkölcstelenség – mindent tudtam, de hiába, beleszerettem, és
semmire sem akartam gondolni. Andrej Petrovics meghívott a színházba, elmentünk
moziba, hangversenyen is voltunk. Egyik vasárnap taxival kirándultunk a
környékre, s ekkor, a 32-es kilométerkőnél megkért, legyek a felesége. Én azt
mondtam neki, hogy meg kell gondolnom a dolgot. Viszont nem sokat gondolkoztam,
hanem levelet írtam a férjemnek, a messzi északra: „Drágám! A mi házasságunk
végzetes tévedés. Rájöttem, hogy nem szeretlek. Találkoztam egy emberrel, aki
nélkül nem tudok élni, aki számomra mindenkinél és mindennél többet jelent.
Hozzá költözöm. Bocsáss meg, ha tudsz…”
A
levelet ajánlva adtam fel. És álmodozni kezdtem, alig vártam, hogy ismét együtt
lehessek Andrej Petroviccsal. Lelki szemeim előtt jövendőbeli életünk színes
képei lebegtek. Egy hét múlva ismét találkoztam vele és ekkor – ó, borzalom! –
rádöbbentem, hogy egyáltalán nem is olyan nagyszerű ember, sőt: fecsegő,
szájhős, akit a jövedelmén kívül az égvilágon semmi sem érdekel.
Megállapítottam, hogy óriási, elálló füle van, bárgyú a nézése és ráadásul: van
egy elviselhetetlen szokása. Gondolkodás közben fülébe dugja az ujját és
fütyörészik… Jaj, micsoda lidércnyomás. Most láttam csak, hogy egyetlen
porcikám sem kívánja őt, hogy csakis Boriszt szeretem igazán! Igen ám, de már megírtam neki, hogy elhagyom… És
Borisz sohasem fogja elhinni, hogy az ügy nem volt komoly. Nem bocsát meg
nekem.
Mit
tegyek? Mit tegyek? Hiszen Borisz azóta elolvasta a levelemet. Már nem is ír,
egy árva sort sem kapok tőle… Megőrülök!
És
egy szép napon váratlanul betoppant Borisz. Valami változás történt a
munkájukban, s ő három hónappal előbb visszajöhetett. Nem is képzelik, micsoda
remek ember! Úgy tesz, mintha semmiről sem tudna. Gyengéd, kedves, figyelmes,
egy kukkor sem szól a levélről. Szavamra mondom, csak a mesében vannak ilyen
férfiak! A legnagyobb egyetértésben és boldogságban éltünk. Egyszer csak
csöngettek. A postás jött egy levelet adott át Borisznak. A borítékon – az én
írásom!... Mire a levelem odaért, ő már útban volt hazafelé. Utána küldték ide
a kézbesítetlen levelet. De hiszen akkor nem is olvasta, nem tud semmiről!
-
Borisz, drágám, add ide azt a levelet, nincs értelme, hogy elolvasd… Amit
írtam, az már elévült, meg aztán az igazi csók mégiscsak más, mint amit
levélben küldünk!
Ő
meg így szólt:
-
Nem, Lizocska… Olyan kevés postát kaptam tőled és úgy szeretem a leveleidet,
hogy még ez az „elévült” írás is nagy örömet szerez. Magammal viszem, s majd
odabent, az irodában elolvasom. Kérlek, ne fossz meg ettől az örömtől.
A
levelet betette a tárcájába, a tárcát a zsebébe és elindult. Én meg csak
kóvályogtam a szobában, mint aki megháborodott. Mi lesz ebből? Mi lesz?! Hat
órára mindig itthon szokott lenni, de már hét óra – és még mindig nem jött meg.
Már nyolc óra... Kilenc… Tizenegy is elmúlt, - jaj,ég mindig nem jött. Végre
fél tizenkettő körül hazajött. Sápadt, zilált volt, egy árva kukkot sem szólt
percekig, csak járkált fel-alá. Végre megállt, nagyon-nagyon szomorúan rám
nézett és így szólt:
-
Történt volna bármi, Lizocska, csak ez ne… Képzeld az autóbuszban ellopták a
tárcámat. Benne volt a két és fél havi fizetésem, az összes irataim, no meg a
te leveled. El sem olvashattam…
Felsikoltottam
a boldogságtól.
-
Borisz! Drágám! Édesem! Annyi baj legyen. Majd csak elleszünk valahogy. Fő,
hogy együtt vagyunk!
Baráti
kölcsönt vettünk igénybe,nem is volt semmi baj. Gyönyörű családi életet éltünk.
A hetedik mennyországban éreztem magam, s Borisz sem alacsonyabban. élveztük a
boldogságunkat. Ám egyszer csak megszólal a csengő. A postás jött. Kis csomagot
hozott. Borisz kibontotta. Belül valamiféle iratok, legtetején egy cédula volt.
„Igen
tisztelt Borisz Szergejevics! Elloptam a tárcáját. Ne haragudjék, nem tehettem
másképp, ez a foglalkozásom. De amikor megismerkedtem a tárca tartalmával,
könnyekig meghatódtam. Meg kell, hogy értse, mit éreztem: engem is elhagyott az
asszony. Rózának hívták és nagyon szerettem őt. Kérem, ne ítéljen el.
Visszaküldöm a tárcáját, az okmányait, a felesége levelét, meg a pénzt és
mellékelek még külön 25 rubelt egy kis édességre. Szívélyesen üdvözli híve és
sorstársa: Mihail… A vezetéknevemet mindenesetre elhallgatom.”
Borisz
egy kukkot sem értett az egészből, csak mosolygott. Én meg se holt, se eleven
nem voltam a rémülettől.
A
levéltárcában hiánytalanul megvoltak Borisz iratai, a pénze is, azon kívül a 25
rubel és a levelem. Borisz kivette a borítékból a levelet és hangosan olvasni
kezdte:
„Drágám!
A mi házasságunk végzetes tévedés. Rájöttem, hogy nem szeretlek. Találkoztam
egy emberrel, aki nélkül nem tudok élni, aki számomra mindenkinél és mindennél
többet jelent. Hozzá költözöm. Bocsáss meg, ha tudsz. Az álkulcsok ott vannak a
szekrény jobb sarkában. A legutóbbi büntetésed kitöltéséről szóló írás pedig a
konyhában, a petróleumfőző alatt. Isten veled, Róza.”
Értik
ezt? A szórakozott zsebtolvaj a felesége levelét tette az én borítékomba.
Borisz mit sem sejtve kacagott. Nekem bezzeg nem volt nevethetnékem. Borzalom!
Hiszen ha ez a tolvaj olyan rendes ember, bármely pillanatban észreveheti a
tévedést és elküldheti Borisznak az én levelemet. Talán már holnap, vagy
holnapután…
Úgy
élünk most, mint a galambok. Még sincs egy percnyi nyugalmam. Folyton a postást
lesem, nehogy elszalasszam a levelemet… Ráadásul még egy kellemetlen dolog is
közbejött. Tegnap óta új kézbesítő jár a házunkba. Hadirokkant, a légnyomástól
állandóan reszket a feje –s nekem úgy rémlik, mintha folyton rám kacsintgatna.
Most már végképp nem tudom, mit tegyek. Úgy érzem magam, mintha tűzhányó
tetején élnék.
Ford.: Kristóf László
Forrás: Népújság XI. évf. 216. sz. 1956. szept. 13.
csütörtök
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése