Tudvalevő
dolog, hogy ebben a mi kétértelmű janusi derült létünkben csak az ellentétek
keresik egymást, ilyformán vetve világot sötét tárgyakra, ösvényt vágva, kaput
nyitva, még a legelrejtettebb problémákhoz is. Ezért választotta szerző éppen
az antagonistának vélt Goethe-ből szedett antiparallelt, Petőfinek egyik
félreismert, noha eléggé kedvelt darabjának népszerű
modorban írott, de mégis szorosan
tudományos tartalmú fejtegetéséhez. A Petőfi-literatúrát, vagy
Petőfi-filológiát illetőleg, az amúgy is nem éppen könnyű feladathoz ez idő
szerint hozzájárul még az a különös, de csak külső nehézség, hogy Petőfiben a
még Eötvös kimutatta mély
philosophiát ma már nem akarja észrevenni senki. Pedig alig egy negyedszázzal
ezelőtt nemigen létezett legalább irodalmi céheken kívül álló okos ember, ki ne
tartotta volna magától értető dolognak, hogy Petőfi nemcsak a legnagyobb, hanem
egyszersmind, természetesen, a legphilosophusabb magyar költő. A régóta elhunyt
Marosi Gergely volt tanítóm, a
kolozsvári unitárius kollégiumban már az ötvenes évek derekán azt szokta nekünk
mondani: „Nincs az összes philosophiának az a sötét problémája, mely Petőfi
verseiben érintetlenül maradna.” A napokban Budapesten hozta újból
emlékezetembe B. képviselő úr, a jeles publicista, ezt a jellemző ítéletet.
Egyébiránt
jelen kis értekezés célja: hozzájárulni egy apró búzaszemmel Petőfi páratlan
működésének helyesebb, azaz nemesebb felfogásához, mielőtt talán a művelt
külföld még ebben is megelőzne bennünket. Az esotericus módszer, melyre jórészt
szorítkoztam, mégpedig élő szóval tartott eddigi előadásaimban, ily nagy célra
koránt se mondható elégségesnek; a polemicus pedig, vagy éppen satiricus csak
kivételes esetekben és ritkán alkalmazható. A segesvári csatatéren Petőfinek
felállítandó emlék talán meg lesz a semisaeculáris ünnepig (1899); különben,
erdélyi ember létemre, némileg pirulva azt volnék bátor jósolni, hogy: ezt is
idegenek fogják emelni helyettünk.
I.
Mondd
meg nekem: mi a jelszavad? én pedig azonnal megmondom: ki vagy; - Krisztus
urunk ismeretes tanát lehetne így variálni. Ami már a közönséges emberekre, egy
nagy bölcs kifejezése szerint a természet gyárbélyegét homlokaikon viselőkre
illik, - mennyire inkább egy költőre, kivált egy Petőfire. A jellem szó
etymológiailag nem hiába egy gyökből hajtott a jel szóval és ez utóbbi nem
hiába egy az eldr törzzsel (annyi, mint a tűz istene ó-izlandi nyelven;
hasonlóképpen a mongol nyelvekben, jelesen a kirgizben); és ez újból nem egyéb,
mint a mai magyar szavunk: áld-ás áldott; sőt a spanyol Eldorado is, noha ezt
az utóbbit másként is magyarázzák. A karakter (jellem) tehát az, amivel az
ember meg van áldva, miről ő voltaképpen nem is tehet és mitől sohasem bír
megszabadulni. Fizikailag legalább soha, soha. Az Eldr isten neve az ó-germán
mythológiában, ennélfogva igen könnyen lehet ó-turáni eredetű és így aztán nem
is csoda, hogy ő a pokol ura; valamint a magyar „áldani” is, régi nyelven
egyszersmind annyi, mint átkozni… Milyen bölcs az emberi nyelv: bármely jellem
is legyen bevésve az emberi kebelbe, nem mondható-e a mindig egyaránt
áldásának, valamint átkának?
Érdekes
volna a különböző nemzetek nagy íróinak életjelszavait vagy élet-devizjeit
rendre összehasonlítgatni, mennyit tanulhatnánk az efféle párhuzamokból.
Azonban alaposabb figyelemben eddigelé inkább csak a császárok, királyok, pápák
és hasonló bíboros fejedelmek jelszavai részesültek; tehát olyan embereké –
talán megbocsátanak, hogy embereknek tartom -, kik többnyire pusztán külső
tekintetekből, sőt külső kényszerből választák éppen ezt vagy azt a velős s
többnyire már meglevő fordulatot.
Nem
így az a sokkal nagyobb fejedelem, kinek birodalma nem kisebb a véghetetlen
univerzumnál, mert ő, és csakis ő teremtette a nyelvet, vagy jobban éneket és
vele együtt mindazt, ami körülvesz bennünket: a költő. Nélküle, ki minden
tárgynak megadta a maga nevét, milyen univerzális semmi volna ez az egész
univerzum? A valódi nagyköltőről szólunk, kinek hatalmáról így nyilatkozik,
felemelt fővel, Petőfi:
„S ott, hol már megszünik
Az Isten világa,
Uj világot alkot
Mindenhatósága.”
Igaz,
hogy ezeket a fejedelmeket nem ekésíti bíbor, legalább nem olyan, amilyen a
manchesteri, vagy brünni posztógyárakból került; legfeljebb a természet bíbora,
amelytől isteni arcuk ragyog, mely valódi költőnél sohase veszti el színét, de
azért korántsem a modern „goldschnittes” írók és művészek modern idegességének,
vagy izgatottságának tüze („jele”); hanem csak ama meleg, mindent szervesen
felemésztő, tisztító isteni lángé, melyről adta a magyar nyelv a lángész
elnevezést azoknak a szellemeknek, kikben a lángész mindig csak lángszívvel
párosul… Csakugyan mindig? Nagy Fridiktől kérdezék: „Qui est le roi que vous
craignez le plus?” Erre a király: „Le roi Voltaire…” Távol vagyok attól, hogy
talán Voltairet Petőfivel párhuzamba helyezzem, korántsem; egy jórészt csak
csillogó prózát mívelő s még csillogóbb aranyokat gyűjtő nagy író egyfelől és a
sokkal kevésbé praktikus, de éppen nagyobb hazai költőnk másfelől – ez két
igen-igen különböző dolog. Tehát ellenkezőleg csak charakterologiai
antiparallelről lehet itt szó, mely csak arra való, hogy Petőfink annál kézzelfoghatóbban
legyen feltüntetve a szellem véghetetlen birodalmában, mint az a király, ki még
a királyok királya által leghatalmasabbnak nézett királynál is hatalmasabb
király volt.
És
hogyha sok egyéb nem is bizonyítana emellett a tény mellett, ott van hát Petőfi
jelszava, melyet ő, valóságos messiási áldozatkészséggel és hűséggel pecsételt
le saját vérével!... Voltaire is volt akárhányszor bebörtönözve, száműzve –
ámde minő okokból? és aztán. mi ez Petőfi mártírságához és mártírhalálához
képest? Csak mély megilletődéssel olvassuk, mi epigonok, ezt a hat pici sorra
terjedő költeményt; és csak habozva és nem kevésbé mély pietástól áthatva,
vállalkozhatunk arra a feladatra, hogy ezt a páratlan költeményt, a
világirodalomnak egyik leghatalmasabb, mert legparányibb produktumát bonckés
alá vegyük; egy igénytelen kis ciklust kísértvén meg róla, mely csak a
legszükségesebb irodalomtörténelmi, aesthetikai és philosophiai fejtegetésekre
fog szorítkozni.
Nagy
költőnek bármely szava, Goethe szerint olyan, hogy kimeríteni nem bírod,
bármennyire fejtegetnéd. („Das vortreffliche ist unergründlich, man mag damit
anfangen, was man will.”) Ilyen a Petőfi jelszava is – ki ne ismerné?
Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért feláldozom
Az életet,
Szabadságért feláldozom
Szerelmemet.
Hogyha
már nem volna minden csak kigondolható oknál fogva megragadóan szép ez a három
pár sor, akkor méltán kérdezhetnők:
Vajon
nem teljesült-e minden betűje ennek az áldott hat sornak?...
Maga
a költők istene a Delphi melletti szentélyében, Apolló, mondott-e valaha
csalhatatlanabb orakulumot, mint a fentebbi sorok költője, a kiskőrösi
charcutier-család huszonhárom éves fia?...
II.
A
lírának ez a Petőfi-féle pici remeke aesthetikus, vagy bölcsész előtt éppen
olyan fontos, mint morfolog, vagy medikus előtt bármely organismus, melyet
tanulmánya tárgyául választott. Igen sok tekintélyes kritikus még máig is úgy
vélekedik, hogy a líra már arra igen szűk keretű volna, hogy benne magasztosabb
gondolatok, vagy mélyebb bölcselmi eszmék stb. hű kifejezést nyerhessenek.
Ez
a „szűk keret” untig ismételt áligazság, mely úgy látszik, legelőször a Toldy
túlbecsülte s utánozta cidevant könyvárus Gervinus útján szivárgott
Németországból át hozzánk. Ezzel szeretnék Petőfitől eldisputálni, mint „csak”
lyrikustól, a bölcselmi tehetséget. De vajon jut-e eszébe komoly
természetbúvárnak afféle állítólagos törvényeket szabni, mint aminők az
említett aesthetikai okoskodásnak felelnének meg; p. o. hogy: minél „szűkebb
keretű” valamely állattojás, annál jelentéktelenebb volna a belőle fejlődő
lény? Tudvalevőleg a bölcs természet éppen ellenkező értelemben rendelkezett;
levén rendszerint nagy emlősök tojása csak nagyító üveggel látható, holott
apróbb szárnyas állatoké lehet ököl nagyságú, p. o. egy tyúké milliomszor is
nagyobb „keretű”.
Tagadhatatlan,
hogy az általában lenézett lyrával szemben bizonyos (külső) előnyben látszik
lenni a költészet másik két faja; de ez csak látszat. Az epos például nem is
létezhetik 3-ik személy nélkül; hol három van, ott már kész a dráma is, mint
amelynek, hogy létre jöhessen, legalább még egy 2-ik személyre van szüksége,
lévén az úgynevezett monodráma csupán egy sideroxylon; egyes-egyedül csak a
lyra éri be egyetlen személlyel. És melyik ez a személy? Az 1-ső, az Én! Létezik-e ennél tágabb „keret” ezen
a világon?... Igaz, hogy a meztelen „Én”,
egymagára hagyva, vagy legnagyobb dísze, vagy legnagyobb söpredéke az
emberiségnek; tehát vagy fejedelem, vagy fegyenc, s így az „abusus optimi pessimus”
elve értelmében is gyakran, sőt legtöbbnyire csak a legtrivialisabb, a
legundokabb, a legvisszataszítóbb subjectivismust eredményezheti éppen ez az
Én-költészet. ezzel aztán önként meg van magyarázva, habár nem is igazolva, az
a fent említett különben megfoghatatlan hóbort is.
Csak
a Gottschedekhez hasonlókritikus szokta cérnával méregetni a verssorokat.
Mindazonáltal tanulságos aesthetikai arithmetikai kísérletet tehetni a mi hat
sorunkkal. Mindössze 13 szóból áll, melyek között akad olyan is, mint a
pronomen e, mely nem több egyetlen
árva betűnél; de egyetlen egy sem, melyre többre rúgna négy szótagnál. S miután
nem mi, hanem az ellentábor kezdte a számítgatáson, igen „szűk keretet”
lobbantva szemére a lyrának, számítsunk hát tovább.
Mindössze
90 betű (54 mássalhangzó, 36 hangzó); tehát oly kevés, hogy az egész földgömbön
körös-körül lehetne táviratozni, aránylag potom árért. Még egy hazai író
díjából is kifutná: p. o. Mexikóba ez idő szerint éppen 26 forint 65 krba
kerülne Petőfi jelszavának távirata; Beludsistánba már 36 frt. 50 kr. némi
komolyabb aggodalmakat okozna. Ez a 13 szó tehát bizonyára kevés anyag; és annál kevesebbnek tűnik fel,
minél jobban fontoljuk meg, hogy voltaképpen miről szól: arról, ami a
közönséges ember torkában a legbőségesebb anyagot teremti, a kedves Ego-ról.
Valóban csekély külső terjedelemre nézve ez a hat sor – és mégis mit látunk?
Csak
két rövid sorból hiányzik ez a szó: Én, mellyel a költő mindössze öt helyen áll
elé, mégpedig az ige személyragjaiban és egyéb suffixokban:
2. (nek)em
3. (szerelm)em(ért)
3. (feláldoz)om
5. (feláldoz)om
6. (szerelm)em(et)
Más
személyről mint elsőről egyáltalán szó sincs az egész költeményben; és éppen
azért ritkán fog az aesthetikus találni tisztább speciment az Én-költészetre nézve.
Magától
értetik, hogy ennek a fajta költészetnek tökéletes ellentéte az a másik
költészet, melyben nincs első
személy, mely folyvást csak a rendszerint távol
levő harmadik személyről énekelvén,
mint epos, természetesen csak Ő-költészet
lehet Mindkét rendbeli személy viszonyaiban, tehát úgy az elsőben, mint a
harmadikéban, részesül anélkül azonban, hogy valamelyik felé grávitálna, a
középső helyen álló: a dráma. Ennek életadó rugója a párbeszéd levén,
természetes, hogy túlnyomólag csak a jelen
levő második személlyel élhet, amely
minden sorából kirí; következetesen azt mondhatni rá, hogy: Te-költészet. Akinek jobban tetszik,
fordítsa le latinra ezeket az új műszavakat és nevezze el: ego-, tu- és
ile-poézisnek; bővebb igazolásra aligha fognak szorulni, amíg áll a régi
logikai törvény: „denominatio fit a potiori”… Szóval a lyra nem egyéb, mint
vágy, mely a homályos jövő-ben
gyökerezik, azaz: futurum-költészet. Könnyebb átnézet kedvéért, álljon itt egy
kis tábla:
Én-költészet – futurum
lyra.
Te-költészet – praesens – dráma
Ő-költészet – praeteritum – epos
Bővebb
fejtegetése ez aesthetikai appercunk-nek bizonyára nem tartozik ide. Különben
hozzátehetni, hogy mihelyt valami lyrai darab előszeretettel foglalkozik a
múlttal, mint például elégia, akkor bizonyára már az epos fel éhajlik; valamint
másfelől az a dal, melyben sok az apostrophe, azaz Te és következetesen a
praesens, vagy praesens gyanánt szereplő múlt, illetőleg jövő, önként
dramatikus menetű lesz. Ilyen a hymnus, a dithyrambus, a karének stb., melyekről
csakugyan tudjuk, hogy a régi görögöknél már a dráma alkatrészei voltak.
Egyébiránt
a Petőfi-féle dalra bizonyára rá nem erőszakolt igénytelen, de csak szolid
természettudományi, azaz inductiv úton lelt schemánkkal, egyszersmind egy régi
aesthetikai vitakérdés volna talán eldöntöttnek tekintendő, az a kérdés t. i.:
vajon éppen a drámában kell-e néznünk a költészet fejlődési végpontját és vele
együtt netovábbját? Az Én-nek tudatára az ember bizonyára sokkal későbben
ébredt, mint a második, vagy éppen harmadik személyére. És emellett semmi
kétség abban a tényben is, hogy a költészetből fejlődött ki a nyelv; nem pedig
megfordítva, a nyelvből a költészet. Márpedig, ha áll ez az egyszerű igazság,
akkor áll az előbbi is, hogy t. i. a dráma és epos sokkal primitívebb valami,
mint az Én-költészet. Nem árt a lyrát annyira gyűlölő mai korszakunk előtt ezt
valahára kereken kimondani. Ez az igazság annál szembetűnőbb, minél kevesebb
kétséget szenved, hogy utóvégre is mindennemű művészet egy és ugyanazon forrásból
eredvén, egyaránt nehéz ugyan és egyaránt szép, mihelyt csak tökéletes maga a
specimenje; de különben hasonló körülmények között mégiscsak a lyra fog
legjobban eleget tenni annak a törvénynek, mely a természet legszebb
alkotásainak legfőbb törvénye látszik lenni, miérti s évszázak vagy ezrek óta
ragadja bámulatra a tudományt és minden gondolkozó embert; értem a „lex
parsimoniae naturae”-t. Minl kevesebb eszközzel, minél nagyobb hatást elérni –
ez a legszebb, de egyszersmind legnehezebb feladata a meghamisítatlan
természetnek, de a művészetnek is.
Szükséges-e
bővebben kifejteni, hogy mennyire felel meg ennek a törvénynek is Petőfi
tizenhárom szava? A netán skeptikus, de nyájas olvasó, tegye hát meg a próbát
és küszöböljön ki egyetlen egy betűt a tizenhárom szóból; p.o. csupán az
említett egybetűs pronoment, vagy jobban, szóhelyettest:
1.
Szabadság, szerelem 2. E kettő kell nekem!
„Korcsmárosné,
bort ide!” – az efféle, vagy hasonló népdalfordulatokra emlékeztetne ez az
ellipsis. Mintha a költő még nem is volna egészen tisztában saját vérével
lepecsételendő élethivatásával, melyet neki teljesítenie „kell”. Vagy akár egy későbbi sorból (3. vagy 5.) valami úton-módon
vajon kirekeszthetni valamit?...
3. Szerelmemért (feláldozom)
4. Az életet,
5. Szabadságért
6. Szerelmemet.
Legyen
elég csak annyit megjegyezni, hogy bármelyik „feláldozom” élkül, de jelesen az
utolsó (5) nélkül – miután az első (3) komolyan úgyse képzelhető
nélkülözhetőnek -, a költemény második, mégpedig éppen azért súlyosabb és
fontosabb fele darabossá válnék; elannyira, hogy az egész emelt hangú ódácska
éle eltompulna és ezzel egész méltósága odaveszne. A tárgy méltóságával t. i.
nem fér össze négy-öt sorban egymás után egy és ugyanaz a gyorsan botorkázó,
tipegő minimuma a versláboknak. Hasonlítana a német ABC-könyvekből országszerte
ismert találós meséhez: „Erst weiss wie Schnee.”
Bürger,
az ismeretes genialis költő nem hiába írt egy egész hosszú idyllt kizárólag
ebben a jámbor metrumban, Boufflerst utánozva.
Márpedig
idyllhez nem is képzelhetünk élesebb ellentétet Petőfi eme hatalmas hat,
valóban megható soránál, mely a költő forró kebléből csak amúgy tör ki, mint
egy vulkánnak egekig nyúló lángja, egy pillanatra vérvörös színbe mártván az
egész láthatárt… S ilyen vallomásnak ezt a tarám-tamtám-ot! – Egyáltalán ez a
metrum annyira elárulja pásztori, gyermekies jellemég, hogy abba egy Petőfi az
ő életjelszavát éppen annyi jogosultsággal önthette volna, mint amennyivel
teszem fel, valamely gyászmenetben temetés alkalmával – polgára húznának rá.
III.
Már
ezek után is alig vonható kétségbe, hogy Petőfi jelszava nem csak tudós
experimentumhoz kiválóan alkalmas szemelvény, hanem egyúttal ritka élvezetet
nyújtó, tőről metszett lyrai mű, amilyen csak nagy költőknek szokott sikerülni
– és azoknak is csak szerencsés órában. Hogy költőnk művecskéje kétségen kívül
csak visszavonultságban átélt komoly, sőt döntő pillanat eredménye lehetett, az
minden sorából kirí.
Nézzük
csak a világirodalomnak modern időkben másik nagy lyrikusát, kinek éppen azért,
mint versenytársának, nem csekély antagonistája volt magyar költőnk, nézzük
Goethet, hasonló lelkiállapotában merengve Goethe is éppen huszonhárom éves
volt, mint a „Szabadság, szerelem” szerzője, midőn meghasonlott a világgal, nem
tudva, mit válasszon magának: szabadságot, vagy szerelmet? Ekkor úgy segített
magán, hogy majd „elméletileg agyonlőtte” magát Werther keserveiben. Ez a szer
azonban távolról sem volt az a hatalmas és tartós talizmán, amilyennek
bizonyult a magyar költő életjelszava; mert alig múlt el egy decennium, már
újból feltámadt a régi baj Weimarban; mégpedig erősebben, mint valaha, újból
Goethenek a huszonhárom éves Petőfiéhez hasonló lelkiállapotában, csak azzal a
különbséggel, hogy Goethenél hét évvel idősebb báró Steinné nem volt ám az a
„szép barna kis leány”, az erdélyi részek határán lakó, „hol a kék Szamosban
tölti a holdvilág az éjszakát”. És éppen az említett alkalommal történt az is,
hogy Goethe, kirándulás közben az udvari élet lelket ölő légköréből pillanatra
félrevonulva a Gickelhahn hegy csúcsán fekvő vadászbódé deszkafalára egy éjjel,
1783. szeptember 7-én hevenyészte azt a pici lyrai költeményét, melyet „Éji
dal” neve alatt bámul egész Németország és vele együtt a többi művelt világ;
mégpedig különösen azért, mivel a – rövidség remekének tartja.
És
valóban kurta és amellett csakugyan tökéletes mű, mintha csak Petőfinek szeme
előtt lebegett volna, kinek azonban „Szabadság, szerelem”-je még rövidebb, két
egész sorral. Goethe költeménye később odaégett a kunyhóval együtt, miután
hosszú ideig üveg alatt, mint szent ereklyét őrizték vala.
Über allen Gipfeln
Ist Ruh.
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch!
Die Vöglein schweige im Walde,
Warte nur balde
Ruhest du auch!
Ennek
a kis darabnak egész hosszú története és külön irodalma halmozódott fel. De ha
igaz az a régi észrevétel, hogy minél őszintébb valamely érzület, annál kevesebb szóra szorul, akkor
érdekes ellentétben áll – már külső terjedelménél fogva is – ez a Goethe-féle
dal a Petőfi-félével. Ugyanis Goethe világszerte bámult minden rövidsége
mellett is, teljes tizenegy szóval többre szorult, mint a magyar költő. De ne
felejtsük el, hogy ő akkoriban éppen tizenegy évvel volt ám idősebb is a
„Szabadság, szerelem” szerzőjénél, kinek anyanyelve különben is sokkal
tömöttebb; mert ez már megfordítva sokkal öregebb a németnél. De minden egyéb
tekintetben is, mily tanulságos az antiparallel, hogyha p. o. csak a
kétrendbeli darab igeformáit vesszük:
Goethe: Petőfi:
2. ist 2. kell
4. spürest du 3. feláldozom
6. schweigen 5. feláldozom
7. warte
8. ruhst du
Egy
walzer és egy csárdás között nincs nagyobb különbség, mint amilyent ez a kis
tábla tüntet fel.
Goethe
lyrájából ezen a helyen tehát nem hallunk még egy árva „Én”-t sem! S mégis
„Én-költemény”, azaz lyrai legyen?... Bizonyára kedves olvasóim – minthogy az a
három rendbeli „Te” (4, 7, 8) nem is egyéb,m int a persona secunda álarca alatt
fellépő „Én”; tehát senki más, mint az életsorsa felett töprenkedő – fiatal
szeretője báró Steinnnek, a hét évvel idősebb menyecskének, kinek, midőn vele
Goethe nyolc évvel azelőtt megismerkedett, már hét gyermeke volt. A költő tehát
maga szólítja meg magát; vagyis inkább az őt körülvevő csendes természetnek
„alig egy szellő”-jétől érintve, látszólag mintegy akaratlanul, a legnagyobb
mérséklettel beszél ő mindenekelőtte minden egyébről: fák csúcsáról, esti
szellőről, madarakról; csak arról hallgat mélyen, amitől belsőjében leginkább
van áthatva… Világos, hogy a német költő témája tökéletesen ugyanaz, amely a
magyaré, egy árnyalattal sem több vagy kevesebb: itt is, ott is a nehéz
alternatíva: szabadság vagy szerelem; itt is, ott is a végperchez
való fellebbezés („feláldozom az életet” = ’balde ruhest du auch’), itt is, ott
is egy és ugyanaz a pointe; szóval itt is és ott is a költemény forrása, hogyha
minél mindennapiasabban akarjuk kifejezni, a régi és örökké új: cherchez la
femme. Hol hasonló az ok, ott hasonló az okozat.
És
mégis másfelől, mily nagy a különbség a magyar és a német költemény között, már
a koncepcióra és intencióra nézve is. Petőfinél életjelszó, melynek hatása
alatt odanyújtja keblét a muszka dzsidának; Goethenél, megengedem, fontosabb
életfordulatainak egyike, tehát egyszerű fordulópont jele, melynek majdnem
magára erőszakolt kétségbeesése hatása alatt – vígan tovább élt; a magyar költő
alig másfél évvel később, haláljóslatának minden betűjét teljesítette, a
segesvári harcmezőn egymagára hagyva, de jaj és könny nélkül; a német költő
majdnem egy teljes félszázzal később, mint miniszter újból víg társaságban,
kényelmese kocsikázik fel a Gickelhahnra, hol fiatalkori haláljóslatát a
deszkafalon megtekintve, könnyezve ismétli a végsorokat: „Balde ruhest du
auch”... Néhány hónappal később aztán csakugyan meghalt a karszékben, az általa
a művészet európai hírű pontjává emelt városkában, „több világosságot”
végszavakkal, melyeket az őt szeretve környezők mohó pietással lestek el
haldokló ajkairól… Vajon a Küküllő-menti virágos réten Petőfi végszavait ki
leste? ki értette? A buta doni kozák bizonyára nem.
Mily
megható ellentét mindez!... S különben is, mily éles ellentéttel találkozunk
minden lépten-nyomon, a két költemény érintkezési pontjait összehasonlítgatván;
olyannal, amilyen csak a Szatmár-megyei falusi gazdatiszt barna fiatal
leánykája és a thüringiai bárónak entre les deux áges álló felesége közt
lehetett.* (* Későbbi életében Júlia
legalább külsejére nézve inkább hasonlított Steinnéhez. Mind a két asszony
szellemes arcában van valami rejtélyesen vonzó, amit sohasem felejthet el az a
férfi, aki egyszer látta.) Elüt hasonlóképpen egymástól a kétrendbeli költemény
keletkezési története is – már t. i. amennyiben a magyar darabét inkább
sejtjük, mint okmányilag ismerjük, mely körülmény újból érdekes külső
ellentétbe helyezi a két költő művét.
Ami
tehát a „Szabadság, szerelem” irodalomtörténeti körülményeit, jelesen
keletkezését illeti, azt, fájdalom, olyan homály fedi, amilyenről a természet
gondoskodik, mikor egy-egy remek alkotásának gyökereit annál jobban elrejti,
minél tökéletesebb. Alig tehetni fel tehát költőnk még élő kortársairól, hogy
ők emlékeznének: vajon hol, mikor és mily viszonyok közt keletkezett ez a hat
sor? Különben is, mi mindnyájan akaratlanul átkozott külső mértékkel mérvén a
dolgokat, az efféle költeményt már csupán jelentéktelen és igénytelen
kinézésénél fogva hajlandók vagyunk figyelemre nem igen méltó portékának
tekinteni.
A
szóban forgó darab editio princepse az úgynevezett „Összes költemények”-ben,
vagyis inkább élükön lelhető mottó alakjában, tehát 1847. január 31-én látott
napvilágot. Megjegyzendő, hogy Petőfi tudtommal nem szokott sohase mottót
használni másutt. Egyedül itt, az „Összes költemények” élére látta szükségesnek
ilyent tűzni, először és utoljára. De minek is nevezte már az 1846-iki év
végéig összegyűjtött 461 rendbeli, hol kisebb, hol nagyobb költeményeit
„összes” költeményeinek?... Mert a huszonhárom éves vates sejtette, érezte, sőt akárhányszor kereken kimondta, mégpedig
legszebben éppen ebben a mottóban, hogy ő sokáig nem fog élni. Sietett tehát
minél előbb csűrbe rakni aratását és ily ünnepélyes alkalommal bizony csak
helyén volt egy mottó, mégpedig életjelszó alakjában.
Részemről
azonban nem hihetem, hogy Petőfi ezt a verset, melyet úgyszólván szíve
szálaitól tépett el, csak külső tekintetből írta volna. Különben is egy Petőfi
nem szokott a külső tekintetek, vagy akár tekintélyek vagy circumspectusságok
embere lenni. Alig van a öltő műveiben, beleszámítva a később keletkezett
költeményeket is, olyan darab, hol hasonló csattanós rövidséggel, vagy mintegy
monogramszerűbben adta volna Petőfi az egész Petőfit, mint ebben a három pár
kurta sorban, tizenhárom szóban. Mily
óriási küzdelmeknek, mily hosszú csírázási, fejlődési és végül virágzási
processusnak kellett tehát megelőznie ezt az érett kis gyümölcsöt, melynek
érdességében mi epigonok most már ugyan gyönyörködhetünk. Mindazonáltal a külső
chronologiára nézve hosszú gondolkozás és érett megfontolás után kénytelen
vagyok az 1846. év utolsó napjait feltenni. Legyen azonban szabad külön cikkre
halasztani azoknak a körülményeknek részletesebb leírását,melyek, nézetem
szerint olyan természetes necessitással szülték Petőfinek, a fiatal sofos-nak*
(* A görögöknél sofos-nak nevezték a költőt, ami
annyi mint a latin. „vates”. A lyricus Pindarost kortársai ezzel a címmel
tisztelték meg.)
ezt az életjelszavát, mint amellyel nyáron a méh kénytelen mézét lerakni.
IV.
Kétség
kívül sokkal nehezebb dolog lyrai költemény keletkezését kutatni,m int bármely
más művészi termékét: minthogy az Én-költészetben van legkevesebb abból, amit
kézzel fogható „sujet”-nek szoktak nevezni. Mindazonáltal ki fog derülni alant,
hogy mennyire hasonlított, éppen 1847. újév körül, a lángoló kettős feláldozom szerzőjének lelkiállapota,
Petőfié, az 1783-beli nyugodt ruhest du
(„piheni fogsz!”) szerzőjéhez, Goethe-éhez. Így aztán, bármennyire ütne is el
különben a német költemény a magyartól, éppen ezek az ellentétek világíthatják
meg egymást legjobban. ott a nemrég, 1782. májusban nemességet nyert és éppen
akkoriban „Kammerpräsident”-té kinevezett „valóságos titkos tanácsos” Goethe,
kinek báró Steinné vetette fel a – kabinetkérdést; itt a teljességgel
független, soha semmi nemű hivatalt el nem vállalt magyar költő, Petőfi, kinek
a Szamos-parti „barna leány” – mit tett?... Az erre a kérdésre adandó kielégítő
feleletet későbbre halasztva sietnünk kell hozzátenni még csak annyit: így
aztán bizony nem csoda, hogyha Goethe szenvedélye csak nyugodt eposi, 3-ik
személyben suttog, holott Petőfié a dramatikus persona secunda villámlásán
kezdi. „Szabadság, szerelem!” Ez a merőben csak kettős vocativusból álló első
sor ellipticus mondat – de legalább messziről hallatszik belőle a „te”, vagy
„ti” mennydörgése. Ott a csendesen, halkan beszélő objectum; itt a rohamosan,
indulatosa cselekvő subjectum; - és mégis a kétrendbeli nyilatkozat közül
melyiknek volt több igaza, melyik volt komolyabb és következetesen, szilárdabb
elhatározáson alapuló nagyobb benső nyugodtsággal téve? Facta loquuntur…
Lelkiismeretes
hypothesisek nélkül az irodalomtörténelem épp oly kevéssé élhet meg, mint a
természettudomány, de mind a két téren egyaránt csak tényekre szabad építeni.
Márpedig tény az, hogy Petőfi a polgári év végén különösen szeretett
foglalkozni komoly meditatiókkal saját személye, úgymint nemzete sorsa,
nemkülönben egyéni tervei és hivatása felett. Különben is tudjuk, hogy mennyire
volt mindennemű rendnek, szóval polgári erénynek tisztelője ez a fiatal ember.
Csakugyan, mióta a költő a nyilvánosság elé lépett, nincs az az újév, illetőleg
Szilveszter-éj, melyet ne örökített volna meg; mégpedig többnyire remek
költeményekben. Tudvalevő dolog, hogy még a legközönségesebb embernek is mily
fontos, úgy az újév, mint a születésnap, vagy névnap; mennyire inkább kellett
tehát egy Petőfinek némi gondot okoznia, kivált miután neki az újév
egyszersmind születésnapja, a szóban forgó 1847-ki újév pedig hozzá még polgári
nagykorúságát jelentette. Így tehát – kivált hogyha megfontoljuk, hogy az éppen
elkészült „összes” költeményeket berekesztő „Egy gondolat”, mely az 1846. év
legutolsó napja költeménye, teljességgel azon egy eszmét hirdeti,m int a szóban
forgó hat sorunk – talán nem lesz igen merész conjectura egyenesen azt
állítani, hogy: Petőfi az ő életjelszavát
éppen születésnapjának 24-ik évfordulóján, illetőleg 24-ik születésnapjára írta.
Irodalmi
problémákat vagy hasonló nyílt kérdéseket csak természettudományi-inductiv,
azaz kritikai psychológiai módszer segítségével lehet megfejteni. ennek pedig
szolid életrajzi alapon kell indulnia. Hogyha most már kérdezzük: vajon mi
indíthatta Petőfit arra, hogy ő éppen
szerelmét és éppen akkor állítsa
párhuzamba a rajongásig dicsőítette „szent világszabadság”-gal (mely az összes költemények végszava!) akkor
szerencsénkre a költő maga nagyon is megkönnyebbítette az adandó feleletet.
Júliával éppen megelőző szeptember 8-án találkozott legelőször életében és
hogyha átlapozzuk az azóta keletkezett költeményeit – mit látunk? Harmincnyolc
darab közül egyedül csak nyolc van, mely nem szólana Júliáról, vagy
Júliának!... Tehát oly rövid időben, mint egyetlen, különben is nem éppen
nyugodalmas évnegyedben nem kevesebb, mint harmincrendbeli költemény, mely
kizárólag a „barna leány”-nyal foglalkozik!
És
nem lehetne már ezzel az egy ténnyel szemben bátran állítani, hogy Petőfinél
komolyabban aligha bíbelődött még huszonhárom éves fiatalember házassági
tervekkel? Mert ugyancsak abban az idő tájban történt, amiről már többször
emlékeztek meg, hogy Petőfi Sándor valóságos neo-európai pénzügyminiszteri
ügyességgel kezdett operálni, több barátjához fordulván, hogy szert tennének
számára valami nagyobb pénzösszegre. A fiatal költő jól tudta, hogy a
házassághoz, mint minden egyéb hadmívelethez, először is: pénz kell; másodszor:
pénz; és harmadszor: pénz. Kubinyi Rudolf barátjától 400 pengő forintot kapott
kölcsön. Egyelőre csak biztos kilátásban, mert ezt az összeget tényleg csak
május hó elején vette kezéhez. És ekkor mit látunk? A költő útra kél azonnal és
indul – házasodni. De ekkor sem történhetett ám könnyen. Az ide tartozó
életrajzi részleteket talán nem szükséges bővebben fejtegetni.
Mily
meghatóan árulja el önkéntelenül is lelkiállapotát az az első pillanatra
közönyösnek tetsző vonása, hogy a hymen után epedő tüzes költő amaz ismeretes
resignatióféle darabjában éppen a pointet szedette ki osztott betűkből. Az
„Életképek” 1847. január 16. számában:
Hogyha már nem szeretsz,
Az Isten áldjon meg,
De ha még szeretsz, úgy
Ezerszer áldjon meg.
Különben
éppen ez a költeménye úgyszólván ultimátumna is beillett, mellyel a fővárosi
költő a kacér „falusi George Sandra” némileg ráijesztett. Jól tette. Nem is
maradt hatás nélkül. Mert noha Júlia már 1846. szeptemberen a költőnek csak az
alatt a feltétel alatt ígérte volt kezét, hogy ha egy év múlva nem változnék –
a költő szándéka; ez természetesen nem volt egyéb, mint coquette mátka részéről
facon de parler.
Júlia
t. i. azokhoz a bizonyos szép hölgyekhez tartozott, kiknek szellemdús arcuk
folyvást a legaetherikusabb lelket tükrözik vissza – de csak látszólag; holott
a lélek maga reggeltől estig nem is tesz egyebet, mint csupa közönséges, anyagias
kérdésekkel bíbelődve, számítgat, meghányja-veti a külső tényezőket és tervez.
Ezt rég vette észre a fiatal vates és éppen ez fájt leginkább szívének, hogy őt
nem részesítette a kegyetlen sors legalább egy még oly szerén állami fizetési
ív, vagy hasonló prózai okmány adományában, mellyel arája fellengősen hangzó,
de lényegökben korántsem áldozatkész szerelmi vallomásait – amint szokás
mondani: „önálló férfihoz méltó” módon – viszonozhatta volna. Töprenkedett hát
és töprenkedett, tervezett ő is, mindenfélét, csak hogy azt a rajongásig
szeretett hamis bogárszemű leánykát megnyerhesse. De ami közönséges halandóra
nézve az önálló férfiasság igényeit fényesen kielégítheti, az egy ilyen óriási
szellemre, mint a Petőfié, azért lehetett némileg lealacsonyító is. És mégis,
mi történik? Petőfi már-már kész – anélkül, hogy egy árva léleknek elárulta
volna ezt a titkát – közönséges hivatalos polgári pálya elnyerése végett lépést
tenni. Legalább így kell magyarázni azt a különben megfoghatatlan tényt, hogy
az ő könyvtárában a budapesti egyetemnek éppen az 1846/47. tanévre szóló
leckerendjére akadunk. De jó csillaga megóvta őt attól a szégyentől, hogy talán
a diaetetikának egy szépirodalmilag hatalmaskodó és dilettantikus r. tanára r.
k. hallgatói közé beiratkozzék. A nagykorúság küszöbére lépett sofos előtt
hevert az „Összes költemények” revíziói példánya, mely amaz örökké emlékezetes
Szilveszter-éj most már többé nem éppen olyan nyugtalan álmait mégis csak
folyvást háborgatta; még egy percig habozott a nagy férfi; vajon a közönséges
philister ember kenyérpályáját válassza, azzal a drága kis kézzel együtt, mely
a Szamos partján majd lapozgatni fogja az ő összes költeményeinek saját
arcképével ellátott elegáns vaskos kötetét?... Talán még egy percig habozott,
de már a következő percben vége volt örökre; legalább ennek az ő szerelmi
küzdelmének; még egy pillantás a címlap revíziójára, arra a lapra, mely annyi
sok kín hirdetőjeként állott előtte és aztán ráírta nyugodtan ahátlapra:
Szabadság, szerelem,
E kettő kell nekem.
Szerelmemért feláldozom
Az életet
Szabadságért feláldozom
Szerelmemet!
Most
már egészen tisztában volt Petőfi magával; de egészen tisztában volt Júlia is
az ő kérőjével.
V.
Remekműve
a kurtaságnak ez a két valódi „Kabinetstück”, mely összehasonlításra annál
alkalmasabbnak bizonyult, mivel még az a fontos közös vonás jellemzi, hogy mind
a kettő szép szem kedvéért keletkezett; noha igen különbözőképpen és mégis mind
a kettőnek csak egy távollevő asszonyi
szívért, ez örökös új és régi rejtély kedvéért töprenkedő férfi-kebelből
szállott az éghez („Hauch” –
„feláldozom”).
Sőt
lehetne a Goethe-ét egyenesen a szeretett és szerető asszony szájába illőnek
venni, mintha tulajdonképpen nem is a férfinak, hanem a nőnek, ebben az esetben
bizonyára epedőbb ajkairól hangzott volna el. Ez aztán az objectivitás
netovábbja, a – lírában!... Goethe legforróbb vágyát már kielégítette az
asszony* (* „In allen Gipfeln ist
Ruh”… azaz a tulajdonképpeni pointe, a megszokott rend ellenére, - az egésznek
élére jutott.),
Petőfiét még megtagadta a leány. Az ellentétek, minden meglepő hasonlatosságok
mellett is, már ebben az egy biographiai adatban egyfelől a német, másfelől a
magyar lyrai óriás részéről, olyan lesek, mintha csak nyárról és télről volna
szó egy nap.
De
hogyha Goethe vallomása csakugyan a lyrai objectivitás netovábbja, akkor
másfelől a Petőfi hat sora a lyrai subjectivitásé. És ez annyit tesz, hogy a
leglyrikusabb lyra. Más szóval, hogy Petőfié a lyrai babér: a „lyra
Shakespeare-é!” Mi is a legnélkülözhetetlenebb kelléke a jó lyrának?... Tömörség a nyelvben, mely minél kevesebb
szóval minél többet mondjon; egyéniség
a tartalomban, mely sohasem látott vagy hallott eredetiségével mégiscsak
mindnyájunknak, még a legközönségesebb gyári emberportékának is legforróbb
vágyait és érzületeit fejezze ki; dallamosság
a belidomban, mely még a legvastagabb idegeket is melodikus rezgésbe hozza.
Mindezt tegye pedig az „Én” legszűkebb „szűk keretében”. Nos, Petőfi hat sora,
amint voltaképpen már az eddigi cikkekből is kitűnt, mindezeknek a legszorosabb
követelményeknek fényesen tesz eleget.
Erre
egyike a nálunk, fájdalom, még nem éppen mint fehér, sőt inkább mint fekete
holló szereplő antipetőfianuskodó intellectus vulgaris képviselőinek
eléállhatna azzal a hármas cáfolattal, hogy: 10, mi a tömöttséget
illeti, van akárhány remek eroticus epigramm, vagy akár „villanyka”, mely nem
bővelkedik hat sorral, hanem beéri kettővel, sőt eggyel is; ami 20,
a sohase látott egyéniséget illeti, a történelem ismer sokkal tragikusabb
élettel és halállal küzdő nagy mester ajkáról ellesett dalt; s ami végül 30,
a dallamosságot illeti, Petőfi hat sora éppen harminchét év óta került
százezrek füle elé, anélkül, hogy nemcsak fülbemászó zenére, hanem bármely
csekély nótára alkalmaztatott volna; sőt tény, hogy mióta fennhangon hirdetett
„olcsó” és „tejes” kiadások jelennek meg Petőfi „összes” költeményeiből, éppen
azóta keresnők hiába nagyszerű mottóját bennök; úgy eltűnt a fővárosból, mintha
csak valamely muszkaországi állami jószág, vagy a költő „nyomva veszett” Tigris
és hiénája volna. nem hasonlít-e az efféle „teljes” Petőfi-kiadás, mégpedig
szennykiadás a nép számára, feltűnően amaz ismeretes templomépítéshez, midőn
elfelejtettek bejáratnak nyílást hagyni Abdera Serapeumában. (Ököreum?)
A
felhozott három cáfoló pont ellencáfolata könnyebb, amint az első pillantásra
tetszenék; miért is megtörténhetik anélkül, hogy a general reader előtt amúgy
is nem éppen kedves tudományos kommentár paragrafusaihoz kellene folyamodni.
Ódának
volt már fent nevezve ez a parányi költemény; vagy inkább ódácskának, ha szabad
ilyen kicsinyítő kifejezéssel élni ily nagy, már t. i. intenzív értelemben nagy
művel szemben. Ki merné epigrammnak nevezni a szabadság eszméjének ezt a
dicsőítését vagy apotheosisát? Lehetetlen, hogy még a tragikus pathostól
legidegenkedőbb tréfát hajhászó is ne
érezné legalább ódánk point-jének szívet megrázó voltát. Igaz ugyan,
hogy az előbbi cikk éppen maga részéről adott fegyvert az efféle élcvadász
kezébe, amennyiben a Petőfi életjelszavának keletkezése kétségen kívül
házassági terveivel van kapcsolatban; ámde nem közönyös-e, hogy a tisztádon
tiszta aranyat, p. o. erdélyi bérceink mélyében, minő salak fogta körül?... És
aztán, ki merne ezzel a darabunkkal oly merész játékot űzi, hogy a benne
érvényre jutó szabadság eszméjét talán holmi garconszabadságra magyarázza?
Eszünkbe jut egy osztrák költőnek nem éppen szalonias, de annál egészségesebb
válasza,melyet a Madonna della seggiola előtt állva, adott egy efféle
kritikaster-műítésznek, ki határozottan kijelentené, hogy bizony az a Jézuska a
kezecskéivel kijelentené, hogy bizony az a Jézuska a kezecskéivel kicsit igen
mélyen nyúl az édesanya keblébe. – Azt hiszi az úr, hogy talán az efféle disznóknak festette Raffael? – volt a
költő illő válasza.
Petőfi
„szabadsága” is egésze más szabadság ám, mint aminőt a tömeg ismer és keres;
sőt egészen más itt, mint aminővel ezer meg ezer tudós és nem tudós, bölcsész
és politikus, költő és kutató talán százezrekre menő tekercseket és köteteket
írt. La liberté eset un mystére, ez alatt a jelszó alatt adta be egyik
megkoszorúzott pályaművét „Az akarat szabadságáról” a világ egyik legismeretesebb
és legmélyebb philosophusa; és ha jól megfontoljuk a dolgot, azt vesszük észre,
hogy Petőfinknek ez az öregebb kortársa, ki e misztériummal éppen csak egy
decenniummal azelőtt foglalkozott, mielőtt Petőfink azt saját vérével
meghintette volna, az ő tudományos jelszavával voltaképpen a legjobb kommentárt
nyújtá éppen költőnk életjelszavának philosophiájához. Lehet-e valami
misteriosusabb,mint egy huszonhárom éves fiatalnak ilyen saját szája jósolta és
saját vére lepecsételte áldozatkészsége?
Szabadságért feláldozom
Szerelmemet!
Hol
az a lyrikus, ki ennél nagyobbat mondott volna; vagy csak megközelítőleg
ennyit? Hol a szent, ki őszintébb mosollyal határozta volna el magát nagyobb
askesisre?... Ha tudna szólani piros pünkösd derült reggelén az éppen kinyílani
készülő rózsabimbó és epedve mondaná a hozzá nyúló szép kéznek: Végy el, hadd
múljon el mielőbb ifjú életemnek minden hamva, tépd szét azonnal kehelyemnek
minden levelét, miden hímszálaival, és szórd őket a levegőbe! – eben még
korántsem rejlenék az a megfoghatatlan titok, melyet egy huszonhárom éves
fiatal emberi szívből bírt csalni egy Petőfi ajkaira az a misztérium, mely csak
13 szavakban foglaltatik. És minő szavakban! Mi ez?... És nem teljesült-e
minden betűje az áldott igének?...
Honnan
jutott a kiskőrösi kunyhó szalmafedele alá és éppen csak oda, az a nem tudom mi
– nevezzék hát protoplasmának a természettudósok -, hiszen ők magyaráznak meg
mai nap mindent! – amiből szőtte az ilyen szív szálait a legbámualtosabbnak
tartott műveiben se bámulatosabb természet?
VI.
Ám
ami e „kis” szabadságódánknak további két jellemző vonása ellen netán
felhozható ellenpontokat illeti, t. i. a Petőfi eredetiségére és compositiójára
vonatkozó kételyeket, ezek a kérdések legszorosabb kapcsolatban vannak a rövidség
kérdéseivel; de behatóbb tárgyalásuk, kivált népszerű módon, nem csak 7, hanem
igen könnyen 77 cikket is igényelhetnének, amitől pedig még a legnyájasabb
olvasó is méltán visszarettene; de sőt a szerző is.
Petőfi
életjelszava olyan, mint az ima, és miután még külső életrajzi és történelmi
okmányszerű bizonyítékok is csak amellett szólanak, hogy valóságos fogadás
volt; tehát így nem is mondható egyébnek, mint kötött beszédű ex-voto-nak; tehát epigrammnak, de csak
a szó antik-hellén értelmében… Vajon a segesvári csatatéren felállítandó óriási
egyszerű gránitkőre rávésendő csupán ilyen epigrammos 13 szó s egyéb semmi, -
nem beszélne-e hangosabban, bármely költséges emléknél, sőt még az Akadémiának
és Eötvösnek hátat fordító szobornál a Duna-parton is?
Báró
Eötvös volt Petőfi egyedüli kortársa, ki költészetébe és személyében felismerte
a legjellemzőbb vonást, kereken kimondván már 1847. májusban – tehát rövid
néhány héttel a szóban forgó jelszó publicátiója után – hogy Petőfi múzsája a
„piros csizmájú királyleány” (nem parasztleány) „philosophussá” vált - „magyar menyecskétől” minden kitelik,hisz
hány magyar „asszonyság tündöklött egykor mint nagy Verbőciánus jurista” –;
teszi hozzá a geniális világfi humorával…
De a nemzet, a forradalom küszöbén és majdan bekövetkezett reactió
vastag ködében nem hallotta báró Eötvös komoly szózatát, hanem egyelőre az
affélékre hallgatott, amiket egy Toldy, Greguss et consortes sértett hiúságának
vagy dilettanticus széptanának fura paragraphusai elég merészen tukmáltak egy
egész országra. Ennél sokkal nagyobb tragikomédiát talán nem igen látott az
összehasonlító irodalomtörténelem.
A
közönség pedig mindenkor készebb valakiről gáncsot, mint dicséretet beszéltetni
el magának… Értik ám felhasználni ezt a gyengeséget nemcsak a journalisták,
hanem a professorok is!
De
hiszen báró Eötvös élt még; miért nem folytatta hát ő felvilágosításait,
jelesen Toldyval szemben? Az erre adandó felelet délicat dolog, de szerző mégis
megkísértette korábban felállított egy szerény hypothesissel.
Bármely
lapjára nyissunk Petőfi életkönyvének, nincs az az eset, hogy ne találkoznánk
megható tragédiával. De a legnagyobb tragédiáját mégis csak ez a legkisebb
költeménye rejti magában; mégpedig olyant, amelyhez már nehezen lehetne
hasonlót mutatni. Tudom jól, hogy van még kisebb lyrai terméke, mégpedig remek.
Az extensive legkisebb, de már a tulajdonképpeni epigrammhoz legalább közelgő,
tudtommal a Felhők XX-dik darabja:
Mi a dicsőség?... tündöklő szivárvány,
A napnak könnyekben megtört sugara?
Ez
a tíz szó bizonyára sokat mond, de mégis mennyire kevesebbet, mint az a másik
tizenhárom! Előttem áll egy ősz hajú geniális mérnök, egyik francia barátom
Nizzából, ki fiatal korától fogva bebarangolta egész észak-keleti Afrikát és
teljes harmincöt év óta már nem látta Európát. Mikor magam is Karthago romjain
tanyáztam vele, lefordítottam az ő anyanyelvére ezt a két sort; ekkor helyéről
felugrott és lehetetlennek nyilvánította, hogy ezt huszonhárom éves fiatal
ember mondhatta volna; nem is felejtette el ezt a distichont soha, hónapokig
is, valahányszor találkoztam vele, folyvást ismételte, szép ősz fejét mélabúsan
csóválja Petőfit recitálva.
Petőfi
legparányibb költeményeinek nem lehetne ily varázs-titkos hatása a
legkülönbözőbb életkor és éghajlat embereire, hogyha nem viselné mindegyik
magán az egészséges universalismus ama bélyegét, melynek tulajdonképpeni rugója
nem annyira a magsztos eszme, tehát a tartalom, mint inkább a bűvös rhythmus;
szóval a nemes forma. Forma dat esse rei.
Valóban,
ami a fent kijelölt három pontot illeti és jelesen a másodikat, a sohasem
hallott egyéniségről, szeretném tudni: vajon hol van az a költő, ki csak
hasonló tragikus sorson esett volna keresztül?... Hogyha csak nem akarjuk a
nazarethi harmincéves bölcset nagy költő gyanánt szerepeltetni (ami ellen
különben okos embernek nem lehet semmi kifogása), nem tudom, hogy honnan
vegyünk heroikusabb és nemesebb életpályát? De valamint annak is meg kellett
lakolnia, mégpedig közönséges zsivány módjára, az ő szép sententiáiért és
paraboláiért: így a kiskőrösi bölcsre is rásütötték a betyárság epithetonját.
Miért nem állott ő be Goethének, Byronnak, Shelleynek? Miért nem csábította t.
i. el ő is más ember feleségét; miért házasodott meg olyan szépen, ezer
mindennapias gondok között, a polgári rend philisterszerű korlátaihoz
ragaszkodva; miért nem hagyta legalább cserben aztán nejét; sőt, miért
bizonyult ellenkezőleg a legjobb férjnek és apának; és egyáltalán miért kellett
egy 24-25 éves fiatalnak egy ütéssel sohase tapasztalt genialitást egyfelől, és
példaszerű életrendet másfelől kifejteni; sőt végül még a hazájáért el is
vérezni; éspedig ilyetén előre jósolt titokszerű körülmények közt, amilyeneket
eddigelé, hasonló szellemnél, még nem látott az egész világhistória? Hogyha
Petőfi hűtlennél esz nejéhez, mint Byron; vagy ott hagyja és önölésre juttatja
hitestársát, mint Shelley; vagy megházasodik olyan vadul, mint Goethe: akkor
bizonyára keresnének az ő lírájában is philosophiát, nem lelnének
formátlanságot, szilajságot, vagy éppen azt a legnausifikusabb falusi módra
kifundált „póriasságot!”… Csakugyan, az egész XIX. század költői közül az
említett három angol, illetőleg német nagy philosophus költő, és az olasz
Leopardi mellett, még csak Petőfi áll előttünk, mint minden ízében bölcselkedő
költő-genie. És nem az ő mesteri művészetében, hanem csupán csak a magyar író
nemzeti nyelvének geographiai fekvésében és elterjedésében kell keresnünk azt a
tényt, hogy az említett külföldi költők philosophiája ma még nagyobb
elismerésben részesül Petőfiénél.
Ami
késik, el nem marad. De legalább a félreértésnek ezt a tragicomoediáját az ő
saját hazájának amúgy is nem éppen terjedelmes határai között miért kell tovább
játszani egy ilyen tiszta szellemmel, ilyen tiszta élettel?... Talán kora
martyrhaláláért való hála fejében? Hiszen az efféle emberi hálának már megadták
rég a tributumát, - nincs ott a segesvári csatatéren az a nem tudom hány
márvány oroszlán, mely nem tudom melyik idegen generális hősnek jelzi a
költőénél ismeretesebb sírját.
Ami
Petőfi életjelszavának, melyet voltaképpen egyszersmind haláljelszavának is
nevezhetni, formáját illeti, ez már olyan nagy kérdés, mely külön cikkben adandó fejtegetést kíván.
Itt már magának Apollónak szentélyébe készülünk lépni; de fájdalom, gyenge
halandó létünkre, remény nélkül, hogy behatolhassunk az abaton titkába.
Egyelőre legyen megengedve, csupán csak az úgynevezett külső formára nézve,
feljegyezni annyit, hogy ez a bámulatos tökéllyel szerkesztett ódánk magától
értetőleg – levél három az Isten igaza – önként három kisebb részre oszlik; de
amelyre legfeljebb a véletlenül így vagy úgy írt (szedett) sorokban lehetne
talán holmi prózai méregyenességet ráerőszakolni; tehát úgyszólván, csak a
költemény praeparált cadaverére; de sohasem a művész (szavaló) élő szavára.
Mert ez a legkirívóbb ellentétek kézzelfogható dualismusa: szabadság –
szerelem, úgy hozza magával, hogy mindenekelőtt csak két egymástól lényegesen
elütő (sőt még a szemnek, nemcsak a fülnek érezhető) nagyobb és kisebb, két
részre oszlik. A szabadság dicsőítése a szerelem dicsőítésével szembeállítva
lévén, ilyformán írhatjuk az egészet.
A.
Szerelem B. Szabadság
I.1.
Szabadság, szerelem III. 6. Szabadságért
I.2.
E kettő kell nekem 7.
feláldozom
I.3.
Szerelmemért 8.
Szerelmemet
II.4.
feláldozom
II.5.
Az életet
Eszerint
tehát anélkül, hogy talán reáerőszakoltuk volna, éppen nyolc rythmusi egységgel
találkozunk éppen annyival, amennyi egy teljes accordot ad! A költő maga
azonban ezt a nyolc elemet írott alakjában hat sorba vonta össze, (…)
A
fordulópont a 6-ik egységnél áll be (szabadságért!), amennyiben az accordnak
chorda dominansa csak az ötödik lehetett: az életet. Ezen a helyen a hallgató
bámulva fojtja vissza lélegzetét: mit mondhat még nagyobbat a bűvölő dal;
hiszen az élet, ez már minden… És mégis, nyomban azon veszi észre magát, hogy
van annál még bűvösebb hatalom, szebb tündér – (már t. i. akinek van!) a „szabadságért”!
Nem mondta-e Shenstone, az angol moralista költő, hogy: a „szabadság
hatalmasabb lélekerősítő a tokajinál!”
Az
első részben (A, l) égre száll négyes creticus kígyóvonalában, röppentyű módra:
a hajnal vidám pacsirtája. A másodikban (A, II) a holdvilágos est mélabús
csalogányának édes dala rázza meg lelkünket. De egyszerre csak felriaszt sírva
vigadó nehéz álmunkból az egy ütéssel éjjeli sötétségbe borult láthatáson
tombolni készülő égi háború (B), még csak a szabadságnak kápráztatóan vakító
egyetlen hatalmas villámcsapása és aztán vége mindennek… vége!...
VII.
Nem
paradoxologia, nem is túlzás, hogy e dalnak bűvös szerkezete van, mely még a
legprózaikusabb regénygyáros millionárius elkopott idegeiben is új életet
ébreszt.
Eszembe
jut erre egy idegen alkalmas pendant a fent említett francia barátom Gustave
Perez-zel történt intermezzomhoz. Éppen ketten ültünk a par préférence
mamelukváros új francia negyedének egyik európai elegánciával kiállított egyik
caféja előtt; mialatt a mindkét nembeli legtarkább bőrű és öltönyű fel- és
alájárók tömegének polyglott zaja minket, az előttünk felhalmozott párisi
lapokban böngészőket, édes keveset háborgott. Egyszerre csak nyugtalanul
megkínál engem perez egy francia lappal (Perez mellékesen megjegyezve hazánk
viceconsulja volt Nizzában a március előtti időkben), „Quest-ce-que ca? …”Le
Voltaire’ – ou cette fois plutót le vol -!” … volt feleletem. Csakugyan ott
tündökölt valami albumgyűjtő amatőr cikkében a szabadság-szerelem vizenyős
fordítása, vagy jobban ferdítése – Alexandre
Dumas aláírással.
Nem
emlékszem többé, hogy a fiúról vagy apáról szólt a cikk? De a szorosan ide
tartozó egész helyet azonnal feljegyeztem magamnak s közlöm hű másolatban itt
is:
Deux choses ici-bas me font aimer le jour:
L’Amour, la Liberté, seuls trésors que j’envie;
Pour l’Amour au besoin* je donnerais ma vie,
Mais pour la Liberté je donnerais l’Amour.
Alexander Dumas
(* Így!)
L’habitué
ajoute en note:
Petrefy*)
Sandor, le Hongrois avait dit*): - La Liberté, l’Amour, il me faut ces deux
choses. Pour mon amour je donne ma vie et pour la Liberté l’Amour.
Et,
en plein*) lune de miel il alla volontairement se faire tuer pour la liberté!
Kergomard
J. „Un album.”
Perez,
mihelyt felvilágosítottam, szokott modorában szakállába mormogott és szidta azt
a fiatal generátiót Párisban; ő, egyik benső barátja Alfons Karrnak, értett
hozzá: „ils ne font que la belle jambe…”
Honnan
Petőfi e hat sorának varázsa, holott más költő egy egész könyv verseivel se
bírja felkölteni évek százai alatt a legcsekélyebb figyelmet?
Ezerivel
jelennek meg az úgynevezett szépészeti és irodalom-történelmi művek, melyek
csak ily kérdés gyötrésének köszönik létöket, de eddig nem fejtette meg
egyetlen egy sem. Nem is fogja soha ember fia megfejteni, mert hiszen akkor
egyszersmind meg kellene fejtenie az egész universum rejtélyét is: mihelyt a
hálózat rojtja közül csak a legkisebbet is felbontottad volna,már az egész háló
szétbomlása csak a lehető legrövidebb idő kérdése lenne. De talán szabad mégis
csak megkísérteni, legalább a modern tudományok biztos vívmányai adta
eszközökkel felfegyverkezve, ily kérdés fejtegetését. Ami pedig talán annál
időszerűbb kísérlet is lenne, minél borzasztóbb, üresebb frázishalmaz uralkodik
az aesthetika terén, mely ezen felül még unalmasabb, mint akármely más tudomány
terén uralkodóé; minélfogva bizonyos modern routinier-természettudósok csak
mintegy szánakozva nézik le ezt a szerintök csak mondva csinált tudományt.
Pedig higgyék el az uralkodó „klystier-spritzologia” hívei, vagy a természet
több kuktái, ha szabad Schopenhauer csípős kifejezéseivel élnem -: ugyanaz a
törvény, mely alkotta a hópelyhet, vagy az echeneist, vagy a kutyát, macskát, a
jegecet, vagy a majmot, a cseresznyefát, a kikiricset, vagy szeretőd
arcvonásait: ugyanaz alkotja és éppen úgy alkotja a költeményt is.
1845.
őszén jelent meg egy kötetecske az akkor még a szélesebb körökben kevésbé
ismert Petőfitől, melyre egyik hírneves tudós barátom amint maga elbeszélé,
akkoriban véletlenül rábukkanva, anélkül, hogy azelőtt a szerzőnek még csak
hírét is hallotta volna, egyenesen azt mondá: „Íme, a legelső valóban magyar
költő, mellyel találkozom.” A Szerelem
Gyöngyei nem pedig „Gyöngye” – amint az antipetőfianus Toldy írja – volt a
címe e könyvecskének. De azért van e gyöngyöknek leggyöngyebb egy gyöngye is.
Petőfi az év kezdetén elhunyt Etelke iránt táplált szenvedélyét tombolá ki
ebben a gyűjteményében, noha úgy tette magát s úgy is írta, mintha más hölgyhöz
volna intézve. A Szerelem Gyöngyei említett gyöngye pedig kétségen kívül a
következő ismeretes darab, mely a szóban forgó szabadságódához, noha előbb
keletkezett, mégis úgy viszonylik, mint egy miniature festmény eredetijéhez –
egyik nagyobbított copiája:
I. 1. ha az Isten ekkép szólna hozzám:
2. „Fiam, én neked megengedem,
3. Hogy úgy halj meg, mint magadnak tetszik”,
4. Erre kérném akkor Istenem:
II.
5. Legyen ősz, de szép, szelid,
derült ősz,
6. Sárga lombon fényes napsugár;
7. Sárga lomb közt zengje végdalát egy
8. A tavasztól elmaradt madár.
III. 9. S valamint az őszi természetre
10. A halál jön észrevétlenül:
11. Én reám is jőjjön; én csak akkor
12. Vegyem észre, ha mellettem ül.
IV. 13. Ekkor, mint a lombon a madárka,
14. Zengjem én is el végdalomat.
15. Bűvös hangon, mely le a sziveknek
16. Fenekére s föl az égbe hat.
V. 17. És ha vége a varázséneknek,
18. Ajkaimat egy csók zárja be:
19. A te csókod, szőke szép leány, te
20. Földi lények legdicsőbbike! –
21. De ha ezt nem engedné az Isten,
22. Kérném akkor, hogy tavasz legyen,
23. Harc tavasza, hol rózsák teremnek,
24. Véres rózsák, férfikebleken.
VII. 25. S lelkesítve zengjenek a harcok
26. Csalogányai, a trombiták;
27. Ott legyek, s az én szivemből
szinte
28. Nőjjön egy halálos vérvirág.
VIII. 29. S ha ledőlök ekkor paripámról,
30. Ajkaimat egy csók zárja be;
31. A te csókod, te szép szabadság, te
32. Égi lények legdicsőbbike!
Zúzzuk
most már szét ezt a szép költeményt, valamit a geologus szétzúzza az ő
kalapácsával a jegecet; vagy akár az úgynevezett „amorph” kövezetet – mit látunk?
Két darabra pattant – de különféle nagyságúra (I-V. és VI-VIII.). Éppen úgy,
mint az életjelszó…
Így
tehát Petőfink egyfelől 1845-eli meglehetősen tág, másfelől 1847-beli „igen
szűk” keretű lyrikus fogadásának, vagy akár végrendeletének tökéletes
azonossága valóban megdöbbentő módra szökik szembe!
Természetes
dolog tehát, hogy a fent közölt tábla tökéletesen illik az 1845-beli ódára is,
anélkül, hogy erőszakos alkalmazásnak még csak legkisebb árnyéka járulna hozzá;
miért is alaposabb tanulmányozás céljából úgyszólván önként ajánlkozik
következendő beosztás, melyet térszűke miatt bővebb commentár nékül kell
hagyni.
1845-beli óda.
A. Szerelem.
I. 3: … úgy halj meg, mint m. tetszik.
II. 5: Legyen ősz…
I. III. . . . . . .
IV. . . . . . .
II. V.17. Varázsének…
20. Földi
lények ledicsőbbike!
B. Szabadság:
VI.1. De ha ezt nem engedné…
III. VII.22. tavasz legyen
28. vérvirág…
VIII.32. égi lények legdicsőbbike!
Nem
is szükséges többet felhozni, mint éppen csak a legsúlyosabb néhány fogalmat,
hogy a két rendbeli ódának azonossága compositió dolgában is megcáfolhatatlan
ténnyé váljék. Hogyha most már párhuzamba helyezzük a kétrendbeli
szabadságódát, olyformán, hogy a kisebb óda alkatrészei a nagyobbiknak logicai sorrendje szerint szétbontva
legyenek, akkor talán itt is fölösleges minden további commentár:
1845. 1846.
I. . . . . . 1.
. . . . .
II. Legyen ősz 5.
Az életet
III. . . . . . 2.. . . . .
IV. . . . . . 4. . . . .
V. Földi lények legdicsőbbike! 3. Szerelmemért
VI. Tavasz legyen 8. Szerelmemet
VII. . . . . . 7. . . . .
VIII.
Égi lények legdicsőbbike! 6.
Szabadságért
De
mindez még csak sejteti a lyra morphologiai törvényét. És csakugyan szükséges
még beljebb hatni az úgynevezett belidomba, hogy némi tisztább, de még mindig
elég tökéletlen fogalmat szerezzünk magunknak a valódi költészet törvényeiről
általában és a lyráéról különösen. megjegyzendő azonban, hogy a fent tárgyalt
külső formát sehogy sem szabad az úgynevezett belidomtól elválasztani. Például
a Szabadság, szerelem első két sora
imént kettős creticusnak mondatott, holott az ötödik sorban ugyancsak
előforduló szabadság szó már a tiszta
jambus keretébe van illesztve. Térszűke miatt erről a látszólagos
ellentmondásról csak annyit, hogy ez tökéletesen analog eset a Homeros híres „Ares,
Ares” kezdetű hexameteréhez. Ilyformán parancsol a hatalmas remek-költő
rithmicája magának a metricának!...
Miután
az oly különböző körülmények közt termett s különbeni s külsőleg eléggé elütő
két ódában mégiscsak egy és ugyanabban a megfordított viszonyba állanak a dal
fő alkatrészei, azaz ritmusi egységei, illetőleg azoknak összegei, bizonyára
csak a higgadt inductió kényszertörvényének teszünk eleget, mikor azt állítjuk,
hogy:
Minden tökéletes költői
mű önként egymástól elváló különböző nagyságú két fő részre oszlik, oly formán,
hogy a kisebb része úgy viszonylik a nagyobbikhoz, mint a nagyobbik az egészhez.
Jól
tudja minden mathematicus, hogy az ő tudományában a már Euklidesnél említett
eme törvény régóta ismeretes, a sectio aurea vagy, divina neve alatt, melyet
legcélszerűbb lesz édes magyar hazai nyelvünkön az aranymetszet törvényének
elnevezni. Képzelheti még a laicus olvasó is, hogy már a középkorban nem hiába
adták éppen az „isteni” elnevezést az efféle törvénynek, de eddigelé még nem
alkalmazták a költészetre, noha egyik kitűnő Herbartianus kimutatta, mint az
összes természetben uralkodó morphologiai szabályt.
Nagy
tévedés, sőt túlzó hóbort volna ebből mindjárt azt következtetni, hogy minden
mű, melyre talán igenis könnyen rábizonyíthatni, hogy külső puszta számarányai
a sectio divinanak felelnek meg, csupán ennek kedvéért már tökéletes remekmű
volna! A költészet nem levén mathematika, magától értetik, hogy a fejtegetett
számaránynak önkéntelenül kell belülről
kínálkoznia és hogy nem szabad azt kívülről,
holmi műkapta módjára ráalkalmazni. Csak annyit állíthatunk egyelőre, hogy:
minden lírai költemény, mely nem felel meg a fenti törvénynek, papírkosárba
való szenvelgős lim-lom; szóval, nem természetes
productum.
Az
aesthetikai aranymetszet törvényének tehát egyelőre inkább csak
negatív-kritikai jelentőséget tulajdonítok; de már ez is vívmány, melynek az
aesthetika, kritika és irodalomtörténelem valahára a szó szigorú értelmében
tudománnyá való emelését fogja köszönni és ez az:
Remekmű nem lehet, ahol
incs olyan benső fordulópont, mely a mű intensiv és minél kisebb felét
elválasztja annak extensive nagyobb, de mellékesebb, sőt amazzal többnyire
dualisticus ellentétbe helyezett másik részétől.
És
valamint az ikerpat és sok más jegec, bármily csekély részekre szétmorzsolnád,
örökre ismétli az ő, úgyszólván halhatatlan formáját; éppen úgy a remek
költemény mindig ugyanazt a formát mutatja, bármily csekély alkatrészeire,
rhythmusi egységeire feldarabolnád. P. o.:
Szabadság // szerelem, e kettő // kell nekem…
Ha az Isten // ekkép szólna hozzám:
Fiam, én neked // megengedem
… stb., stb.
Mind
a két sorban a terjedelemre nézve kisebb rész a súlyosabb, melynek helye éppen
azért mindig a fordulópont, illetőleg tetőpont mellett van – mindegy elöl vagy
hátul -, de természetes, hogy. a végén csattan az ostor.
Forrás: Meltzl Hugó:
Petőfi-tanulmányai – Petőfi-Könyvtár X. füzet 1885.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése