Egy labanczvers az 1681-ki országgyűlésről

Óh megnyomorodott Hazánk fogyatékja!

Édes Eleinknek hagyott szakadékja,

Régi Pannoniánk meghrontott hajlékja,

Mit akar már veled a’ Pogány szándékja.

Oh kivánatos Föld, az kit Europa szült,

Tejjel, mézzel folyó javad de mire gyült?

Pogány ellenséged hogy nyakadra került

Csaknem Coronád is már fejedbül kidült.

Ezé jó szerentséd, boldogh állapotod?

Ez é szabadságod, ez é Diadalmad?

Ez é ellenséged rettentő hatalmad?

Ez é, kinek szerzett csufja vagy te magad?

Valahány országban Magyar uralkottál,

Mindannyi darabra mai nap fölosztattál.

Kéz, láb és fő nélkül való test hagyattál,

Ártatlan véredben temetve marattál.

Oh megnyomorodott Hazánk fogyatékja!

Édes Eleinknek hagyott szakadékja,

Régi  Pannoniánk meghromlott hajlékja,

Mit akar már veled a’ Pogány szándékja.

Oh kivánatos Föld, az kit Europa szült,

Tejjel, mézzel folyó javad de mire gyült?

Pogány ellenséged hogy nyakadra került

Csaknem Coronád is már fejedbül kidült.

Ez é jó szerentséd, boldogh állapotod?

Ez é szabadságod, ez é Diadalmad?

Ez é ellenséged rettentő hatalmad?

Ez é, kinek szerzett csufja vagy te magad?

Valahány országban Magyar uralkottál,

Mindannyi darabra mai nap fölosztattál.

Kéz, láb és fő nélkül való test hagyattál,

Ártatlan véredben temetve marattál.

Megéred már véle, fülig uszol benne,

Nincs oly órvosság mely gyógyulásod lenne,

Ez igaz ügyödben tégedet felvenne,

Vagy ha nem segétne, ám csak kárt ne tenne.

Mégis fejedben van az egyenetlenség,

Magyar magyar ellen halálos Ellenség.

Vére ellen kardot köt ez a’ nemzetség,

Attya, fia, Bátyo közt nints most békesség.

Egyik a’ másiknak éltét szomjuhozza,

Fia az attyáét mint prédáját hozza,

Szomszédgya Baráttyát mind egyeránt nyuzza,

Töröknek ellened Magyar kalauzza.

Föltámad a Föl-föld fegyverben öltözik,

Sok hamar az Tiszán áltol is költözik,

Német praedájával, hogy maidan töltözzék,

Egy sem marad bennek, fosztatik, üldözik.

Az jó hirért névért, s a’ szép szabadságért

Egy szivvel harczoljunk nem egyébért, másért,

Tudgyátok Hazánkban mennyi kárvallás ért,

Az ki oka, raita állunk bosszut azért.

Készül az katona fegyvert köszörültet,

Loboknak az százlók, hadakat is gyüjtet,

Cáplánt, pendicatort egyaránt fölültet

Számos népeivel Tiszán által léptet.

Neveti az Pogány, örülyi vesztünket,

Magunk nemzetünkkel fogyaztat bennünket,

Segétségeket ad, biztat mindeneket,

Mert ezzel remélyi utolsó vesztünket.

Quartért ad az Török, fizet az Franczia,

Csak fegyvert visellen tovább is azt mondgya,

Fő vasas seregét segétségül adgya,

Baráttyo a’ Török eő is el nem hadgya.

A Prédikatorok tanáccsal segétik,

Az Császár népeit maldan megverhetik,

Az Templomokat is mind vissza vehetik,

Csak a’ Jesuvitákat s a papokat üldözzék.

Patensleveleket előttök bocsáttyák,

Valakiknemzetünk előmentét várják

Melléjek állanak igen parancsolnak,

Mert a szabadságot hasznukban kivánnyák.

De nézd szabadságok alatt itt mi fekszik

Gonosszal palástolt szándékjok hol teczik,

Az előmeneségnek mert inkább elmeczik

Uttyát, s’ hallad végre ez nép mit cselekszik.

Nagy haddal készülnek, zászlókat emelnek,

Generálist, vajdát, Kapitánt is tesznek,

Azt tudnád, hogy majdan országokat vesznek,

De fő nélkül való gaz nép magok vesznek.

Szabad városokra, vármegyékre irnak:

Minthogy Szabadságunk mellyért fáradoznak,

Az mellyért mind élnyi s halni is kivánnak

Az uj hadnak azért adókat adgyanak.

Mi lészen belűle lásd kimenetelit

Mind hogy Királyára forditgya erejit,

isten nem segéti továbro erejit,

Gonosz szándékjoknak itt vészi eleit.

Hogy nagyobb pusztulást Hazájában tégyen,

Maga Hazájukból tovább ki nem mégyen.

Szándékja, hogy falut várost, várt végyen

Ez maga magának kész hóhéra légyen.

Az mint hogy ugy is van, mást sem cselekesznek

Tiz esztendeje mult, hogy igy tekeregnek,

Az szabadság mellett sok gonoszt követnek,

Nemzetünk fottávol nagy károkat tesznek.

Ennyi üdök alatt mi hasznot hajtottak

Mongyák meg Hazánknak mire valók voltak,

Egy emékezetes dolgot ha próbáltotok

Irjuk fel, - ugy látom keveset diktálnok.

Ez é a szabadság a midőn Hazádot

Pusztétod és igaz ügyében rongálod,

Szomszéd barátodnak javát fölpraedálod

Igaz attyát-fiát mint pogánt levágod?

Ez é a szabadság midőn igy kóborlasz,

Megromlott Hazádon te magad tolvajlasz,

Prnedálsz mindeneket husz, vonsz, ölsz vagy fosztasz,

Magad nemzetedre sok ínséget osztasz?

Ez é a szabadság, hogy Törökhöz hódulsz

Eő néki hogy fizess, ártatlanul koldulsz

S ha nem ad, fegyverrel mindeneket földulsz

S magad vagy nemzeted oka hogy elpusztulsz?

Ez é a szabadság, a midőn igy iecz,

Rontasz és pusztétasz, valamihez férhecz,

Töröknél tatárnál nagyobb gonoszt kövecz

Senkín nem könyörülsz, szép szót, intést megvecz?

Ez é, a szabadság praerogativájo,

Nemtelen a nemest hogy mostan levágjo,

Egyik a másiknak szemét majd kivájó,

Póráczon hurczolván szarczollyon, kivánó?

Ez é a szabadság, midőn a Pogánnak

Adgyátok kötelét a szép szabadságnak?

Oh eretnek népség szándéktok mely álnok,

Miattatok ennyi inség ránk szállnok!

Pro Deo eet Patria mondod kardot vontál,

Nem pro hanem contra, kit eddig próbáltál.

Pro Deo, - s azomban hány Templomot rontál!

Pro Patria, - s pedig mennyi nemest vágtál?

Igy köll é harczolni a’ szép szabadságért,

Kit majd elcserész békó s tömlöczökért?

Szabad gonoszt kövecz a’ szabad praedáért,

Meg vér isten – hidd el – ezért ha nem másért.

Ti vagytok az oka, hogy édes Hazánkban

Idegen ellenség lakik szájotokban,

Ti vagytok az oka, hogy ily nagy rabságban

Köll élnünk, és ne már a szép szabadságban.

Hazánk pusztítói, jószágunk fosztóji,

Nemzetünk elfajult tolvaj kóborlói,

Ártatlanságunknak gyilkos vérszopói,

És szabadságunknak tik vagytok rontói!

Ha ellenséged van, menj ellenségeden,

Idegenyért ne állj bosszut nemzeteden.

Injuriád kit öl? Ki az istentelen?

Te magad magadat ne rontsd ily hirtelen.

Négy obstaculumot látok dolgotokban,

Az kik ellentvetnek gonosz szándéktokban,

Mégh meg nem állyátok eztet magatokban,

Nem segéthet Isten föl vett utatokban.

Első ez, hogy édes Hazánkat rontyátok,

Második: eretnek hűtséget kivántok,

Harmadik: rendetlen s fejetlenek vattok,

Negyedik, hogy bennünk töröknek elattok.

Ez az négy ok, kikért Istenbenneteket

Nem segét, s gátollya ügyekezetteket,

Mindaddig hidgyétek értek végeket,

Valamigh el nem hadgyátok ezeket.

Nem a szabadság, nem vitt titeket erre,

De a szabad gonosz,mely eretnekségre

Vezet és tántorit bennetek veszélyre,

Ez Hazában való egyenetlenségre.

Ez tesz dolgainkban gonosz visszavonyást,

Ez maradékinkra hoz utólsó romlást,

Ezszaporit köztünk annyi sirást, rivást,

Ez miatt magunkat pusztétjuk és nem mást.

Ez hozta fegyverrel régen ki Rákóczyt,

Ez Bethlen Gábort, Bocskay hadait,

És forgatta volt föl az Isten templomit,

Kihánto oltárit, üldöztö papjait.

Hazánk szabadságát és egyébben romtotta,

Sok örökségünktől s rutul megfoszta,

És ennyi inséget nemezetünkre oszta,

Régi épségünket pusztulásra hozta.

Ez zavará igy föl a Decretumokat,

E formált ellenünk articulusokat,

Ez erősétette némely Diplomokat,

Kikkel lövöldöznek mostan minnyájunkat.

Hány országgyűlése nem mehete véghez,

Ez a viszálkodás sugott mindenikhez,

Ez avval tartott, az hanyatlott ehhez,

Sokra lépénk, s már most orvosolni nehéz.

Légyen példa ez a mostani gyülésnek,

Melyben királyunktól ennyi jókat veszünk,

De a’ Religiók miatt jaj mit teszünk,

Idegen nemzetnek majd csufjával leszünk.

Számos esztendőktől a mit ohajtottunk,

Megatta jó urunk már arra jutottunk;

A mint a dologhoz ugyan jól is fogtunk,

De a Religiók meggátolták dolgunk.

Az sok Religio lészen veszedelmünk

Csonkán marad dolgunk, s keveset végezünk,

Félő, nagyobb buban s galibában esünk,

Ki miatt naponként szemlátomást veszünk.

E miatt a dolgok csak ráklábon másznak,

A szabadság miatt mert távol horgásznak,

Nézd, mely palástolva alánk vermet ásnak,

Magok nyakok szakad belé és nem másnak.

Augustana kiált, szól a Helvetica,

Perorál, mert tudja mit tesz a practica,

Többet szól ő másnál, de ha csak Krónika,

Egyetért most a Luthero-Calvinica.

Két szakadomány ez, de most mind együtt tart,

Két nagy ellenkező vallást egy földben vart,

Kivel nagy elméket sokszor egybenzavart,

Halálos sebekkel sokakat is megmart.

Boldog haza, kiben ez nagy malum nincs,

Nincs az egyességnél világban nagyobb kincs,

De hová szakada hazánk ettől tekéntsd,

Miolta a régi hüt maga benne nincs.

Oh a régiektől elfajzott nemzetség,

Nemzetünk fottáro támott eretnekség,

Miulta köztünk nincsen az Egyenlőség,

Ily rutul benünket praedál az ellenség.

Az meddig egy hüttel fogtál magyar fegyvert,

Volt e oly nemzetség, ki tégedet megvert?

Kardod minden ellen gyözedelmet ö nyert,

sok praeda s nyereség lábod alatt hevert.

Hol a szép hir s név, hol sok adó s nyerség

Kit elődben rakott sok hódult nemzetség

Vagy harczokon adott a győzettelenség?

Mind elpraedálta azt az egyenetlenség.

Szűk most ez a jóság, vagyon csak kevésben,

félrerugó erkölcs szorult furt fejekben,

Az egyenetlenség vert fészket szivekben

Mint holdfotta s –töltö, változó mindenben.

Nem tudcz e tanulni a nem régi példán,

Magad nemzetével történt tragoedián,

Mely nagy magnátesek Hóhérok theátrumán

Ezért pallos által mentek egymás után.

Ez osztotta így fel nemzeted hazáját,

Ez adta idegen kézre tartománnyát,

Homálossá tette fényes koronáját

Kővel hajigálta Attya koporsóját.

Tedd férre Nemzetem ezt a ditsősséget,

Mint régen kövessed az Egyenlőséget,

Ne fogyazd magadat, találsz ellenséget

Ki majd ránt nyakadban siralmas inséget.

Szálj magadban azért, tekéncs meg dolgodat,

Mely szerencsétlenség követte nyomásodat:

Elhiszem, ha más nem te magad magadat

Megszánod esmervén sok kárvallyásodat.

Meghszánom nem nyujtom tovább panaszomat

Mi haszna ohajtnom ennyi fájdalmimat,

Evvel fejezem be utólsó szavamat:

Szánd meg Isten kérlek megromlott hazámat.

**

Az 1681-ki híres soproni országgyűlés nem szűkölködött poétás emberekben. Gyöngyösi István – tudjuk – mint nemes Gömör vármegyének egyik követe itt írta Palinodiáját. E költeményének Eszterházy Pálhoz intézett dedicatiójából kiviláglik, hogy előtte már többen üdvözölték versekben az újonnan választott nádort, s magát Gyöngyösit is ezek indították a maga versének megírására. Míg azonban amazok mind „idegen nyelvekbéli írásokkal” ő magyar versekkel óhajtott örvendezni „a régen kívánt Palatinusi méltóságnak.”

Maradt azonban az övén felül ez országgyűlésről még egy – noha más tárgyú – magyar nyelvű poétai termék, amelyset ha nem költői becséért, legalább a kor hangulatára jellemző voltáért érdemesnek tartok ezőttal közölni és ismertetni, annyival is inkább, mert idáig sem kiadva, sem említve egyáltalában nem volt.

A Nemzeti Múzeum kézirattárának országgyűlési iratai közt az egyik 1681-ki Diarium Dietae Soproniensisnek latin szövegébe ékelte találtam Címe latin: Afflictis non est superaddenda afflictio, amit magyarra körülbelül így fordíthatunk: „A lesújtottakra nem kell még több csapást halmozni”. Hogy szerzője ki volt, nem tudtam rájönni. Lehet, hogy az, ki a Diáriumot jegyezte: talán valamelyik követ, juratus, vagy valami más pennaforgató ember, ki azonban nevét sem a vers alatt, sema Diárium egyéb helyén nem örökítette meg. Kerestem a versfejekben is, de azok sem vallottak. Annyi bizonyos, hogy dunántúli származású volt: ezt mutatja dialectusa, mely teljesen megegyezik a ma Nyugatinak nevezett nyelvjárással, közelebbről pedig ennek hetési, göcséji és zalai ágaival. Ilyen nyelvbeli sajátságai például, hogy zártabb magánhangzókat használ, tehát: baráttyo, báttyo, továbro, levágjo, kihánto, diktálnok, hódulsz, miulta, fölföld, holdtöltö; ly lj helyett l és ll-et ír: álljunk-állunk, viseljen-visellen, halljad-hallad, homályos-homálos, szállj-száll; rövid és hosszú i helyett rövid e-t vagy é-t ejt, mint egyeránt, segétség, segéti, pusztétasz.

A hasonulást többnyire végrehajtja, mint fottáro, fottávol, uralkottál, baráttyát, attyáét, tudgyátok, forditgya, teczik, elmeczik, megvecz, férhecz stb.

Teljesen kétségtelen azonban, hogy buzgó katholikus volt s szintolyan Leopold-párti: ezt mutatja versének minden sora, amennyiben éppen ilynemű érzéseiből fakadt eszmélt állította benne össze.

Keletkezésének és tartalmának megértésére s helyes megítélésére már fel kell idéznünk pár vonásban az országgyűlést s a vele egykorú politikai eseményeket. A Wesselényi-féle összeesküvés véres elnyomására következő évtiized borzaszt absolutismusa után, midőn Leopold 1681. april 28-ra Sopronba országgyűlést hirdetett, ezáltal az országnak egy régen érzett hő vágya teljesült. Igaz ugyan, hogy Leopold erre nem önként és nem szívesen, hanem a körülmények kényszere alatt szánta el magát: azért tudniillik, mert belátta – a Thökölyvel ismételten folytatott tanácskozások sikertelenségét, mert látta, hogy a porta vonakodik megújítani az 1684-ig szóló vasvári békét, sőt biztatja a bujdosókat, másrészről a franciával kötött béke szintén bomlófélben. Igaz továbbá, hogy Thökölynek és párthíveinek az országgyűlési meghívóra küldött visszautasító üzenete kétséget támasztott az országgyűlés sikeres működése s így a bajok gyökeres orvoslása iránt, a hazafiak nagy része mégis örömmel üdvözölte a gyűlés egybehívását. Hiszen annyi törvényellenes eljárás, annyi önkénykedés után reménye és alkalma nyílt valahára a nemzetnek, hogy maga intézheti ismét saját ügyét s alkotmányos úton megkísérelheti sokszoros bajainak, sérelmeinek orvoslását.

Az országgyűlés megnyitását követő királyi előterjesztések, noha sokat nem tartalmaztak a rendek kívánalmaiból, mégis az uralkodóház engedékenységéről tevén tanúságot, alkalmasak voltak a kedvező hangulat emelésére. Mikor pedig még eme pontok tárgyalása előtt nádorválasztásra kerül: a dolog s három jelölt közül megválasztották gr. Eszterházy Pált: új  méltóságában szinte valláskülönbség nélkül kitörő örömmel és lelkesedéssel üdvözölték őt a karok és rendek, mert hiszen magában a választás tényében jelentékeny lépést láttak megtéve az alkotmány visszaállítására.

Az így szépen indult országgyűlési munkásságot azonban – mitől előre félni lehetett – megzavarta és megakasztotta egy másik, szintén megoldásra vár, a nádori szék betöltésénél jóval nehezebb feladat, t. i. az ország egysége helyreállításának a vallásszabadsággal szorosan egybefüggő kérdése. A bujdosókkal való ismételt üzenetváltás nem vezetett eredményre. Thököly nemcsak az országgyűlésbe nem volt hajlandó megbízottakat küldeni, hanem miután a teljes vallásszabadság visszaállítására s a török kielégítésére vonatkozó kérései hiúknak bizonyultak, noha erre a nádortól felszólítást kapott, a június 1-én lejáró fegyverszünetet sem újította meg. Erélyes magatartását egyfelől a francia udvar biztatásai, másfelől a portának Apaffy révén küldött ígéretei támogatták.

E körülmény nem kis erőt és bátorságot kölcsönzött az országgyűlés protestánsainak. Hona az összes követeknek szám szerint alig egy ötödét tették, el voltak szánva, hogy ügyök mellett, kívánalmaikból legkevesebbet sem engedve, a végsőig kitartanak. Vallásszabadságuk, az előző országgyűlések által biztosított jogaik visszaállítása végett, egy június 25-én felterjesztett emlékirattal magát Leopoldot keresték meg. E feliratban, a sérelmek hosszú lajstromában megdöbbentő példákra építik a katholikusok, de kivált a klerus ellen emelt keserű vádjaikat. A bevádoltak, mint gondolni lehetett, a válasszal nem maradtak adósok. Kevéssel utóbb kelt feliratukban a protestánsok panaszait jó részben rágalmaknak, alaptalanoknak nyilvánítják s eljárásaikat azzal igazolják, hogy mivel a protestánsoknak régebben nyújtott kedvezmények erőszakkal csikartattak ki, azoknak megtartására őket senki sem kötelezheti. Egyébiránt a legiszonyúbb vádaknak még nagyobb tömegét hordják össze a protestánsok ellen.

E két felirat végképpen bevágta útját a tanácskozások békés folytatásának. A köznyugalom s a közbiztonság helyreállítását célzó királyi előterjesztések tárgyalása helyett meddő vallásügyi vitatkozások töltötték ki ezután a gyűlések napirendjét s ott, ahol békét, egyetértést akartak létesíteni, kölcsönös felekezeti türelmetlenség és ingerültség borította el a kedélyeket. A protestánsok bármi más ügynek tárgyalása ellen újra meg újra tiltakoztak, mielőtt vallásszabadságuk kellően nem biztosíttatik. Viszont a katholikus párt a klérus meg az udvari tanácsok befolyása alatt mindent elkövetett ennek meggátlására. hiába volt Leopold intése, ki július 29-én felhívta a rendeket, hogy lássanak már valahára az országos ügyek tárgyalásához. Sőt mivel leiratában a protestánsok panaszaik vegyes bizottságok elé terjesztendő magánügynek nyilvánította: ezek augusztus elsején egy újabb, az előbbinél még kimerítőbb feliratot terjesztettek fel – cáfolva bene a katholikusokat s hevesen védve ügyök igazságát. Midőn ennek sem lett meg várt eredménye s az udvartól – bár atyáskodó kegyes hangon – csak kétes becsű ígéreteket nyertek, augusztus 20-án megszerkesztették aharmadik feliratot, 26-án a negyediket, szeptember 7-én az örödiket.

Szívós magatartásukat érthetővé teszik az országgyűlésen kívül beállott újabb fordulatok. A fegyverszünet lejárta után Thököly ugyanis mind határozottabb lépéseket tett a háború megújítására. A török pedig, noha a vasvári béke évei még nem teltek el, nyíltan megbízta Apaffyt, hogy álljon a bujdosók pártjára, válogatott török hadakat ígérvén melléje. Apaffy erre egy minden uralkodókhoz és népekhez, de különösen a magyar nemzethez intézett kiáltványt tett közzé, de különösen a magyar nemzethez intézett kiáltványt tett közzé, melyben a Habsburgok ellen felsorolt tényekkel igazolja fegyverre kelését s felszólítja címzetteket, hogy a veszélyben forgó nemzeti ügy védelmében támogassák őt. Magát továbbá a magyar nép fejedelmének nyilvánítván, tudtul adja, hogy ő a szultántól olyan athnamét nyert, minőt Lippai érsek, Wesselényi nádor és társai igyekeztek egykor – de sikertelenül – kieszközölni.

Augusztus utolsó hetében tízezer főnyi haddal csakugyan el is hagyta Erdélyt. Apátinál Wesselényi Pál ezerkétszáz főnyi lovassága, Debrecennél Thököly dandárja csatlakozott hozzá s ugyancsak ide jött a váradi basa hétezer törökkel. Ezen körülbelül huszonötezer főnyi egyesült had ellen Leopoldnak öt-hatezer ember alig állott rendelkezésére; ami rá nézve annál kellemetlenebb volt, mert francia részről is erősen szorították s Strassburgot is ezidőtájt  veszítette el. Thökölynek előnyomuló hadai elől Caprara tábornok hátrálni kényszerült s a Tiszán által költözött. Thököly azonban nyomban követte, míg Teleky Mihály Szathmárt ostromolta.

Ezen események az országgyűlés hangulatára elképzelhetőleg nagy befolyással voltak. Míg a protestánsok küzdelmükhöz újabb erőt, reményt merítettek, másfelől a klerikális többség bízva még az ügyek jobbra fordulásában, egyelőre nem szívesen gondolt engedékenységre. Amazok ügyök igazságán lelkesedtek s Thökölyben látták megváltójukat, emezek az udvarnak az előző absolut korhoz mérve kétségtelenül jóval engedékenyebb magatartását látván, a hű loyalitásban keresték az országnak üdvét. A felkelésről érkező hírek által a kölcsönös izgatottság és gyűlölködés, melyeket a hónapokig nyúló meddő vitatkozások különben is eléggé tápláltak, most még magasabb fokra hágtak. Az országnak újabb háborúba keveredése miatt egymást érték mindkét részről a keserű szemrehányások. Protestáns a katholikust, katholikus a protestánst vádolta hazafiatlansággal s míg a felvidéken meg a Tisza mentén tűzzel-vassal, itt kemény szóval, súlyos vádak fegyverével üldözte egymást labanc és kuruc.

Ilyen körülmények közt ne csodáljuk, ha a többi katholikus között Diariumunknak íróját is elfogják a protestánsok elleni keserű érzések s feljajdult az ország újabb pusztulásán. Ne csodáljuk, hogy miután bevezette naplójába Apaffynak fölkelésre hívó százatát, nem állhatta meg, hogy ki ne öntse loyalis lekllének keservét s rímekbe szedvén, ami a szívét nyomta, szóban levő versét a kuruchangú kiáltvány végéhez oda ne függessze. Lelke sugallatán kívül bizonyára ösztönözte verse megírására Gyöngyösi s a többi országgyálési poéták példája is: amint hogy valóban a „szárnyas Griffnek szárnya alá folyamodó Nympha” panaszának nem egy sora összecsendül az ő panaszával.

Az ország zilált állapotának a XVI. század jeremiádjai-ra emlékeztető siratásával kezdi. Kétségbeesve kérdezi. mit akar még a török, hova jut még a szerencsétlen nemzet? Keserű hangon támad Tököly és hívei ellen, mert meg nem elégedve az eddigi bajokkal, most ismét fegyvert ragadnak s a pogánnyal meg a franciával szövetkezve újabb romlást hoznak a hazára. Kárhoztatja eretnek hitüket, mely a magyar pusztulásának fő okozója; sorban felversei ellenük amaz érveket és vádakat, melyeket a katholikus rendek Leopoldhoz intézett, már érintett feliratukban a protestánsok ellen összeírtak. Különösen tiltakozik az ellen, hogy ők a szabadság védői volnának: ellenkezőleg ennek legnagyobb ellenségeit látja törekvéseikben. Felháborodással és dorgáló hangon szemükre hányja, hogy most, midőn a jó király Leopold betöltötte a nemzet régi vágyát, az országgyűlés ellenkezéseik miatt semmire sem mehet. Majd az eretnekség ismételt elítélése után hazafiúi lendületbe csap s tiszteletre méltó felbuzdulással békére, egyetértésre inti honfitársait.

Látnivaló ily rövid vázolásból is, hogy erősen felekezeti és pártszempontja miatt hangja sokszor elüt az elfogulatlan tárgyi valóságtól. Buzgó vallásossága, midőn a protestánsok ellen az elképzelhető vádak egész raját átkozódva szórja, fanatismussá fajul. De ha meggondoljuk, hogy e korban vallási és hazafiúi meggyőződés mily szorosan egybe voltak forrva s hogy akárhányszor a legtisztább és legőszintébb hazafiúi meggyőződésből s jószándékból csupán a hitbeli meggyőződés s a nemzeti jólét egybekapcsolása, azonosítása miatt a legtúlzottabb felekezeti gyűlölködések és villongások állottak elő, nem fogjuk ezt neki különös bűnéül felróni. Sőt ha elfogultsága miatt sokat levonunk is a vers érdeméből, van nehány stróphája, melytől nem tagadhatjuk meg a méltánylás és tisztelet érzetét sem. Azok ezek, melyekben túlemelkedvén a tisztán felekezeti eszmekörön, verselőnkben a jó hazafi szólal meg csupán s Tinódynak ama híres soraira:

„Tudjátok magyarok hirösök valátok

Míg nagy szeretettel egymást hallgattátok…”

emlékeztetve, jó magyarhoz és jobb poétához  méltó lendülettel zúgja a széthúzó magyarok fülébe egyességre intő szavait.

Különben nem a későbbi kuruc-labanc költészetnek tartalomban és formában erős terméke ez. Körülbelül az egykorú gazdag politikai költészet átlagos mértéke jellemzi. Előadása krónikás modorú, technikája nem éri fel a Gyöngyösiét. A verssoron túlnyúló szótagok, rossz metszetek s az asszonáncnál olykor gyöngébb rímek minduntalan emlékeztetnek, hogy inkább versalakba szorított prózával, mint igazi költészettel van dolgunk. Meglátszik az írón, hogy a múzsával nem állott oly benső viszonyban, hogy homlokát ennek csókja érinthette volna. Éppen azért költő helyett szívesebben is illetem a pennaforgató poétás ember nevével, megjegyezvén mellékesen azt is, hogy a pennát sem forgatta egészen kifogástalanul, legalább erre vall feltűnően sok íráshibája. Mindamellett verse – ismételem – mint általában a kor, de kivált ezen egyik leghíresebb országgyűlésünk hangulatára rendkívül jellemző, figyelmet érdemel.

Szeremley Barna

Forrás: Irodalomtörténeti közlemények 1893. 3. évf. 3. füzet