Egressy Gábor (?): Petőfi Sándor (dagerrotípia, 1844 v. 1845)
A
pápai képző társulat almanachjában, melyet 1845-ben Tarczy adott ki Tavasz cím alatt Pápán, Domanovszky
Endrének két költeménye olvasható. Az egyik Imre király, történeti tárgyú s
nagyon nehezen haladó, bölcselkedéssel megterhelt románc, a másik Ida szintén románc, de romantikus és a
költői előadásnak sokkal magasabb fokán. Figyelmesebb összehasonlítás nagyon
gyanússá tenné e két teljesen különböző versnek egy szerzőtől való származását.
E különbségek azonban eddig nemigen tűntek föl, s valószínűleg ezután sem
tűnnének föl, ha egy régi diáktörténet megelevenedése föl nem hívná rá a
figyelmet.
Toldi
és Tar Lőrinc históriája jut eszünkbe róla. Toldié, aki Tar Lőrinc álarca alatt
vívta meg párbaját Rozgonyi Piroskáért. Ebben az esetben Domanovszky volt Tar s
Toldi szerepét, mint hiteles emberek igazolják, Petőfi Sándor vette át,
Piroskát két sárga, körmöci arany helyettesítette. A két történetben minden
talál, csupán a szerepcsere indító oka s az eredmény nem. Mert Domanovszky
Petőfi unszolására engedte meg, hogy nevét az Ida című költemény alá
jegyezhesse, s a két arany pályadíjat is maga adta át Petőfinek. Hogy történt mindez,
az alábbiakban rendre el fogom mondani. Még csak azt jegyzem meg, hogy az
említett verset, miután a Tavasz-ban
nehezebben hozzáférhető, szükségesnek láttam kiadni.
IDA
I.
„A kárhozat örök füzére!
Ez iszonyu, ez ördögi;
Tegnap mondá a lány az esküt
S ma csapodáron megszegi.
Inkább hivém, hogy… eh pokolba
Veled, gyötrő emlékezet!
Mely véremnek minden cseppjét
Kigyófúlánkkal mérgezed!
Kiirtva lészen mindenestől
A mult, s további életem
Vad szenvedélyek tengerének
Hullámzajába temetem.
Lerontom a hűség oltárát,
A vestaláng hamvadjon el,
Melyet szivem meleg vérével
Dőrén táplála e kebel.
Egyhez lekötni éltet, üdvet,
Ah balga ábránd, balga hit!
Ezer a lány, ezerrel osztom,
Jövőmnek lepke napjait.
S mit a kétség sötét betűkkel
Jenő szilaj lelkébe írt,
Rohant követni, hogy itt találjon
Égő sebére egy kis írt.
Rejtett zugolynak éjjelében,
Miként rém áll a bűntanya,
zord réme a szelíd erénynek,
Nemesb érzelmek zátonya.
Az éjtakarta bűntanyának
Maszlag-virági, bor s leány;
Jenőnek ajakán függ a kancsó,
Jenő függ lánynak ajakán.
„Leány, szép Ida! csókod édes
És részegítő s lángmeleg,
S mi csillagtűz az éjszemekben!
Idám, én megszerettelek.
Az üdvre! melynek édenéből
A hűtelenség kilöke,
Te vagy a szépségek szépsége,
Te vagy az isten remeke!
S te itt e barlang zordonában
Lappangva élj, mint éjmadár!
Nem úgy leány, rád kincs halmaza
És csillogó palota vár.
Ne add nekem hűséged eskét,
nem kell az eskü énekem,
Én minden csókod, ölelésed
Arannyal dúsan fizetem.
Kincsért szerelmet, s igy egymásnak
Nem tartozandunk semmivel,
Egy csókot még, egy hosszút, édest
És most ha tetszi, ám jövel!”
II.
Szép Ida, kincsek gazdag asszonya,
Szép Ida laka, tündöklő terem,
S Jenőnél a ki volna boldogabb
Nincsen halandó a föld kereken.
Ott szívja ő az élet gyönyörét
A legszebb lánynak édes ajkiról,
S gyakran, midőn megtelt a kéjpohár,
Igy fél-enyelgve, fél-epedve szól:
„Szeretsz-e lányka?” „nem úgy urfi, nem,
Mi arra jól tudod nem alkuvánk
Mond a leány pajkos
negédesen –
Irántad szűmben nincsen
semmi láng.
Én és szeretni – balga gondolat!
Hát olvadozott e szív
valaha?
Ne álmodozzál, álmod
hasztalan,
Szeretni, hidd, én nem
foglak soha!”
„Az ördögökbe – el tehát
veled!”
-
E
gondolat ragadja meg Jenőt, -
De szól szivében a mély
szerelem:
Nem, én nem tudnám nélkülözni
őt.
És újra nyájas és újra
veszteget,
Reá halmozza roppant
kincseit;
Talán idő, talán ujabb
arany,
Márvány leány, te, mégis
fölhevít!
Szegény fiu! eljártak az
idők,
De szép reménye mind
hiában van,
A lány mint éjszak
szűntelen oly hideg,
S az ifju birtok- és
vagyontalan.
III.
„Bucsúzni jöttem, Ida!
Bucsuzni kedvesem,
Hagyj szép szemedbe még
ez
Egyszer tekintenem.
Gyúlaszd még egyszer e
szűt
Csókodnak lángival,
Mely nem sokára úgy is
Bánat között kihal.
Kihal s miattad Ida
Fog elhamvadni majd,
Az üldözött nem birja
E nagy szerelmi bajt,
Te drága érzéketlen,
Te most is szeretett,
Isten veled örökre,
Idám, isten veled.
Hosszú lesz bujdosásom
Hosszú és sivatag,
Míg lábaim elvégre
A sirba botlanak.”
És szólna még tovább is
A búcsuzó talán;
De hévvel megszakasztja
Búcsúját a leány.
„Nem ifju, menni nem
fogsz,
Neked maradni kell,
Igen, te fogsz maradni
Én, én… én mégyek el.
És most a bucsuóra
Végpillantásiban,
Szabad legyen kimondanom
Mi szűmbe’ rejtve van:
Szerettelek s szeretlek,
Égőn szeretlek én,
Egy Aetna lángol érted
Szivemnek fenekén.
Tudom szived lángoló,
De én a kéjleány,
Mint vágyakodhatám a
Legtisztább szív után?
Eloltani ohajtám
Emésztő lángodat,
S elzártam ah előled
Érzett világomat.
Im, kincsed gazdagságod,
A melylyel halmozál,
Fogadd, fogadd oh
vissza,
Még érintetlen áll.
S vedd még ez egypár
könyvet
Szelíd emlék gyanánt,
Vagy jobb felejtsd
örökre
A bűnös kéjleányt.’
S tovább nem szólhat Ida
–
Ellágyult érzete,
Éjfél-sötét szemébe
Könyűket szöktete.
IV.
És mindkettő maradott
S rövid idő után
Oltár előtt az ifju,
Oltár előtt a lány.
S tán mondanom nem is
kell
Hogy ifju és leány
Hűséget esküvének
Oltárnak zsámolyán.
S az esküt nem zavarja
A búr emlékezet,
A megtisztult kebelnek
Díja: hű érezet.
Ez a hosszú költemény, mint már említettem
egyszer már megjelent nyomtatásban a pápai ref. kollégium kebelében 1841 óta
fennálló „Ifjusági képzőtársulat”
1845-iki kiadványában, a Tavasz-ban.
Ugyancsak ebben jelentek meg Jókai Istenítélet
c. beszélye s Petőfi több más ifjúkori költeménye, melyek a nagy közönség előtt
ismeretesek. S hogy ez az Ida c.
hosszú és érdekes költeménye ismeretlen maradt, oka az, hogy nem Petőfi neve
alatt jelent meg, hanem Petőfi ifjúkori jó barátjának, Domanovszky Endrének a
neve van alatta.
S hogy miként történhetett ez? – érdekes históriáját
tüstént elbeszélem.
Miután Petőfi 1843 tavaszán elhagyta Kecskeméten
azt a színtársulatot, melynek körében siker ugyan nem, hanem csak keserűség és
nyomorúság jutott osztályrészéül, ismét Pápára jött, mégpedig teljesen
pénztelen és elhagyatott állapotban. Mint Fischer Sándortól írt életrajzában is
olvashatjuk, pápai régi ismerősei nagy örömmel fogadták. Orlai Petrich azonban
nem adhatott neki szállást, mert egy igen pici szobában másodmagával lakott.
Felkeresték hát Domanovszky Endrét, hogy tőle kérjenek lakást.
S itt elsősorban helyre kell igazítanom a
Fischer S. művében közlött életrajzi adatokat. Mert igaz ugyan, hogy
Domanovszky nagy örömmel s igaz szeretettel fogadta barátját s talán egy éjjelre
adott is nekiszállást, de állandóan, Petőfinek ezen több hétre terjedő pápai
tartózkodása alatt nem adott és nem is adhatott, mivel ő Bocsor István tanárnál
volt egy kis szobában s attól tartott, hogy nem vennék szívesen, ha maga mellé
másik lakót is kvártélyozna be kis szobájába. Petőfi látogatása alkalmával
éppen ott volt Domanovszkynál tanítványa, egy Puzdor Gyula nevű, annál
valamivel ifjabb tanuló, aki mint igen gazdag földbirtokos fia egy maga lakott
ugyanazon ház másik oldalán egy
kétszobás lakásban. Ez, minthogy Petőfinek akkor már hírneve volt a pápai
fiatalság előtt, örömmel hívta magához Petőfit, ki a meghívást el is fogadta s
egész pápai tartózkodása alatt Puzdor egyik szobájában lakott. Sőt Puzdor
koszttal is bőven ellátta, miután erre atyjától engedelmet kapott.
Egy este azután, mikor a Pápán tartózkodást már
megelégelte, szokott szűkszavúságával kijelenté Puzdornak: „Barátom, holnap
reggel megyek Pozsonyba.” Éppen kellemetlen esős idők jártak s ezért Puzdor
mindenáron le akarta beszélni szándékról. De hiábavaló volt az ő s a többi jó
barátok minden igyekvése. Petőfi rendületlenül megállott elhatározása mellett,
bár sem pénze, sem jó felső ruhája nem volt, miben a kellemetlen időjárással
bátran dacolhatott volna. Másnap reggel csakugyan útra kelt. Puzdor elkísérte a
győri országúton a kálváriáig s itt szép kéréssel rávette, hogy elfogadja tőle
galléros köpönyegjét s egy lázsiás tallért, melynél több pénze éppen akkor neki
sem volt.
Ez Petőfi harmadik pápai tartózkodásának hiteles
története. Mind e részleteket magától a most is élő Puzdor Gyula ajkai
nagybirtokos úrtól tudom, kinek szavahihetősége kétségbevonhatatlan.
Vele folytatott gyakori, s több ízben éppen Petőfire
vonatkozó beszélgetéseink egyikén véletlenül és váratlanul tért át arra az
esetre, melynek elbeszélése nagy meglepetésemre Petőfi egy ideig ismeretlen,
terjedelmes költeményének felfedezésére vezetett.
Az „Ifjusági képzőtársulat” meghirdette szokásos
évi pályázatát. Románcra is tűztek ki két aranyat. Erre a románc pályázatra
készítette Petőfi harmadik pápai tartózkodása alatt ezt az Ida c. költeményét a Puzdor lakásán. Mikor készen volt, együtt
olvasták több ízben s lelkesedtek szépségén ifjú lélekkel. Sőt Puzdor Gyula
annyira lelkesedett érte, hogy könyv nélkül is megtanulta s még ez alkalommal
is, hogy nekem a dolgot elbeszélte, könyv nélkül kezdte mondani a költeményt s
nagy részét most is így tudja. A szép költemény hát készen volt s Petőfit talán
kis részben a csillogó 2 arany jutalom is, de főképp a dicsvágy bizgatat, hogy
költeményével részt vegyen a pályázaton s babért és jutalmat arasson.
Igen ám, csakhogy Petőfi ezúttal nem volt a
kollégium növendéke s így a képzőtársulat tagjául sem iratkozhatott be! Mit
csináljanak? Rájöttek végre arra a gondolatra, hogy Domanovszky neve alatt
adják be, ki már akkor egyik tehetséges és kiváló tagja volt a
képzőtársulatnak. Így is történt! Domanovszky baráti szeretetből vállalkozott a
dologra s beadta a költeményt, mint am agáét. S a költemény – mint várható volt
– a pályázaton elnyerte a jutalmat. Domanovszky az aranyakat Petőfihez juttatta
s maga csak a nem keresett dicsőségben részesült.
Eddig az eset elbeszélése. Hitelességét
biztosítja egy olyan élő tanú, kinek komoly szavahihetősége mindenkétségen
felül áll s ki az idő alatt együtt lakott, együtt étkezett, folyton együtt volt
Petőfivel s ki azóta is rajongó bámulattal és szeretettel csüngvén Petőfin,
együtt töltött napjaik minden eseményére jól emlékezik.
Én azonban, bár feltétlenül meg voltam győződve
az elmondott esemény hitelességéről, mások teljes meggyőzése kedvéért más újabb
bizonyíték után keresgéltem. S ezt meg is találtam.
Él Pápán Petőfinek egy másik ifjúkori ismerőse,
nt. Kiss János theologiai tanár. Tőle így nyertem teljes bizonyosságot. Egyik
találkozásunk alkalmával említettem előtte, hogy véletlenül érdekes dolognak a
nyomára jutottam. Petőfinek egy eddig ismeretlen költeményéről van szó, mit más
neve alatt adott be a Képzőtársulat pályázatára. „Kinek a neve alatt,” – kérdi tőlem.
„A Domanovszky neve alatt.” Erre ő így felelt. „Igen emlékszem” s elkezdte a
költeményt könyv nélkül. Nagy részét így tudja most is.
Tehát két élő, teljes hitelű tanú bizonyítja a
dolog valódiságát. S így – legalább szerintem- további bizonyítgatásra semmi
szükség sincs.
De, ha akarjuk, újabb bizonyítékot vonhatunk
magából a költeményből. Éppen a költemény tárgyának bizarrsága is Petőfi
szerzősége mellett bizonyít, mert ő mindig, de különösen ebben a korában
kedvelte az ilyet s bátran fogott oly merész tárgyak feldolgozásához,
amilyenekhez más közönséges, és a konvencionális mérték felé hajló ember nyúlni
sem mert volna. A költemény nyelvezete is Petőfies; olyan, amilyennek ezen
korbeli költeményeiből ismerjük. Azt hiszem, állításomat megerősítik azok is,
kik Petőfit e szempontból alaposan tanulmányozták és ismerik. Maga a költemény
merész bekezdése:
„A
kárhozat örök tüzére!
Ez
iszonyu, ez ördögi;
Tegnap
mondá a lány az esküt
S ma
csapodáron megszegi…”
szintén jellemző és megszokott Petőfinél. (Az
első sorban tüzére olvasandó –
véleményem szerint – füzére helyett.
Ez utóbbi csk sajtóhibaként csúszhatott be a Tavasz-ba, honnét a költeményt lemásoltam.)
Egyszóval a költemény egészéből vonható tárgyi
bizonyítékok éppen nem mondanak ellen annak a meggyőző külső bizonyításnak,
mellyel igazoltam e költemény Petőfitől származását. Egész bizonyossággal
mondható tehát, hogy e költeményben Petőfinek egy eddig ismeretlen munkáját
sikerült a feledtség homályából kiragadnunk s hozzá csatolnunk ama szellemi
kincstárhoz, mely tőle reánk maradt.
BOROS ISTVÁN
Forrás: Irodalomtörténeti
Közlemények 1896. 6. évf. 4. füzet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése