Mihályfi Ernő: Balta János (elbeszélés)

Balta János hazatért a mezőből. A lovakat beállította az istállóba, szénát vetett oda nekik és benyitott a házba. A rácsos pitvarajtót lassan támasztotta be maga után. Szürkület volt. Belülről mint ablakcsapódást hallott volna. Tempósan lekanyarította a tarisznyját, felakasztotta a szögre. Az ajtóhoz lépett, széles kezét rányomta a kilincsre.

Barna, tagbaszakadt ember volt Balta János. Egytestvére a nehéz barna földnek.Arcán a barázdák testvérei azoknak, amiket ő tépett. Rá volt íra arra az arcra minden bibliás beszéde a földnek. Mert vele beszlégetett elégedett föléhajolással kora virradattól minden napon. Nyugalmas szemeivel magábanézte a földnek minden végtelen bölcsességét. Tág kék szemei voltak. Szelidek. Olyan volt a nézésük, mint egy kiterített kék lepedő. Álmában mindig mosolygott Balta János.

Benyitott. Jóestét köszönt. Kis kényelmes kövér lány gurult elébe. Piros kerek arcában az apja szemei.

- Édesapám!

Az apja fölkapta. Magához karolta, megcsókolta.

- Mi újság Ancsurka? Jó voltál?

- Vendégünk volt, édesapám. Egy bácsi. Az ajtón jött és az ablakon ment ki az elébb.

Balta János visszatette a lányát a földre. Körülnézett. A felesége a lócán ült a falnál. Hozzá lépett.

- Jó estét, anyjuk.

Az asszony felállt. Engedelmesen, gépiesen. Átkarolta az urát és megcsókolta.

- Ehetném. Van szalonna?

- Van.

De nem mozdult az asszony. János kifordult az ajtón.

Az asszony szemére kapta a kezét. Mire az ura bejött, felállt, kenyeret szelt.

Széles rágással ette Balta János a szalonnát és kenyeret. Szólt.

- Ma jó volt a szántás.

Az asszony sápadtan ült mellette. Szája szélét rángatta a sírás.

- Igen?

Ancsurka az apjához szaladt. Az anyja elhúzta. Az orrát kezdte törölni. János kínálta.

- Ancsurka, nem eszel szalonnát?

- Ne adjon neki, evett már. Ancsurka lefekszik.

A férfi kinézett az ablakon.

- Ne még, korán lesz, hadd játsszon.

Csönd.

Ancsurka a macskához futott, a kemencéhez. Megfogta és visongott hozzá.

- Megfejtél már?

- Nem.

Megtörülte a kését.

- Bemegyek a faluba. Beszélgetni egy kicsit. Nem leszek soká.

 A tehén alá szórj szalmát. A lovakat majd megetetem én.

- Hogy megy édesapám?

- Cukorért.

Kiment. Az asszony csendesen pityogott a padon. Az asztalra zuhant a feje. Görcsösen rázta a zokogás. Ancsurka hozzászaladt. Ijedten nézte, aztán sírni kezdett.

- Rossz voltam édesanyám?

-        -        -        -        -

Vidáman lépett az utcán. Lába körül kis felhők vágódtak fel a porból. Kétoldalt fehér házak mosolyogtak.

Szemben a Csirkehegy mögé csúszott a nap. Egyre sűrűbb fekete fátylaiból pirosan integetetet úcsút A hegy hátán – éles sziluettet vágva a vöröslő égen – egy eke húzódott. Az izmos állatok ököri belenyugvással tagolták az utat. A felvágott göröngyök kirojtozták az eget. Az ember nagy, békés léptekkel ballagott. Árnyékuk messze áthúzódott a falun. Balta János tudatlanul együtt rángott a mozgásukkal.

A hídon legények álltak. Néha nyers kacagás szabadult ki közülük. Az egyik beszélt. A híd karfáján támaszkodva kimagaslott. Balta János elkapott egy-két mondatfoszlányt:

„- Valahogy korábban jött haza… gyorsan az ablakhoz –„

Odalépett. Kezet fogott mindegyikkel. Elsőbb a beszélővel. Melegen, apásan szorította meg a kezüket.

- Adj Isten jó estét, gyerekek.

Mormogtak.

- Ista.

Kettő összevillogott a háta mögött.

Beszélgettek.

- Szép időnk van.

- Szép.

- Holnap szél lesz. Vörös az ég Virágos felett.

- A Dudás Jóska még mindig kint van a földön. Lenyúzza azt a kélt marhát.

- Tegnap húszezer pengőt kínált értük az egresi zsidó. Harmincat kért.

Messziről jött harangszó lebegett el felettük.

- Harangoznak Bercelén. És idehallik. Eső lesz.

Az egyik halkabbra fogta a hangját.

- Balogh András jár a Kovács Annushoz. Vendégségre elveszi.

A másik kicsit irigy fontoskodással:

- Jó test, de nem dolgos. Úri kisasszony szeretne lenni. A sziráki grófoknál szolgált, ott tanulta.

A disznócsorda röfögve futott szét a faluban. Egy tehén hosszan felbőgött valahol.

Balta János hazaindult. Mosolyogva fogott kezet. A szemei jók voltak. Nagy, nyugodt béke volt a szívében. Nemrégen az olasz golyók zsongásában járt így. Ő meg nem halhat. Hiszen ki hallott olyat, hogy meghal a föld, a meleg, ölelő barna föld. És ő egy vele. Valami ősi primitív helyeslés lakott benne. És nem tudta, hogy ez a legnagyobb jóság.

A kapujuk előtt valaki a tarkára tette a kezét.

- János bátyám.

Hátrafordult. A hídon beszélő legény volt.

- Gyere be édes fiam.

Előre tessékelte.

- Ülj le.

Az asszony nem volt bent. Ancsurka aludt.

Megsimogatta.

- Mi jót hoztál fiam?

Belépett az asszony. Halkan sikoltott. Révedezőn jártak a szemei. Senki se tudott szólni. Ráborult az ura mellére.

- Nem csaltalak meg, nem csaltalak meg.

- Tudom.

A legény felpattant.

- János bátyám, én rosszat akartam. De nem tettem semmit. A felesége ártatlan. Be se akart ereszteni. Bejöttem és rövidre rá érkezett János bátyám. Kiugrottam az ablakon. Nem történt semmi. Most eljöttem. Üssön meg, ha akar. Megérdemlem.

Az asszony halkan vergődött az ura mellén. Simogatta a fejét. A másik keze a legény erős vállára tévedt.

- Hát így volt?

Ancsurka felült az ágyban. Mosolygott. János szelíd nézése összeölelte őket. Az asszony lasasn elcsitult. A legény lehajtott fejét szomorú megbánás fátyolozta.

Olyanok voltak, mint napszálltakor a vadrózsa összeboruló szirmai.

Forrás: Vasárnapi Újság 68. évf. 1. sz. (1921. jan. 9.)