I.
Sárga madarak énekelnek a fákon
Szomszédunknak
egyik fáján sárga madár énekelget,
S dalát hallván,
táncra perdül a szívem e zene mellett.
Abban a galuban
élek, melyen neki van lakása,
És ez a mi
örömünknek éppen egyik kútforrása.
Van két kedvenc
báránykája, üde s bohó, mint két gyermek,
Felkeresik kertünk
árnyát és naphosszat ott legelnek.
Árpaföldünkön is
járnak, de én nem vagyok goromba,
Odafutok és
felkapom mindakettőt a karomba!
A falu neve Khanjana,
A folyónak neve
Anjana,
Az én nevem’
mindenki tudja,
Az ő neve meg
Ranjana.
Nincs közöttünk
gátnak semmi, mi szerelmünk útját állja,
Csak a hullámzó
vetésnek egyetlen egy keskeny sávja.
Kertjük mellett a
mi kertünk, benne fák közt áll a méhes,
Kertjükbe már
méheinknek raja, hogyha mézre éhes
És a folyam, mely
fürödni mindkettőnket sokszor látott,
Hzunk tájáról hoz
nékem partról belehullt virágot,
S a szárított kusm-virág, mit kosárszámra szoktunk
venni,
Ott termett, ott
virágzott az ő földjükön valamennyi.
A falu neve
Khanjana,
A folyónk neve
Anjana,
Az én nevem’
mindenki tudja,
Az ő neve meg
Ranjana.
Az az út, mely a
házunktól kiindul és elvész távol,
Tavaszonként
illatos a mangovirág illatától;
Mikor a mi kék
lenföldünk merő virágtenger végig,
Sarló alá
ugyanakkor az ő kenderük is érik;
Az a csillag, mely ott ragyog házuk
felett minden este,
Fényével a házunk táját eddig mindig
felkereste,
S az erőtől, melynek vize kertjüknek
földjébe mélyed,
A mi kadamligetünk is felüdül és újraéled.
A falu neve Khanjana,
A folyónk neve Anjana,
Az én nevem’ mindenki tudja,
Az ő neve meg Ranjana.
II.
Álom ködösvényén…
Álom ködösvényén járva, újból vele
álltam szemben,
Aki egykor kedvesem volt egy korábbi
életemben.
Elhagyatott útnak szélén
esthomályban állt a háza,
A galambdúc népe csendben, s rúdján
aludt már a páva.
Égő lámpa volt kezében, azt a
küszöbre letette,
S bánatos szemének égő tekintetét
rámvetette.
Száll felém a néma kérdés – nem
hallhatom, csupán látom -:
„Amióta elszakadtunk, mi a sorsod,
mondd, barátom?”
Megkísérlem választ adni –
mindhiába! melyen ketten
Egykor megértettük egymást, azt a
nyelvet elfeledtem!
És hiába álltam némán, egyre-másra
csak töprengve,
Sem a neve, sem a nevem nem jutott
már az eszembe.
Jobb kezét nyújtotta némán, könny
ragyogott két szemében,
Szótlanul és önfeledten álltunk
ketten kéz a kézben –
Lámpánk lángja végsőt lobbant s
elaludt az esti szélben…
(A költő angol prózafordításaiból a bengál versalak visszaállításával
fordította: Zoltán Vilmos)
Forrás: Vasárnapi Újság 68. évf. 1. sz. (19221. jan. 9.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése