2014. márc. 23.

Szilárd János: Szüreten (Requiem)



Öreg bortól és fiatal vérétől nekihevült, hetyke legény volt Balázs a sallai lankások kései szüretén. Ott ült a hajlok ambitusán az öregek között, hallgatta a kortól megszürkült, pásztás szavakat, a gondot, mely felburjánzik az éveken, mint omló falakon a líceum üstöke s a tapasztalást, mely hullott az élet után szomjas lelkére, mint kiszikkadt földre a tavaszi zápor. Pohárban csillogott előtte a hegy opálosra őszült, agg bora, sűrűn emelgették a billikomot, erein végignyargalt a tűz és zabolátlan vérével a táncba ugrott mámor szilajon vágtatott, mint feltárult jövőjének titáni hódításai.

Az ambitus roskadozó árkádjain lilába öltözött szőlőlevelek melegedtek a betévedt napon, a diófa lombja hintázott az örök feledésbe, a mezőség felől ökörnyál úszott a Garam sóhaján és ők nekipirultan, csendes szavú tivornyában ülték a természet halotti torát. Édesapja, az öreg Dömötör bátya, akinek ötszáz kisholdján kívül egyetlen öröme volt az iskolázott, derék, nagy fia, pipaszár mellől szidta a kormányt, a szomszéd Galambos ráhümmögött. Nagyodi sógor felkönyökölve búsult s a hetven éves Lakos, mint nagy időket látott bölcse a vidéknek, azt mondta néha:

- Nono!... Lassan a testtel…

Balázs pedig a szavak, a környezet, a röppenő idő jelentőségén túl a húszas évek lendületének mámorba bukott világába tévedt. Vállain érezte a világegyetem összefutó gerendázatának mindeneket alátámasztó oszlopát, karjaiban a földkerekség keserű problémái között igazság szerint szétütő erőt, szívében a szerelmet, mely minden üdvöt a keblére ölel, megdőlt korlátokat, diadalba rivalgó ostromot, lemosolyogta a kicsinyességek kásáján rágódó öregek baját s mélyen a pohár fenekére nézve, erősen, öntelten a nótázó szüretelők lármája felé indult.



A domb tarajáról elfeküdt mezőség felől, kopott akácok és mogorva jegenyék között kacagó fehérre gondozott templomtorony intett feléje. Körötte házak, szérűk, kazlak, legszélről az ő kúriájuk, udvarán gémmel, magasan, kiágaskodón az ívelt környezetből, itt-ott felcsillogott a folyó őszi égtől sápadt arculatja s a kaszálón, mint didergő koldussereg, gubbasztottak a baglyas sarjúpetrencék. Megállott, nézett, mélyre kitágult tüdővel, mohón szívta magába mindazt, amitől búcsúzni készült, a földet, amelybe élete öntudatlanul gyökeret vert s az eget, amelyiken pár nap múlva a planétákat is a másik oldaláról látja.

Mert megy. Messze… Ahol más a föld, más az ég és mások az emberek. Nem különbek, csak gonoszságuk kendőzése ügyesebb, nem okosabbak, csak a képük nagyobb, de megy, mert megszállotta őt is a műveltnek kiordított Nyugat rákfenéje, mint megszáll minden alkotásra teremtett keleti erőt, hogy a lagymatag kultúra ege alatt kivesszen belőle a Keleti ősök vérein át örökölt, végtelen gazdagsága. A szín, amely ezer leviharzott évek ködén át, széles folyók mezőségein pogány isteneknek áldozó tüzekből hullott a lelkébe, mint a vériség szunnyadó zsarátnoka, a virtus, amely feszülő karjai dagadó erejében lázadt, a kísértő lelkek misztériumától megszentelt urali fázós éjszakák és a csók, ami a derékon kapott, meghajszolt leány vonakodásában a felkészült párnák gyönyörénél százszor édesebb.

Balázst a gondolatoknál megtorpant jó sejtelem döbbenése ragadta meg. Felsírt a szívében veszni kárhozott világárak korai gyásza, átsuhant  gondolatain búcsúzásának végzete és a szüreti kábulat mohó szándékával sietett Márta felé.

A lány ott sürgött, forgott a vendégek között, táncolt a dúsan patakzó must körül, pajkosságból érett gerezdet font a hajába és kacagott, kacagott, mint a májusi erdő. Szép volt. A tizennyolc évet beléje mintázta az Isten, tiszta volt, mint a források vize, igézetes, mint a szomjas ember álma.

Mikor a prés mellett megjelent Balázs, elhallgatott. Ráemelte két nagy lenvirág szemét és – mert a fiú tréfásan belé karolt – nekiiramodott a venyigék során. Szaladt, futott.

A kerítés mellett bozótba összecsapzott málnák között leltek egymásra. Márta leveleket tépett, majd a köténye fodrát, Balázs pedig öles lépései után ziháló mellel állott meg előtte. Kivillogó, fehér fogai szegélyén, nedves ajkain a csók tüze lángolt, barna szemében a feleszmélt férfi. Átkapta a lányt, mint pelyhet a förgeteg, s az illendőségből mímelt vonakodás után, hogy meglelte a száját, huszonkét esztendejének minden bolondos éhségét kicsókolta rajta.

Szavak tolakodtak a nyelvére, igéző, igaz, becsületes vallomás, a közelgő válás torokra szaladt könnyei, majd az egybeforrott jövő részeg ígérete. Márta elélt volt, Balázs szilaj, erős, diadalmas a szerelmében s a mámor fátyolán látott élet fölött. Látta a hódító útján hazagázoló titánban önmagát, aki elé virágesőben indul a falu szegény hamupipőkéje, hogy lázas éjszakák megőrzött erényét nyújtsa áldozatul a selymes királyasszonyok forró kegyeihez mogorva félistenének.

Boldog volt, csordulásig boldog, felmagasztosult. És a csókos ajaktól zsongult idegein az iramló percek hárfája szólt.

Mikor az öregek hívó szavára magukra eszméltek, Balázs az utolsó ölelés görcsös erejével suttogta:

- Várj!... Csak várj!

És Márta várt.

A futó avart beeste a hó, a virágot kicsiklandotta a földből a tavaszi sugár, a munka kalászba érett, a venyigék vérét hordóba csapolták, majd újból hó, virág, a természet öreg szokása szerint. Csak Balázs késett. A sűrűn érkező leveleket követték gyérebb híradások, Dömötör bátya dicsekvését mind halkabbra és halkabbra fogta és az ő derék, tanult fiáról is beszélt is olykor. Márta előtt mindig  hallgatott. Aztán, a negyedik évben, már más előtt sem ejtette ki ezt a szót: fiam. Ha pedig felhánytorgatták, firtatták a dolgot, összerántotta a sörényes szemöldökét és gorombán felelt, mint a gyalulatlan koporsó, ha megdöngetik. Azt is kerülő úton tudta meg a falu, hogy az ötszáz kisholdból a fele elvándorolt…

Egy nyárvégi napon végigfutott a hír a házak során: Balázs beteg! Itt hektikáról suttogott a szóbeszéd, ott más nyavalyáról, csapkodták a kezüket a vének és Márta ablakát lesték a fiatalok. Majd mikor a kúria köves udvaráról kitámolygott az öreg batár az állomás felé, amerre haladt, elhalt a szó és dübörgött a négy rozzant kerék, mint a meglódult halottas menet és sírtak a beszáradt tengelyek, mint a siratók csukló éneke.

Másnap az ambituson látták a megtért fiút, roncsát a réginek, árnyékát a megtermett legénynek, akit eléjök festett az emlékezet. Párnás karosszékben, takarók alatt feküdt a napsugár alá, mint aki didergő lelke idegenben elhullatott nyarát várja a hazai tűztől, gondolatainak elfakult káprázatát, fiatal életének két úri marokkal elherdált kincseit. Megnyúlt pergamen arcán csak a két nagy barna szeme lángolt, befelé világító mécsei az élő ravatalnak.

És jött a szüret: Az ötödik. Balázs, mert felsírt benne a kísértő emlékezés s mint a bűnei nagy terhe alatt vergődő gonosz, vagy mint a csatákat vesztett bús veterán, látni akarta vesztébe gördült végzetének minden valójával beidegzett színhelyét, kocsin indult a sallai lankások nótás hajlokába.

A vendégek között Márta is ott volt. Szabódott ugyan, de anyja ráparancsolt s az öreg Galambos is úgy tartotta jónak, hogy ne írja lelkét a puszta homlokára. Ha ott lesz, ám legyen. Nem az első nóta, nem is az utolsó, amikor gyerekfejjel tett részeg esküvés a főkötőről megfeledkezik, amikor… no bizony szóra sem érdemes, nem még hervadni szemlátomást.

Balázs már a diófa alatt üldögélt, mikor megérkezett a lány. Meleg takarókba bugyoláltan, elrévedező, fáradt szemekkel kutatta végig az őszi ködmönébe öltözött mezőt, amelynek párázatából reménykedések, vágyak, pompás küzdelemre felkészült akarat romokba döntött bástyái ködöltek át. Akkor és most!... A kóros testben sorsa ellen lázadó lélek úgy látta merészen indult emlékeit, mint gőgös várak felhőket döngető fokát a völgy ingoványába zuhant hitvány kődarab.

És Márta jött. Szerényen, mint az árnyék, lassan, fehéren, mint a nyári égen ballagó ború. Balázs tenyerébe hullatott kezét hosszan ottfeledte s a kézfogás meghitt pillanatában a két szenvedés egymásra talált.

- Márta!... – suttogta Balázs. A lány pedig nyúlt, hogy megsimogassa a fiú gyöngyöző homlokát.

Az öregek az ambituson nagy hirtelen a pohár fenekére néztek, de Lakos, mint nagy időket látott bölcse a vidéknek, előbb azt mondta, hogy:

- Nono… Nagyobb kórságból is lábolt ki már ember…

Aztán… még sohasem volt csendesebb szüret. Pedig tüzelt a nap, mint az öreg ember későn fellángolt szíve, ég és föld az ősz farsangi ruhájában nyújtotta kincseit. De torkon forrott a nóta, a bor ereje megtörött a józan bánaton, lehet, hogy talán az öreg batár miatt, amelyik, mint hívatlan vendége a tarka szüreti népnek, ott meregette sötét ablakszemeit a hajlok udvarán.

Egyedül Balázs volt, aki szilaj kedvre éledt. Mint aki megtalálta kóbor életének elveszett fonalát, ifjúság, erő, lendület, telhetetlen vágyak és titánok harci kedve harsogott föl benne. Bort kért. Ivott. Huj, huj, nótára gyújtott, pajkos dalokra, mozsarat dörrentett, koszorút font Márta hajába, megnyitott tüdejét, fenékig szívta a must részeg illatával és a horizont vonaláig kitárt széles karokkal, mint megtérésében csordulásig boldog fia a megbocsájtó, szelíd mezőknek, ölelésre, irigy istenek földiektől megvont gigászi ölelésére vágyott. És Mártát kézen ragadva, sietett, futott a bozótba összecsapzott málnák ölére…

Az öregek megint a pohár fenekére néztek, Galambos és Dömötör bátya titokban egymásra pislogott, aztán – mert Lakos már dúdolt – gurgulázó, viseltes hangon ők is nótába fogtak, öreg nótába, amilyen sok derék vagyonból néha, mint egyetlen örökség marad a keserű unokákra:
Iszogatok, dalolgatok,
Azt mondják, hogy korhely vagyok,
Korhely vagyok…

És szállt a nóta, szállt, vontatottan, búsan, mint az ökörnyál a Garam sóhaján, a pohár ürült, az arcok elborultak a könyöklő tenyérben, mint hegy mögött a napáldozás. Nyári emlékezések ködlő tájain elcsattogott életviharok visszadörrenő harmóniáit hangolta a négy borízű torok, amikor a harmadszor megismételt kórus a végire ért, hogy:

Pedig én csak altatgatom,
Csitítgatom, altatgatom
Az én beteg szívemet…

… mint a templom zsoltáros hajójába a zendülő ég lesújtott haragja, velőt hasogató sikoltás csapkodott feléjük a málnák felől:

- Vér!... Vééér!...

Dömötör bátya kezében szilánkra tört a pohár. Szája szegélyén szedres sápadásban ült ki a rémület, szeme árnyékából a megtébolyodtak felcsapott tüzével, a hátára borított asztal legázolt cserepein át, tele tüdőből nekiengedett ormótlan üvöltéssel rohant, rohant a görcsös sivalkodásában fuldokló Márta felé. Galambos, Nagyodi sógor és az agg Lakos, mint gonosz étoktól űzött, támolygó holdkórosok bokándozva, lihegve, egymást taszigálva a háta mögött és évek vergődése volt a futó pár pillanat, míg eléjük tárult a szörnyű jelenés, ahol az arcára borult Balázs rossz tüdejéből a diadalmas halál vörös lobogója lengett…

… Aztán egy el nem dalolt dallal szegényebb lett a föld, egy örök mátkasággal gazdagabb az ég és a fekete batár négy hangos kereke hazáig siratta néma utasát.


Forrás: Vasárnapi Ujság 68. évf. 4. sz. (1921. február 27.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése