Öreg
bortól és fiatal vérétől nekihevült, hetyke legény volt Balázs a sallai
lankások kései szüretén. Ott ült a hajlok ambitusán az öregek között, hallgatta
a kortól megszürkült, pásztás szavakat, a gondot, mely felburjánzik az éveken,
mint omló falakon a líceum üstöke s a tapasztalást, mely hullott az élet után szomjas
lelkére, mint kiszikkadt földre a tavaszi zápor. Pohárban csillogott előtte a
hegy opálosra őszült, agg bora, sűrűn emelgették a billikomot, erein
végignyargalt a tűz és zabolátlan vérével a táncba ugrott mámor szilajon
vágtatott, mint feltárult jövőjének titáni hódításai.
Az
ambitus roskadozó árkádjain lilába öltözött szőlőlevelek melegedtek a betévedt
napon, a diófa lombja hintázott az örök feledésbe, a mezőség felől ökörnyál
úszott a Garam sóhaján és ők nekipirultan, csendes szavú tivornyában ülték a
természet halotti torát. Édesapja, az öreg Dömötör bátya, akinek ötszáz
kisholdján kívül egyetlen öröme volt az iskolázott, derék, nagy fia, pipaszár
mellől szidta a kormányt, a szomszéd Galambos ráhümmögött. Nagyodi sógor
felkönyökölve búsult s a hetven éves Lakos, mint nagy időket látott bölcse a
vidéknek, azt mondta néha:
-
Nono!... Lassan a testtel…
Balázs
pedig a szavak, a környezet, a röppenő idő jelentőségén túl a húszas évek
lendületének mámorba bukott világába tévedt. Vállain érezte a világegyetem
összefutó gerendázatának mindeneket alátámasztó oszlopát, karjaiban a
földkerekség keserű problémái között igazság szerint szétütő erőt, szívében a
szerelmet, mely minden üdvöt a keblére ölel, megdőlt korlátokat, diadalba
rivalgó ostromot, lemosolyogta a kicsinyességek kásáján rágódó öregek baját s
mélyen a pohár fenekére nézve, erősen, öntelten a nótázó szüretelők lármája
felé indult.
A domb
tarajáról elfeküdt mezőség felől, kopott akácok és mogorva jegenyék között kacagó
fehérre gondozott templomtorony intett feléje. Körötte házak, szérűk, kazlak,
legszélről az ő kúriájuk, udvarán gémmel, magasan, kiágaskodón az ívelt
környezetből, itt-ott felcsillogott a folyó őszi égtől sápadt arculatja s a
kaszálón, mint didergő koldussereg, gubbasztottak a baglyas sarjúpetrencék.
Megállott, nézett, mélyre kitágult tüdővel, mohón szívta magába mindazt, amitől
búcsúzni készült, a földet, amelybe élete öntudatlanul gyökeret vert s az eget,
amelyiken pár nap múlva a planétákat is a másik oldaláról látja.
Mert
megy. Messze… Ahol más a föld, más az ég és mások az emberek. Nem különbek,
csak gonoszságuk kendőzése ügyesebb, nem okosabbak, csak a képük nagyobb, de
megy, mert megszállotta őt is a műveltnek kiordított Nyugat rákfenéje, mint megszáll
minden alkotásra teremtett keleti erőt, hogy a lagymatag kultúra ege alatt
kivesszen belőle a Keleti ősök vérein át örökölt, végtelen gazdagsága. A szín,
amely ezer leviharzott évek ködén át, széles folyók mezőségein pogány
isteneknek áldozó tüzekből hullott a lelkébe, mint a vériség szunnyadó
zsarátnoka, a virtus, amely feszülő karjai dagadó erejében lázadt, a kísértő
lelkek misztériumától megszentelt urali fázós éjszakák és a csók, ami a derékon
kapott, meghajszolt leány vonakodásában a felkészült párnák gyönyörénél
százszor édesebb.
Balázst
a gondolatoknál megtorpant jó sejtelem döbbenése ragadta meg. Felsírt a
szívében veszni kárhozott világárak korai gyásza, átsuhant gondolatain búcsúzásának végzete és a szüreti
kábulat mohó szándékával sietett Márta felé.
A lány
ott sürgött, forgott a vendégek között, táncolt a dúsan patakzó must körül,
pajkosságból érett gerezdet font a hajába és kacagott, kacagott, mint a májusi
erdő. Szép volt. A tizennyolc évet beléje mintázta az Isten, tiszta volt, mint
a források vize, igézetes, mint a szomjas ember álma.
Mikor a
prés mellett megjelent Balázs, elhallgatott. Ráemelte két nagy lenvirág szemét
és – mert a fiú tréfásan belé karolt – nekiiramodott a venyigék során. Szaladt,
futott.
A
kerítés mellett bozótba összecsapzott málnák között leltek egymásra. Márta
leveleket tépett, majd a köténye fodrát, Balázs pedig öles lépései után ziháló
mellel állott meg előtte. Kivillogó, fehér fogai szegélyén, nedves ajkain a
csók tüze lángolt, barna szemében a feleszmélt férfi. Átkapta a lányt, mint
pelyhet a förgeteg, s az illendőségből mímelt vonakodás után, hogy meglelte a
száját, huszonkét esztendejének minden bolondos éhségét kicsókolta rajta.
Szavak
tolakodtak a nyelvére, igéző, igaz, becsületes vallomás, a közelgő válás
torokra szaladt könnyei, majd az egybeforrott jövő részeg ígérete. Márta elélt
volt, Balázs szilaj, erős, diadalmas a szerelmében s a mámor fátyolán látott
élet fölött. Látta a hódító útján hazagázoló titánban önmagát, aki elé
virágesőben indul a falu szegény hamupipőkéje, hogy lázas éjszakák megőrzött
erényét nyújtsa áldozatul a selymes királyasszonyok forró kegyeihez mogorva
félistenének.
Boldog
volt, csordulásig boldog, felmagasztosult. És a csókos ajaktól zsongult idegein
az iramló percek hárfája szólt.
Mikor
az öregek hívó szavára magukra eszméltek, Balázs az utolsó ölelés görcsös
erejével suttogta:
-
Várj!... Csak várj!
És
Márta várt.
A futó
avart beeste a hó, a virágot kicsiklandotta a földből a tavaszi sugár, a munka
kalászba érett, a venyigék vérét hordóba csapolták, majd újból hó, virág, a
természet öreg szokása szerint. Csak Balázs késett. A sűrűn érkező leveleket
követték gyérebb híradások, Dömötör bátya dicsekvését mind halkabbra és
halkabbra fogta és az ő derék, tanult fiáról is beszélt is olykor. Márta előtt
mindig hallgatott. Aztán, a negyedik
évben, már más előtt sem ejtette ki ezt a szót: fiam. Ha pedig
felhánytorgatták, firtatták a dolgot, összerántotta a sörényes szemöldökét és
gorombán felelt, mint a gyalulatlan koporsó, ha megdöngetik. Azt is kerülő úton
tudta meg a falu, hogy az ötszáz kisholdból a fele elvándorolt…
Egy
nyárvégi napon végigfutott a hír a házak során: Balázs beteg! Itt hektikáról
suttogott a szóbeszéd, ott más nyavalyáról, csapkodták a kezüket a vének és
Márta ablakát lesték a fiatalok. Majd mikor a kúria köves udvaráról
kitámolygott az öreg batár az állomás felé, amerre haladt, elhalt a szó és
dübörgött a négy rozzant kerék, mint a meglódult halottas menet és sírtak a
beszáradt tengelyek, mint a siratók csukló éneke.
Másnap
az ambituson látták a megtért fiút, roncsát a réginek, árnyékát a megtermett
legénynek, akit eléjök festett az emlékezet. Párnás karosszékben, takarók alatt
feküdt a napsugár alá, mint aki didergő lelke idegenben elhullatott nyarát
várja a hazai tűztől, gondolatainak elfakult káprázatát, fiatal életének két
úri marokkal elherdált kincseit. Megnyúlt pergamen arcán csak a két nagy barna
szeme lángolt, befelé világító mécsei az élő ravatalnak.
És jött
a szüret: Az ötödik. Balázs, mert felsírt benne a kísértő emlékezés s mint a
bűnei nagy terhe alatt vergődő gonosz, vagy mint a csatákat vesztett bús
veterán, látni akarta vesztébe gördült végzetének minden valójával beidegzett
színhelyét, kocsin indult a sallai lankások nótás hajlokába.
A
vendégek között Márta is ott volt. Szabódott ugyan, de anyja ráparancsolt s az
öreg Galambos is úgy tartotta jónak, hogy ne írja lelkét a puszta homlokára. Ha
ott lesz, ám legyen. Nem az első nóta, nem is az utolsó, amikor gyerekfejjel
tett részeg esküvés a főkötőről megfeledkezik, amikor… no bizony szóra sem
érdemes, nem még hervadni szemlátomást.
Balázs
már a diófa alatt üldögélt, mikor megérkezett a lány. Meleg takarókba
bugyoláltan, elrévedező, fáradt szemekkel kutatta végig az őszi ködmönébe
öltözött mezőt, amelynek párázatából reménykedések, vágyak, pompás küzdelemre
felkészült akarat romokba döntött bástyái ködöltek át. Akkor és most!... A
kóros testben sorsa ellen lázadó lélek úgy látta merészen indult emlékeit, mint
gőgös várak felhőket döngető fokát a völgy ingoványába zuhant hitvány kődarab.
És
Márta jött. Szerényen, mint az árnyék, lassan, fehéren, mint a nyári égen
ballagó ború. Balázs tenyerébe hullatott kezét hosszan ottfeledte s a kézfogás
meghitt pillanatában a két szenvedés egymásra talált.
-
Márta!... – suttogta Balázs. A lány pedig nyúlt, hogy megsimogassa a fiú
gyöngyöző homlokát.
Az
öregek az ambituson nagy hirtelen a pohár fenekére néztek, de Lakos, mint nagy
időket látott bölcse a vidéknek, előbb azt mondta, hogy:
- Nono…
Nagyobb kórságból is lábolt ki már ember…
Aztán…
még sohasem volt csendesebb szüret. Pedig tüzelt a nap, mint az öreg ember
későn fellángolt szíve, ég és föld az ősz farsangi ruhájában nyújtotta
kincseit. De torkon forrott a nóta, a bor ereje megtörött a józan bánaton,
lehet, hogy talán az öreg batár miatt, amelyik, mint hívatlan vendége a tarka
szüreti népnek, ott meregette sötét ablakszemeit a hajlok udvarán.
Egyedül
Balázs volt, aki szilaj kedvre éledt. Mint aki megtalálta kóbor életének
elveszett fonalát, ifjúság, erő, lendület, telhetetlen vágyak és titánok harci
kedve harsogott föl benne. Bort kért. Ivott. Huj, huj, nótára gyújtott, pajkos
dalokra, mozsarat dörrentett, koszorút font Márta hajába, megnyitott tüdejét,
fenékig szívta a must részeg illatával és a horizont vonaláig kitárt széles
karokkal, mint megtérésében csordulásig boldog fia a megbocsájtó, szelíd
mezőknek, ölelésre, irigy istenek földiektől megvont gigászi ölelésére vágyott.
És Mártát kézen ragadva, sietett, futott a bozótba összecsapzott málnák ölére…
Az
öregek megint a pohár fenekére néztek, Galambos és Dömötör bátya titokban
egymásra pislogott, aztán – mert Lakos már dúdolt – gurgulázó, viseltes hangon
ők is nótába fogtak, öreg nótába, amilyen sok derék vagyonból néha, mint
egyetlen örökség marad a keserű unokákra:
Iszogatok, dalolgatok,
Azt mondják, hogy korhely vagyok,
Korhely vagyok…
És
szállt a nóta, szállt, vontatottan, búsan, mint az ökörnyál a Garam sóhaján, a
pohár ürült, az arcok elborultak a könyöklő
tenyérben, mint hegy mögött a napáldozás. Nyári emlékezések ködlő tájain
elcsattogott életviharok visszadörrenő harmóniáit hangolta a négy borízű torok,
amikor a harmadszor megismételt kórus a végire ért, hogy:
Pedig én csak altatgatom,
Csitítgatom, altatgatom
Az én beteg szívemet…
… mint a templom zsoltáros hajójába a zendülő ég lesújtott
haragja, velőt hasogató sikoltás csapkodott feléjük a málnák felől:
- Vér!... Vééér!...
Dömötör bátya kezében szilánkra tört a pohár. Szája
szegélyén szedres sápadásban ült ki a rémület, szeme árnyékából a
megtébolyodtak felcsapott tüzével, a hátára borított asztal legázolt cserepein
át, tele tüdőből nekiengedett ormótlan üvöltéssel rohant, rohant a görcsös
sivalkodásában fuldokló Márta felé. Galambos, Nagyodi sógor és az agg Lakos,
mint gonosz étoktól űzött, támolygó holdkórosok bokándozva, lihegve, egymást
taszigálva a háta mögött és évek vergődése volt a futó pár pillanat, míg eléjük
tárult a szörnyű jelenés, ahol az arcára borult Balázs rossz tüdejéből a
diadalmas halál vörös lobogója lengett…
… Aztán egy el nem dalolt dallal szegényebb lett a föld,
egy örök mátkasággal gazdagabb az ég és a fekete batár négy hangos kereke
hazáig siratta néma utasát.
Forrás: Vasárnapi
Ujság 68. évf. 4. sz. (1921. február 27.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése