Nem tudok most róla irodalmi szempontból beszélni. Félórája kaptam halála hírét, rögtön azzal, hogy emlékezzem meg róla itt a Nyugat hasábjain, azonnal, mert a lapot már nyomják. Még el se hittem, egész valómmal még meg sem érthettem s máris képviselnem kellene a gyászt. Félóráig csak álltam az ablaknak dőlve, a végén vettem észre, hogy a könny végigfolyt az arcomon. Még nem a költőt sirattam, másként fogjuk azt megsiratni. A barátot?
Ifjú korunkban jóbarátok voltunk, aztán eltávolodtunk egész mostanáig, mikor vidékre utazása előestéjén magához kért s déltől estig, feloldva s feledve minden ellentétet, félreértést, ismét úgy voltunk, mint hajdanában. A szenvedő embert siratom? Vagy a keserűség buggyan ki, az önvád, hogy rajta sem segíthettem, a tehetetlenség keserve, hogy most már sose segíthetek? Nem az irodalom gyászát fejezhetem ki, nem egy folyóiratét, hanem a csak enyémet. S ezt is csak úgy, hogy egy szörnyű hír hatása alatt az első pillanatban.
Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors; a legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, ép az utolsó esztendőben. Szenvedtünk egymást miatt s mégis barátok voltunk. De mit jelentett ez, mi értelme volt ennek? Most majd teljes egészében átérezhetem, most, hogy ő már semmit sem érezhet belőle. Minden halál vád az élők ellen, akik még bírják az életet.
Ő kezdettől fogva csak lázzal bírta, a gyermek vad makacsságával, dühkitöréseivel, elragadottságával, azzal, hogy nem fogadta el, semmibe vette az életet, a saját magáét is. A költő őbenne annyira megvetette a világ ál-valóságát, hogy ez az eredendően költői szemlélet végül érzékszerveit is meghódította. Beteg volt, de én betegségét átmeneti állapotnak tartottam, olyasfélének, mint az ihletet, ezt mondtam neki utolsó találkozásunkkor is. Orvosai menthetetlennek mondták - Hölderlini sors vár rá, - gondoltam ekkor, még mindig önzően az irodalomra gondolva, arra, hogy mit adhat még az embereknek ez a rendkívüli, a fájdalom legmagasabb csúcsaira jutott lélek.
Rendkívülit adott eddig is. Mindezt a korai, ifjú halál fényében még tisztábban látjuk. Most láthatjuk majd, hogy mindig milyen meredélyen járt. Vibráló, nyugtalan műve hirtelen kerek egész lett, a halál zománca, mely szivárványló burkot von köréje, egységesnek mutatja, minden darabot a helyére tesz benne s mindent világosan kiemel. - Mennyi érték, - mondjuk majd, mikor az egészet számba vesszük, amikor majd a költőt is el tudjuk siratni.
De én hasztalan akarnám, hogy mást sirassak benne, mint az embert; ez volt a legfontosabb. Hogy eltörpül minden veszekedés, harc, ellentét, még az elv is, ami mindennek célt adott, amellett, hogy ő meghalt. Még a vitára is őt becsültem legjobban, - minek a szó már? "- Meg fogok halni", - mondta, mikor elváláskor könnyezve összeölelkeztünk. Ördögöt halsz megť, - feleltem vigaszul neki, tréfásan, de magam is könnyezve. Hozzátehetném most, hogy művei révén lelke sohasem fog meghalni. De ez sem vigasz.
Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors; a legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, ép az utolsó esztendőben. Szenvedtünk egymást miatt s mégis barátok voltunk. De mit jelentett ez, mi értelme volt ennek? Most majd teljes egészében átérezhetem, most, hogy ő már semmit sem érezhet belőle. Minden halál vád az élők ellen, akik még bírják az életet.
Ő kezdettől fogva csak lázzal bírta, a gyermek vad makacsságával, dühkitöréseivel, elragadottságával, azzal, hogy nem fogadta el, semmibe vette az életet, a saját magáét is. A költő őbenne annyira megvetette a világ ál-valóságát, hogy ez az eredendően költői szemlélet végül érzékszerveit is meghódította. Beteg volt, de én betegségét átmeneti állapotnak tartottam, olyasfélének, mint az ihletet, ezt mondtam neki utolsó találkozásunkkor is. Orvosai menthetetlennek mondták - Hölderlini sors vár rá, - gondoltam ekkor, még mindig önzően az irodalomra gondolva, arra, hogy mit adhat még az embereknek ez a rendkívüli, a fájdalom legmagasabb csúcsaira jutott lélek.
Rendkívülit adott eddig is. Mindezt a korai, ifjú halál fényében még tisztábban látjuk. Most láthatjuk majd, hogy mindig milyen meredélyen járt. Vibráló, nyugtalan műve hirtelen kerek egész lett, a halál zománca, mely szivárványló burkot von köréje, egységesnek mutatja, minden darabot a helyére tesz benne s mindent világosan kiemel. - Mennyi érték, - mondjuk majd, mikor az egészet számba vesszük, amikor majd a költőt is el tudjuk siratni.
De én hasztalan akarnám, hogy mást sirassak benne, mint az embert; ez volt a legfontosabb. Hogy eltörpül minden veszekedés, harc, ellentét, még az elv is, ami mindennek célt adott, amellett, hogy ő meghalt. Még a vitára is őt becsültem legjobban, - minek a szó már? "- Meg fogok halni", - mondta, mikor elváláskor könnyezve összeölelkeztünk. Ördögöt halsz megť, - feleltem vigaszul neki, tréfásan, de magam is könnyezve. Hozzátehetném most, hogy művei révén lelke sohasem fog meghalni. De ez sem vigasz.
(Forrás: Huszadik Század 1937. dec.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése