Móricz Zsigmond Budapesten

Móricz Zsigmond végre megérkezett Budapestre. Vagy harminc évig járta az országot, a Felvidéket, az Alföldet, Kiskunságot, Nagykunságot, Debrecent, a Tiszahátot, figyelte a falukat, kisvárosokat, urakat, polgárokat, parasztokat, papokat és hivatalnokokat, gyönyörködve, bírálva, szomorkodva és lehangolódva, örvendezve és felháborodva, könyvekbe gyűjtötte alakok százait, élethelyzetek, panaszok és dicsekvések, mozdulatok, kacsintások, szólások megszámlálhatatlan sokaságát - az egész magyar vidéki életet, embereivel és életformáival, tájaival és levegőjével, bűneivel és szépségeivel, mindenestül. Az Alföld, a legtörzsökösebb magyarság specialistája lett, aki előtt nincs rejtett zúg a Tisza táján s aki tudója a magyarság egész magatartásának az élettel szemben.

Közben nagy kirándulásokat tett Erdélybe, messze, elmúlt századokba, Báthory Gábor és Bethlen Gábor korába, keresve a magyarság megfejthetetlen enigmájának megfejtését. Hosszú-hosszú utazás után most megérkezett Budapestre. Megírta első Budapesten játszó, budapesti tárgyú regényét, Az asszony beleszól címmel.

Egészen azért e regény írásának idejére sem lett hűtlen Budapesthez. Budapesten maradt a témájával, de nem az igazi, született budapestiekről szól. Alakjai, mikor összekerülnek, megállapítják magukról, hogy egyikük sem született Budapesten, mind vidékről került fel, megőrzött magában ki ezt, ki azt a vidék levegőjéből és kicsit idegenül és bizonytalanul, gyanakodva és értelmetlenül állnak a nagyváros életével szemben. Élnek, élnek itt, de mint az aszfaltba ültetett fák; amelyekről valamikor Gyulai Pál írt verset. Csak élnek itt, de nem tudnak egészen idevalók lenni.

Nem is a valódi, jellemző Budapesten laknak, hanem a perifériáján, az Üllői-út ferencvárosi részén, egy kétudvaros, ósdi nagy házban. Vegyes egy társaság, gyárosné, miniszteri tanácsosné, ezredesné, kis újságíróné, mosóné és kasszakisasszony és mindenféle dib-dáb népség azonkívül. Csupa asszonynép, mert a férfiak csak járnak haza, enni, aludni, házaséletet élni, az életük kint folyik valahol a városban, hivatalokban, gyárakban, szerkesztőségben, tudja isten hol mindenütt. Az asszonyok élete, várni haza az embert, vesződni lakással, konyhával, viselni a garasos szegénységet.

Senki magyar író így meg nem látta az asszonyok sorsát, a kevés pénzű nagyságos és méltóságos asszonyokét, akik ülnek a lakásban, mint egy börtönben, amiből nem tudnak szabadulni, mert ebben a nagyvárosban minden kimozdulás pénzbe kerül és nekik éppen pénzük nincs, örülnek, ha a legszükségesebbeket el tudják jól-rosszul látni. Ülnek, keseregnek, mérgeskednek, az uruk élhetetlensége vagy könnyelműsége miatt, hogy mért nem tud több pénzt keresni és nem mernek szólni, mert nevelés, megszokás, begyökeresedett fogyatékossági érzés megbénítja őket a férfi hagyományosan elismert felsőbbrendűsége előtt.

 

Míg egyszer egy fiatal, friss asszonyka, erélyes, pörölős kis teremtés ki nem mondja: ez nem jól van így, ez nem mehet így tovább, az asszonynak bele kell szólni. És az asszony beleszól, mire a férfiak megmozdulnak, az egyik egy merész lépéssel változtat a sorsán, a másik enged a merev és terméketlen erkölcsi negyvennyolcból és így tovább.

Mert a férfi - így gondolják az asszonyok - tehetetlen igavonó állat, ha egyszer megszokja az igát, még örömét is találja benne, nem igyekszik erélyesen javítani a helyzeten, hiszen odahaza mindent készen kap, engedelmes, félénk családot, ebédet, ágyat, fűtött szobát, mért is igyekezne. Az asszonynak kell ösztökélni, mert az övé a krajcáros gond, a gyerekek nyűgössége a meg nem kapható rendes ruha miatt, az adósság a fűszeresnél, mészárosnál, még a házmesternél is, a garasos szegénység minden megaláztatása.

Minderről tudna Móricz Zsigmond keserűen, haraggal és felháborodással is írni, régebben talán így is írt volna, de mostanában meglágyult a kedélye, megenyhült a kritikája, tudomásul veszi a dolgokat egy kis ravasz mosollyal, nem haragszik értük. Magyar ember beszél asszonyi dolgokról, megértéssel, sőt szeretettel, de egy kis felülről lefelé való mosollyal is.

 

Milyen jellemzően magyar attitüde ez az asszonynéppel szemben! Kedvesek ezek az asszonyok, kicsinyesek, okoskodók, rövidlátók, szerelmesek és anyagiasak, jók és pletykázók, barátkozók és irigykedők, bájosak és mulatságosak, szolgálói, szeretői és anyái a férfinak, de az igazi élet a férfié, aki nem egy szűk kis lakásban él, hanem a nagyvilágban, nem a mai ebéd vagy a pár cipő előteremtésén töri a fejét, hanem országos dolgokon, újság-szenzációkon vagy elegáns kalandokon.

Móricz Zsigmond akárhonnan indul ki, eljut a családig, férj és feleség viszonyáig. Ez az ő nagy élménye, kifogyhatatlan témája, még Bethlen Gábor életében is meglátja. Új regényében az asszonyi élet tükrében nézi, csöndes mosollyal, csak szemének egy-egy cinkos rebbenésével figyelmeztetve, hogy ebben a mosolyban egy kis irónia is van.

Most nem akar bírálni, sem nyugtalanítani vagy gondolkodóba ejteni. Csak szórakoztatni akar, anekdotázva mesélgetni arról, hogy micsoda életek is vannak ezen a Budapesten. Lám, itt ez a nagy pesti ház, mindenféle emberek laknak benne, de egyiknek sincs közülük annyi pénze, hogy elmenjen szabadjeggyel a Vígszínházba, mert villamos, ruhatár, mi egy s más mellékköltség kibírhatatlan sok miniszteri tanácsosnénak, ezredesnének, újságírónénak egyformán így, hónap 28-án.

 

Micsoda jó írói fogás, egy ügyes detektív-regényírónak is dicséretére válna: négy vígszínházi szabadjegy körül bonyolódik a mese és közben úgy kibogozódik egy sereg ember sorsa, mint a színhelyen talált nadrággombból a detektív-regény bonyolult bűnügye. A fölényes írói technika mesterműve ez a szabadjegy-ötlet s ha közben a szerkezet hol szétlazul, hol összezáródik, ez az ötlet végeredményben mindig összetartja.

Móricz Zsigmond nem tartja okvetlen szükségesnek a szilárd szerkezetet, sokszor inkább ragadja magával a pillanat, mint ahogy ragaszkodik a tervhez, mondanivalóinak, megfigyeléseinek, alakjairól való tudomásának bősége sokszor túlárad a cselekvény medrén, - ez nála a bőség túlsága. Nem gazdaságosan takarékoskodó író, könnyű kézzel ad és pazarol.

Van neki miből. A környezetrajz és az emberábrázolás írója. Új regényében olyan erős a ferencvárosi illat, - éltem benne eleget én is - hogy szinte az orrommal érzem és olyan jellemzők az alakok, hogy azt hiszem, találkoztam velük nem egyszer az Üllői-úton.

Egy hamis szót nem mondanak, egy hozzájuk való mozdulatuk nincs. A mese szövete nem egészen tiszta gyapjúból való, de az atmoszféra tökéletes. És új hang Móricz Zsigmond regényírásában: ez az első tudatosan és következetesen humorisztikus regénye, derült világításba állítja még a borús dolgokat is.

Ma nagy szokás számlálni az évfordulókat. Móricz Zsigmondról is megírták, hogy most huszonöt éve lett drámaíró. Regényírónak már van vagy harminc éves. Amit ezalatt az emberöltő alatt írt, mennyiségre és súlyra megdöbbentően sok, ha egyszerre számon vesszük. De bősége olyan, mint a bibliai olajos korsó, akármennyit ad belőle, nem fogy.

Mindig tud újat mondani, hol súlyosabbat, hol könnyebbet, de sohasem közömböset. Mintha gazdagodna a saját pazarolásától. Dúsan és szertelenül termő, mint hazája, a magyar Alföld. És fáradhatatlanul túrja a magyar életet, mint a rögöt az Alföld embere. Mindig talál benne feltárni való új réteget.

(Forrás: Huszadik Század 1939. márc.)