Az első fokú bíróság Oszipov professzor ügyét tárgyalja. A múlt év nyarán megoperált egy beteget, aki a műtét után meghalt. A boncolást végző Korzun bírósági orvosszakértő jelentése nyomán vádiratot adtak ki a professzor ellen. A leggondosabban ellenőrizték Oszipov professzor harmincöt évi orvosi praxisát, attól az időtől kezdve, amikor még korántsem volt professzor, egészen eddig a legutolsó esetig. A nyomozás hónapokig tartott, és most folyik a tárgyalás, a tanúk meghallgatása.
- Boborikina tanú! – szólítja a bíró a következőt, és körülnéz a teremben. – Boborikina itt van?
- Az előbb még itt volt – válaszolja valaki a szakértők közül, akik két külön padon ülnek.
A szakértők mind idős, ősz hajú, nagy tapasztalatú orvosok. A tudományos címek és fokozatok mellett mindegyiküknek számos tisztsége van még, ezért tárgyalást többször elhalasztották: hol az egyiknek kellett Leningrádba mennie egy tudományos konferenciára, hol a másiknak a visszatértére vártak, aki Ausztráliába utazott. Körülbelül két hétig vártak rá.
Korzun a legfiatalabb köztük. Neki nincsenek tudományos fokozatai, viszont fiatal és – nő. Csinos, sötét hajú, szeme elven, okos pillantású. Jelenléte frissítőleg hat az öregekre, akiket koruk megfosztott a frissességtől, amely már csak az emlékeiben él. Az ifjúi hevet helyettesíteni hivatott gáláns modorban udvarolják körül, pedig a legtöbbjüknek ellenfele ezen a tárgyaláson. Ő végezte a boncolást. Az iménti kérdése a védelem tanújához első hallásra olyan ártatlan, de olyan ravasz volt, hogy még a védő sem vette észre azonnal, milyen veszedelmes a vádlottra nézve. Az agg szakértők magasra vont szemöldökkel, hosszan, jelentőségteljesen összenéztek.
- Megtenné, hogy beszólítja Boborikinát? – fordul fejére a bíró és mosolyog. Ebben a mosolyban elismerés rejlik. Értékes elismerés, minthogy a bíró is nő, mégpedig csinos nő. Férfiasan kemény arcú. Nagy, szürke szeme mélyén hűvös csillogás. A maga körében sikerei vannak.
Ezen a bírósági tárgyaláson kívül, a mindennapi életben olyannyira eltérő lenne a két nő befolyási szférája, hogy akár barátnők is lehetnének, ha mind a kettő elismeri a másik érdemeit, s nem lépi át a demarkációs vonalat.
- Szívesen – mondja Korzun, és viszonozza a mosolyt. Elegáns, fekete mintás szürke jersey ruhája rendkívül egyszerű szabású, de úgy áll rajta, hogy amikor föláll, még csak meg sem kell igazítania. Amíg az ajtóból a tanút szólítja, a szakértők szeme rátapad. és őt tudja ezt, érzi a pillantásaikat, fölágaskodik és csizmája orrán jobbra-balra forog.
- Boborikina!
Nincs válasz. Megcsóválja a fejét – micsoda felelőtlen tanú! -, újra visszamosolyog a bíróra, és kimegy a folyosóra. Hallani, ahogy ott is szólítja Boborikinát. A teremben várnak. A még a télről beragasztott, poros ablakokon át csak úgy dől be a meleg tavaszi nap, s a levegőben állni látszik a füst. A szakértők szeme le-leragad, az ügyész vastag szövet egyenruhája szinte gőzölög.
A teremben nem nagy a hallgatóság. A szomszéd helyiségben féltékenységből elkövetett gyilkosságot tárgyalnak, bezzeg ott még állnak is, s az ajtó előtt tolong a nép.
Végre visszatér a szakértő a tanúval: a szomszéd teremben talált rá. Korzun otthonosan visszaül a helyére, Boborikina odajön középre, ijedten áll a szemek kereszttüzében. Rókagalléros, vörös konfekció-kabátban van, fején rézsútosan csíkos, fekete-fehér prémsapka. Ősszel valósággal verekedtek ezekért a sapkákért, most meg minden harmadik nő fején ott látni.
A bírósági külsőségek megfélemlítik Boborikinát. A számára megszokott fogalmak itt átalakulnak. Mikor e professzorok valamelyike megjelenik a kórházban, és fehér köpenyben, kis fehér sapkában végigvonul a folyosón, nyomában az orvosok sleppjével, egyszerre csönd lesz, a kórtermekben a betegek izgatottan várakoznak. Itt pedig minden tiszteletadást mellőzve, szorosan egymás mellé ültették őket, két asztalka mögé, míg az a fiatal nő, a bíró, magas támlájú tölgyfakarosszékben trónol az emelvényen, a hosszú asztalnál: a két ülnök a maga valamivel kisebb székén oly távol ül tőle, hogy még a könyökük sem ér össze. Boborikina a bíróra néz, és az izgalomtól először nem jól érti, amit mondanak neki, csak bólogat, s álltában készségesen előre dől. Izzadt tenyerében gyűri, gyűrögeti a zsebkendőjét.
A kérdésre izgatottan, de nagyon tagoltan mondja be a teljes nevét: mintha diktálná. Megmutatják neki, mit hol írjon alá. Aláírja. Az asztaltól visszahátrál a helyére. Vár.
- Mondja, Boborikina – kérdi tőle a bíró -, milyen beosztásban dolgozik?
- Laboráns – feleli Boborikina, s közben tagadólag rázza a fejét, mintha eleve visszautasítana minden esetleges gyanút.
- Ön találkozott már Oszipov professzorral? Személyesen ismeri őt?
- Hát hogyne ismernénk őt! – Boborikina ahelyett, hogy a professzor felé fordulna, aki mindenkitől külön, egyedül ül, még jobban elhúzódik tőle, pedig anélkül is elég messze áll.
A bíró az asztalra könyököl, arcát tenyerébe fekteti, hogy a napsütéssel szemben jobban láthassa a tanút, ujjait belemélyeszti dús hajába. Nemrég megtanították egy nagyon egyszerű módszerre: nem szappannal vagy samponnal kell fejet mosni, hanem tojássárgájával, majd kamillafőzettel leöblíteni, ettől különlegesen fényes és selymes lesz a haj. Most is élvezi, ahogy beletúr.
- És mondja, Boborikina, emlékszik egy bizonyos beteg, név szerint Sanicsev esetére?
- Hogyne emlékeznék rá! – vág a szavába Boborikina, és szaporábban lélegzik. A védőügyvéd azonnal jegyezni kezd. A bíró látja a szeme sarkából, sőt azt is tudja, mit jegyez föl, és milyen leleplező kérdést készül föltenni. Arcát még mindig tenyerébe hajtva, hűvös, szürke szemét nem veszi le a tanúról, és maga teszi föl ezt a kérdést:
- Miért ilyen emlékezetes magának az az eset? Talán tudta már, amikor a műtőből kihozták a...
Hirtelenjében nem találja a megfelelő szót arra, amit a műtőből kihoztak. A szakértők egyike segítségére siet:
- Az anyagot!
- ... amikor a műtőből kihozták az anyagot, talán már tudta, hogy a beteg meghalt? – fejezi be kérdését nyugodtan a bíró, s egy pillantással sem mond köszönetet a szakértőnek.
- Hát persze!...
Abban a pillanatban észbe kap, megijed, hogy nem azt mondta, amit kell. Látja, hogy valamennyien várnak tőle valamit, mindenki őt nézi. Segítségkérően pillant Korzunra. Ő azonban, arcán üdvözült mosollyal, megcsóválja a fejét ekkore együgyűség hallatán, mintegy értésére adva, hogy ők ketten most nem mit orvos és laboráns vannak jelen, a laboránsnő itt tanú, akinek a maga erejéből kell válaszolnia a bírónak.
- Hát persze... hogy tudhattam volna? Semmit se tudtam. A műtőből hozták és kész.
- Tehát – szögezi le a bíró – nem tudta, hogy a beteg, akinek az anyagát – az „akinek”-et erősen megnyomja, s most már magabiztosan néz a szakértőre, aki segíteni próbált neki a szó megválasztásában -, akinek az anyagát szövettani vizsgálatra megkapta, akkor már halott volt?
- Nem, nem tudtam! – rázza a fejét hevesen Boborikina. – Nem tudtam.
- És megcsinálta a szövettani vizsgálatot? Úgy, mint máskor?
- Hát persze. Mindig úgy csináljuk.
Voltaképpen a bíró is, a védő is, aki ezt a leleplező kérdést föl szándékozott tenni, tisztában van vele, hogy a tanú már nem emlékezhet rá, mit tudott és mit nem tudott akkor. A közben eltelt hónapok alatt annyit beszéltek a kórházban erről a műtétről és Oszipov professzor ügyéről, hogy Boborikina fejében óhatatlanul összekeveredett vagy legalábbis összekeveredhetett az, amit abban a pillanatban tudott, azzal, amit azóta hallott. És bárhogy igyekezzék is most visszaemlékezni, vallomása megbízhatatlan. A bíró mégis föltette a kérdést, s ezzel kiütötte a védő kezéből a fegyvert, melyet az már marokra fogott. A be nem avatottak számára észrevétlen kis párharc az ú javára dőlt el.
- Úgy. Tehát meghozták a műtőből. Most mondja el, hogy miben és mit hoztak.
- Persze, már nem emlékszem jól... teknőben hozták, és csak arra emlékszem, hogy sok minden volt ott. – Boborikina a kezével mutatja, hogy tetejesen volt. – Úgy emlékszem, hogy a máj is ott volt.
Derékba szabott, vörös télikabátja szorosan megfeszül a mellén és a fenekén. Ott áll középen, éppen rásüt a nap, s ettől, a nyakát körülfogó rókagallértól meg az izgalomtól melege van, valósággal ég az arca, még a púder alatt is látni, milyen vörös.
- Sok minden? – kérdi a bíró, és észre sem veszi, hogy kezével utánozza Boborikina mozdulatát.
- Sok. Tele volt vele a
- Az lehetetlen! – pattan föl a vádlott.
- Oszipov, nem adtam szót – szakítja félbe hidegen a bíró. – Üljön a helyére!
A vádlott leül és fölháborodottan vállat von. Majd együttérzést várva keresi azokat, akik éppúgy tisztában vannak az állítás képtelenségével, mint ő. A teremben azonban a védőn, az ügyészen, a gyorsírón, a szakértőkön és még egy-két emberen kívül, akiket a kíváncsiság hozott ide, senki sincs. Csak a sarokban ül mindenkitől elhúzódva egy fekete télikabátos asszony, és sápadtan, égő szemmel figyeli a bírót. A vádlott még egyszer felháborodottan vállat von, és engedelmesen visszaül.
Az elmúlt harmincöt év során – körülbelül ugyanannyi idő alatt, amennyi a bíró születése óta eltelhetett – soha senki nem szólt rá ilyen parancsolóan és minden titulus nélkül. Még a háta mögött is professzorozták, kollégái és közeli ismerősei pedig Dmitrij Ivanovicsnak szólították. Otthon „papa”, majd „nagyapa” volt a neve, csak a felesége szólította Mityának, ahogy valaha az anyja is. Most pedig azt mondják neki: „Oszipov”! – és ő észre sem veszi.
Fogja az egyik vaskos füzetet a három közül, amely mellette fekszik a padon, és gyorsan, indulatosan följegyez valamit. Ezek a füzetek már egészen megteltek, most a borítólapra átlósan ír föl valami epés megjegyzést, ezt látni az arcán, az egyik szakértő fájdalmas pillantást vet rá.
Azok szemében, akik azelőtt is ismerték, a felismerhetetlenségig megváltozott a professzor ezek alatt a hónapok alatt. Nem csak fizikailag, külsőre: a jelleme is egészen más lett. Gyanakvóvá, kicsinyessé vált. A mostani ügyvédje már a negyedik a sorban, de bene sem bízik. Másfél hónappal ezelőtt pedig váratlanul meghalt a felesége.
Oszipov professzor visszateszi maga mellé a füzetet a többi tetejére. Arcára bosszúszomjas kifejezés ül ki. Csavaros ceruzáját visszacsúsztatja a belső zsebébe, s keze, mellyel több mint harminc évig operálta a betegeket, reszket.
A bíró még eljátszogat egy kicsit a szövettani vizsgálat részleteivel. Két ülnöke közül az egyik orvosnő, a másik idősebb öntödei művezető. Az utóbbi feszülten figyel, és érzelmileg a professzor pártján van.
- És amikor végzett, hová tette azt a sok mindent, ami a teknőben volt? – kérdezi.
Boborikina azt hiszi, mindenkinek tudnia kell, mit szoktak csinálni a szövettani vizsgálat után az anyagokkal. Ezért úgy magyarázza el, hogy abból ugyan senki sem érthet meg semmit.
- Úgy érzem, most már végképp összezavarodott minden – szólal meg Korzun. – Megengedik, hogy megmagyarázzam?
És a bíróra mosolyog.
- Van egy olyan tízliteres zománcozott edény. – Kecses kis kezével kört ír le a levegőben, s mindenki a kezét nézi, melynek dísze nem a manikűr, ahogy természetes lenne, hanem éppen a manikűrözés hiánya, az egészen tövig levágott körmök. Ez a kis női kéz: a sebész munkaeszköze. – Ebben az edényben formalinban őrizzük az... a tisztelt védő látta, mert kíváncsi volt rá, tehát ebben őrizzük az anyagot. Mindegyiket külön kis géz-zacskóban.
Az idős munkás, akit zavarba hoz, hogy elsősorban az ő kedvéért magyaráznak, már az első mondat után hevesen bólogatni kezd, mintegy jelezve, hogy ő ugyan mindent ért és tud, s emiatt a magyarázat felét elmulasztja. Ezért a másik ülnök, az orvosnő csakis az ő kedvéért tesz föl egy kiegészítő kérdést:
- Tehát közös edényben, de külön zacskóban?
- Igen – erősíti meg Boborikina.
- De közös edényben! – hangsúlyozza az ügyvéd.
Korzun mosolyog: érti a kiegészítés célzatát. S hogy a továbbiakban minden kétséget és félreértést kizárjon, nyugodtan és részletesen elmagyarázza, miért őrzik ugyanabban az edényben a különböző elhunytak külön zsákocskákba zárt testrészeit, és hogy ilyen rendszer mellett lehetetlen azokat összecserélni. Ki van zárva.
A terem sarkában pedig ott ül a fekete kabátos, sápadt asszony, és égő szemmel, minden idegszálát megfeszítve figyeli a bírót. Az özvegy, akinek a férje meghalt a műtét után.
Boborikina, majd még néhány tanú vallomásának meghallgatása után a bíró föláll, odamegy az ügyvédhez és a szakértőkhöz, megtudakolja, hogy csütörtökön vagy pénteken érkezik-e vissza tudományos kiküldetéséből a védelem utolsó tanúja. És egy héttel későbbre tűzi ki a következő tárgyalást.
Egy héttel később ugyanebben a teremben folytatódik Oszipov professzor ügyének tárgyalása. Ezúttal népesebb hallgatóság gyűlt össze: mára várható az ítélet. Még a szomszéd teremből is átjöttek, ahol pedig egy érdekes garázdasági ügyet tárgyalnak, de most éppen szünetet rendeltek el. Néhányan nagyon várják a védő beszédét, amely még el sem hangzott, máris szóbeszéd tárgya.
A professzor mögött, két sorral hátrább ül a lánya. Már szintén idősebb nő, aki az izgalomtól olykor összekulcsolja a kezét és lehunyja a szemét, mintha magában imádkoznék. S ugyanúgy, mint az elmúlt napokban, mindenkitől elhúzódva, ott ül a sarokban a fekete kabátos özvegy.
Kihallgatják az utolsó tanút, aki lesülve és felfrissülve érkezett vissza tudományos kiküldetésből. Majd elhangzik a vádbeszéd. Azután a védő következik: félórás ragyogó beszéddel kápráztatja el hallgatóit. Szünetet rendelnek el.
A szünetben a védőt körülveszik a barátai – azok, akik hallották és azok is, akik sajnos, maguk nem hallották, de már hallottak róla -, s gratulálnak neki. Azt mondják, hogy beszéde az ügy kimenetelétől függetlenül, önmagában is nagy jelentőségű, feltétlenül publikálni kell.
Az ügyvéd a folyosón, a falnak háttal, zsebkendőjével törölgeti a homlokát, melyre a verejték rátapasztotta máris ritkuló haját. A keze is nyirkos. Föl van ajzva, köszöni a gratulációkat, igazán nem számított rá.
Azután mindenki visszamegy a terembe.
- Álljanak föl, bevonul a bíróság!
Mindenki föláll. Az oldalajtón belép a bíró a két ülnök kíséretében, fölmennek az emelvényre. Odaállnak a három tölgyfa karosszék elé. Az ítéletet már meghozták, most fogják kihirdetni. A terem állva várja. A professzor egyedül áll a padja előtt, amely ugyanolyan, mint a többi, de most a vádlottak padjának nevezik.
- Az Orosz Szocialista Szövetségi Szovjet Köztársaság nevében...
A professzor lánya gyorsan behunyja a szemét, és valamit suttog magában.
A bíró a több hónapig tartó gondos nyomozás és többrendbeli tanúkihallgatás alapján fölmentő ítéletet hoz. A professzort azonnal körülveszik, s örömteli felkiáltások és bizonykodások közepette tódulnak ki nyomában a folyosóra mi egész idő alatt, kezdettől fogva bizonyosak voltunk, egy pillanatig sem kételkedtünk... Csak a lánya ül még mindig a padon, ölében a nyitott retikül, és teljesen elázott, vékony zsebkendőjével törölgeti a szemét.
Kis idő múlva valóságos diadalmenet vonul végig a folyosón. A bírónő mellett Korzun, mosolyokat váltva beszélgetnek valamiről, miközben a bírónő lopva vizsgálgatja a szakértő cipőjét és most is rendkívül egyszerű, de szemlátomást nagyon drága ruháját. Ez az a területe a női létnek, ahol nem érzi magát elég biztosnak, ahol tudja, hogy tanácsra és irányításra van szüksége.
Az ügyvédbe belekarol egyik kollégája, és élénk taglejtések kíséretében magyarázza neki, miért van a beszédének („De hiszen tudod, fölösleges is említenem... Én mindig ugyanazt mondom a szemedbe is, amit a hátad mögött...”) az adott per kereteit messze meghaladó jelentősége.
- Igen, igen, igen – bólogat jelentőségteljesen az ügyvéd, de közben a szeme sarkából a bírót figyeli, akivel még beszélnie kell egy következő ügy kapcsán. – Igen, igen...
A folyosón még egy ügyvéd szorong: kisebb ügyekben szokott eljárni. Alacsony, kopaszodó, szomorú emberke, zakójának könyöke kifényesedett. Már mindent tud, sikeres kollégájának pillantását lesve próbálja őt üdvözölni, gratulálni, de nem veszik észre. A menet elvonul mellette, s a falhoz szorítja.
A professzor a szakértők gyűrűjében halad, akik ismét a kollégái. Fekete öltönyben van, melynek gallérját mintha hamuval szórták volna be – teljesen ősz. A lánya ijedten nézi az ezüstös szálak közt kivillanó vörös fejbőrt, és szeretné, de nem meri megállítani apját. Ő pedig nem vesz észre semmit, csak beszél, beszél. Győzött az igazság. Győzött, és most boldog, még arról is megfeledkezik ezekben a pillanatokban, hogy közben meghalt a felesége. Mindenkit, aki a nehéz hónapokban kitartott mellette, meghív az otthonába. Leeresztett jobb keze, mellyel több mint három évtizeden át operálta a betegeket, egyre jobban reszket, annyira, hogy már messziről is látni.
Leghátul, a többiektől elmaradva, jön a gyűrött fekete kabátos asszony. Néhány hónappal ezelőtt csak azt tudta, hogy meghalt a férje. Már kezdte megszokni a gondolatot, mert hát gyermekei vannak, és élni kell. De most, a nyomozás és a per után, senkinek sem hisz. Arra gondol, hogy egyiküket sem érdekli sem ő, sem a gyermekei. Lám, milyen egyetértésben mennek és beszélgetnek. Mind egy követ fújnak.
És hogy nem így van, arról soha, senki nem fogja meggyőzni.
(Ford.: Szabó Mária)
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 834-839. XXI. évf. 6. szám, 1976. június)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése