1.
Látszólagos halálod tengerbe torkollik,
fejek óceánja fogadja magába:
elhagy téged, elhagyja testedet, hogy a
dolgok névadója, névtelen visszfény legyen.
Megsokszorozott arc, forma,
amely oly sok változatban él,
hogy mindannyiunknak ismerős,
noha biztos képünk nincsen róla.
2.
E sivatagban a neved kiáltás.
Elhagyott földországból perzselő nap,
lassan halk,közös imává
leszel. Az anyag múmia-ráncai közt
a neved egyre tisztábban
tetszik át. De hát
kicsoda vagy?
Nincsenek titkos rózsák a réteken. Nem
tudok rólad többet,
csak amit beszélnek,
amit a torzító pletyka, szóbeszéd hozott.
De mit számít? Mit számítasz? Jelentesz
valamit egyáltalán? Lát téged valaki?
Maga a meghalás – akár így, akár
másféleképp –
most mítosz. Megvetjük lábunkat
halottainkon, jelképeinkben,
melyeket belőlük építünk fel, hőseinken,
kiknek halála helyünkbe lép. Faragott képet
csinálunk belőled,
saját képünkre, hiszen lenned kell,
hogy irányjelzőnk lehess – címere
annak a kevésnek, amit érünk. Csüggünk
a neveden,
szétmarcangoljuk, majd kiköpjük:
így segítesz életben maradnunk, táplálsz,
támasztó, ösvényt nyitó botunk vagy.
3.
Beszélek rólad, hogy megismerjem e mihaszna kezet,
amellyel írok. Nem azért, hogy a remény keretébe fogjam
a termést – ó, vén, szúrágta képkeret! -,
hanem hogy magamat lássam,
e fáradt töprenkedőt: aláírandó akták,
folytonos hajladozás a golyók elől,
melyekkel az éhség teli gyomromra válaszol.
S e tudat
vajon erőm, vagy gyengeségem? Vajon
tehetek-e többet, mint hogy élővé csorbítom
e tehetetlenség-pengét,
amely közénk mered?
4.
A legrosszabb száműzetést választottad:
minden halállal megáll egy óra,
zuhanni kezd egy kő.
E tragédiában nem nyit majd virág.
5.
Emberszabású halott,
hír, plakát, poéma,
falra szögezett
lelkiismeretem vagy,
a rajz, a versek,
a beszélgetés, kavicsként
odavetett név, háromszögelési pont,
varázsige
a családi csevegés naponta
újuló rohama s a jelek magánya ellen.
Az egyik fülemen át lépsz be:
néha ott is időzöl kissé,
máskor az oldalajtón távozol
és huss, beleveszel a tájba.
Ezek az ünnepnapok. Voltál-e
valaha is több egy szónál?
Talán a visszaúton. Végtére
nem vagy semmiféle vihar.
Átsuhansz fejemen és én kinyitom a szám,
hogy belemormoljalak a csendbe, amely megszégyenít.
Egy biztos: időről időre
újra megjelensz,
s ez kell, hogy jelentsen valamit.
6.
A megnyomorító mítosz
hömpölyög közöttünk.
Köztem és aközt, ami voltál,
nincsen semmilyen igazság,
semmilyen kapcsolat,
csak űr és űr, melyet
döbbenten bámulok,
fehér tér,
hová azt írok, amit akarok,
egy madarat, egy versszakot,
egy frissen szakadt éhség-kiáltást,
egy villámot, amely átüt
az alkony kábulatán...
De mindez hamis, mind,
a visszajátszás megveszteget.
7.
Feléd tárom karom, kétségbe-
esetten. Lehet, hogy ez
a lecke, amit feladtál,
ez a kapcsolat, mit a halál
teremt
köztünk és a mítosz között,
hogy ne maradjunk magunkra, hogy
mihaszna kezeink
másképpen legyenek tétlenek?
Lehet, hogy e vonal,
mit halotti arcodról eszembe vések,
ez a vonal, az egyedüli pontos?
Feléd tárom karom, kétségbe-
esetten. Helyettesíthetik talán
az élet szavai magát az életet?
(Ford.: Csuday Csaba)
*
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 827-829. XXI. évf. 6. szám, 1976. június)
Látszólagos halálod tengerbe torkollik,
fejek óceánja fogadja magába:
elhagy téged, elhagyja testedet, hogy a
dolgok névadója, névtelen visszfény legyen.
Megsokszorozott arc, forma,
amely oly sok változatban él,
hogy mindannyiunknak ismerős,
noha biztos képünk nincsen róla.
2.
E sivatagban a neved kiáltás.
Elhagyott földországból perzselő nap,
lassan halk,közös imává
leszel. Az anyag múmia-ráncai közt
a neved egyre tisztábban
tetszik át. De hát
kicsoda vagy?
Nincsenek titkos rózsák a réteken. Nem
tudok rólad többet,
csak amit beszélnek,
amit a torzító pletyka, szóbeszéd hozott.
De mit számít? Mit számítasz? Jelentesz
valamit egyáltalán? Lát téged valaki?
Maga a meghalás – akár így, akár
másféleképp –
most mítosz. Megvetjük lábunkat
halottainkon, jelképeinkben,
melyeket belőlük építünk fel, hőseinken,
kiknek halála helyünkbe lép. Faragott képet
csinálunk belőled,
saját képünkre, hiszen lenned kell,
hogy irányjelzőnk lehess – címere
annak a kevésnek, amit érünk. Csüggünk
a neveden,
szétmarcangoljuk, majd kiköpjük:
így segítesz életben maradnunk, táplálsz,
támasztó, ösvényt nyitó botunk vagy.
3.
Beszélek rólad, hogy megismerjem e mihaszna kezet,
amellyel írok. Nem azért, hogy a remény keretébe fogjam
a termést – ó, vén, szúrágta képkeret! -,
hanem hogy magamat lássam,
e fáradt töprenkedőt: aláírandó akták,
folytonos hajladozás a golyók elől,
melyekkel az éhség teli gyomromra válaszol.
S e tudat
vajon erőm, vagy gyengeségem? Vajon
tehetek-e többet, mint hogy élővé csorbítom
e tehetetlenség-pengét,
amely közénk mered?
4.
A legrosszabb száműzetést választottad:
minden halállal megáll egy óra,
zuhanni kezd egy kő.
E tragédiában nem nyit majd virág.
5.
Emberszabású halott,
hír, plakát, poéma,
falra szögezett
lelkiismeretem vagy,
a rajz, a versek,
a beszélgetés, kavicsként
odavetett név, háromszögelési pont,
varázsige
a családi csevegés naponta
újuló rohama s a jelek magánya ellen.
Az egyik fülemen át lépsz be:
néha ott is időzöl kissé,
máskor az oldalajtón távozol
és huss, beleveszel a tájba.
Ezek az ünnepnapok. Voltál-e
valaha is több egy szónál?
Talán a visszaúton. Végtére
nem vagy semmiféle vihar.
Átsuhansz fejemen és én kinyitom a szám,
hogy belemormoljalak a csendbe, amely megszégyenít.
Egy biztos: időről időre
újra megjelensz,
s ez kell, hogy jelentsen valamit.
6.
A megnyomorító mítosz
hömpölyög közöttünk.
Köztem és aközt, ami voltál,
nincsen semmilyen igazság,
semmilyen kapcsolat,
csak űr és űr, melyet
döbbenten bámulok,
fehér tér,
hová azt írok, amit akarok,
egy madarat, egy versszakot,
egy frissen szakadt éhség-kiáltást,
egy villámot, amely átüt
az alkony kábulatán...
De mindez hamis, mind,
a visszajátszás megveszteget.
7.
Feléd tárom karom, kétségbe-
esetten. Lehet, hogy ez
a lecke, amit feladtál,
ez a kapcsolat, mit a halál
teremt
köztünk és a mítosz között,
hogy ne maradjunk magunkra, hogy
mihaszna kezeink
másképpen legyenek tétlenek?
Lehet, hogy e vonal,
mit halotti arcodról eszembe vések,
ez a vonal, az egyedüli pontos?
Feléd tárom karom, kétségbe-
esetten. Helyettesíthetik talán
az élet szavai magát az életet?
(Ford.: Csuday Csaba)
*
Egito Gonçalves portugál költő 1920-ban született Matosinhosban. Költő, műfordító, politikai szatírák szerzője. Számos verseskötete jelent meg. 1957 óta az egyik portugál irodalmi lap vers- és kritikai rovatának vezetője. A versben szereplő Catarina a portugál agrármozgalom vértanúja, aki a haladó mozgalmak jelképévé vált.
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 827-829. XXI. évf. 6. szám, 1976. június)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése