Lovát elrekvirálták a németek, így hát most, ha beteghez hívták, gyalog kellett mennie.
Az ég borús volt, a levegő párásan fülledt. Hogy kövér cseppekben eleredt az eső, hirtelen úgy érezte magát, mint egynémely iskolai olvasmányának hőse. Szeme előtt átsuhant egy borvirágos arc, az olasztanáré, aki könnyezve olvasta fel ezeket az érzelmes történeteket, és elvárta, hogy zokogjanak a tanulók is.
Most már mintha dézsából öntötték volna. Az öreg doktor nem tudott védekezni. Felöltője, kalapja csuromvíz lett, aztán átázott a zakója is, cipőjébe befolyt az esővíz.
Mire hajnalban a Calamello-tanyára ért, az égbolt kitisztult ugyan, csakhogy a nedvesség már a bőréig hatolt.
- Gyújts be gyorsan – mondta az öregasszonynak, aki az ajtóban várta -, agyonáztam tetőtől talpig.
Az öregasszony ment, és hozta a férje egyik ingét.
- Rosszul van – mondta a doktornak -, egész éjjel félrebeszélt a magas láztól.
- Mindjárt fölmegyünk, megnézem.
- Most elszunnyadt.
- Akkor hadd aludjon,amíg átöltözöm – mondta a doktor. A lábai hasogattak, kissé remegtek is. Levetkőzött, ruháit az öregasszony két székre terítette a tűz közelében, s ő felhúzta a tisztát, szárazat.
- No, gyerünk, nézzük meg – mondta a doktor.
A vén Poglietta nyitott szemmel feküdt, de nem mozdult. A doktor felültette, megkopogtatta a hátát.
- Kiadós tüdőgyulladást sikerült szerezned. Bújj vissza a melegbe, most majd ellátunk.
Tablettákkal teli üveget adott az öregasszonynak:
- Háromóránként kettőt. Kettőt azonnal.
Az öregasszony elment vízért.
A doktoron lázas borzongások futottak végig. „No tessék, csak nem leszek magam is beteg?” – dörmögte magában. Leült az ágy szélére.
- Miért nem alszik egyet, doktor úr? – kérdezte az öregasszony.
- Épp ezen járt az eszem. Nagyon fáradt vagyok, és fájnak a lábaim. Hozzál két olyan pirulát nekem is.
- Mit gondol, megmarad? – kérdezte az öregasszony, az ágyban ziháló férjére pillantva.
- Meg, hogyne – mondta a doktor, de inkább csak biztatásul, semmint meggyőződésből.
- Most már jó, hogy itt a doktor úr – szólalt meg Poglietta elfúló hangon.
Az orvos a táskáját kérte, lázmérőt szedett elő.
- Tartsd szorosan a hónod alatt, ne mozogj.
- Ki bírna mozogni? Inkább halott vagyok, mint eleven.
- Nagyon magas a lázad, Poglietta barátom – nézte meg a doktor a hőmérőt. Lerázta, bedugta a saját hóna alá. A borzongás mind makacsabbul tért vissza. A lázmérő harmincnyolc-ötöt mutatott.
- Ez bizony nem hiányzott most – mondta a doktor az öregasszonynak. – Nekem is le kell feküdnöm.
Levetkőzött, bebújt a takaró alá a széles ágyba, Poglietta mellé.
- Ráz a hideg? – kérdezte a betegtől.
- Nemigen kapok levegőt.
- Engem a hideg ráz – mondta a doktor.
- Legalább van társaságom – felelt Poglietta. – Talán tüdőgyulladást kapott maga is.
- Az ördög vigye el, még remélem, hogy nem.
- Nálam is így kezdődött. Bőrig áztam, megizzadva érkeztem haza. Fát vágni voltam a Farkastorokban.
- Mi az a Farkastorok?
- Hát az az erdős szurdok a Calamello-domb alatt.
- Errefelé nem vagyok ismerős – mondta a doktor. – Pagazzanóig sokszor elmentem már, de ide le sose hívtak. Solignano közelebb esik.
- De most megáradt a Taro.
- És a németek senkit se engednek át a vasúti síneken.
Poglietta meg a doktor még beszélgettek egy darabig, hosszú szünetekkel. A beteget elcsigázta a gyötrelmes éjszaka, az orvosnak magas láza volt, és kimerítette a hosszú gyaloglás.
Végre mindketten elaludtak, s amikor az öregasszony feljött két pohár vízzel, hogy beadja az orvosságot, lábujjhegyen vissza is húzódott mindjárt. Fél csirkét tett fazékban a tűzhelyre, levesnek.
A doktor nyugtalanul aludt, hánykolódott az ágyon. A térde fájt, aztán kért még egy takarót, mert ismét borzongatta a láz.
Poglietta nem is aludt igazából, csak el-elbóbiskolt. Fogytán volt az ereje.
Délután hat óra tájban benyitott az öregasszony, az orvosság mellé két csésze húslevest hozott.
A doktor felriadt, és csodálkozva látta, hogy egy ágyban fekszik a betegével, de éppen nem esett rosszul, neki, aki több mint tizenöt esztendeje özvegyen élt, hogy egy asszony tesz-vesz körülötte, orvosságot hoz, meg tyúklevest. Mindig tartott tőle, hogy egyszer ágynak dönti a betegség, s akkor csak fekhet és szenvedhet magányosan, anélkül, hogy bárki gondot viselne rá. Az alvás valamelyest megnyugtatta, de a láza emelkedett.
- Olyan tüdőgyulladásom van, mint annak a rendje – mondta az öregasszonynak. – Még jó, hogy itt vagy te, és ápolsz.
- Egyet-e vagy kettőt, nem mindegy? – takargatta be az öregasszony.
- Ha rosszul vagyok és tovább emelkedik a lázam, adjál egyet azokból a pirulákból, amiket a táskámban találsz, zöld tubusban.
Az öregasszony kinyitotta a táskát.
- Ez az? – mutatott fel egy tubust.
- Nem, zöld színű.
Az öregasszony előkotort egy másikat.
A doktornak elfogyott a türelme:
- Zöld tubus, az ördögbe, ide azzal a táskával!
- Én nem látom a színeket! – mondta sértődötten az öregasszony. A doktor már meg is bánta, hogy úgy ráförmedt. Kivette és a kezébe nyomta a zöld tubust.
- Adj egyet mindjárt az uradnak.
- Rosszul vagyok – szólalt meg, mint valami visszhang, Poglietta. – Nem kapok levegőt.
Az öregasszony nagy kínnal föltámogatta, beadta neki a tablettát.
- Mit érzel? – kérdezte ágytársától a doktor.
- Rosszul vagyok, nem kapok levegőt – ismételte az öregember.
- Maradj nyugton, nyugodtan, melegben kell feküdnöd.
- Én ugyan nem ficánkolok, doktor úr.
- Rosszul áll az én szénám is. A mi korunkban nem tréfadolog az ilyesmi. Hány éves vagy?
- Hetvennégy, már lassan hetvenöt – nyögte vontatottan Poglietta.
- Hetvennégy vagy hatvannégy? Mit mondtál?
- A több – súgta az öreg elhaló hangon.
- Úgy érted, hetvennégy?
Az öreg rábólintott.
- Én hetvenegy vagyok – mondta a doktor -, de a múlt évi betegségemből máig se lábaltam ki egészen. Nem lett volna szabad túlerőltetnem magam.
- Doktor úr.
- Mi van?
- Félek a haláltól.
- Én is félek – mondta a doktor.
- Félek, hgoy ezt az ágyat én már nem hagyom el.
A két öreg behunyta a szemét, egy ideig hallgattak.
Leszállt az alkony, aztán a sötétség. Odakint újból megeredt az eső. Csak úgy verte az ereszt az ablak fölött. Az öregasszony beült a szobába, kezében gyertya, hogy szükség esetén világot gyújthasson. Félt az éjszakától, s kérte Istent, hogy ha mindenképpen be kell következnie a legrosszabbnak, következzék be inkább nappal.
A doktor jajgatott álmában, majd bevette a gyógyszereket Pogliettával együtt, akinek már nem volt ereje beszélni.
- Elmennék egy másik doktorért – mondta az öregasszony, amikor reggeledett.
- Doktor nincs sehol, amúgy meg, azt én is tudom, amit egy másik orvos tehetne.
- Egyéb nem marad hátra, mint isten kezébe ajánlani magunkat – súgta mellette alig hallhatóan Poglietta.
- Csak ne emlegesd Istent, ne rémítgess – szólt rá a felesége.
- Rosszul van – mondta a doktor -, szegény feje, nagyon rosszul van.
Az öregasszony lement imádkozni a konyhába, ahol égett a tűz. Elmondott néhány Üdvözlégyet, akkor úgy rémlett, valamit hall odafentről, s visszament. Az ura nyögött, tátott szájjal kapkodott levegő után.
A doktor ránézett az öregasszonyra, és lemondóan intett, Poglietta azonban fél óra múlva ismét magához tért, és pár szót váltott a doktorral. Az öregasszony visszavonult a konyhába, hogy tovább imádkozzék.
- Nem akarok meghalni – mondta Poglietta.
- Előbb vagy utóbb muszáj pedig.
- De semmi bizonyosságunk. Legalább tudná az ember, mi vár rá.
- Azt csak az Úristen tudja.
- Úgy nézem, maga is rosszul van. Miért nem hívatja el a papot?
- Rosszul vagyok a szívem miatt, de papot hívni még korai lenne.
- Én meg nem merek szólni a feleségemnek, ez a bökkenő.
- Hát hiszen mondhatom neki, hogy az én kívánságom.
- Jobb volna – könnyebbült meg az öreg. – Hívassuk el most mindjárt. Ártani nem árt, habár nem vagyok templomjáró.
- Én sem vagyok, de ha már eljön, mégiscsak feloldoztatom magam.
- Anarchista voltam én hajdanán, az állatorvossal együtt – mondta Poglietta.
- Én szocialista voltam.
A doktor feljebb húzta és nyaka köré gyömöszölte a takarót.
- Hadd kérdezzek valamit – szólalt meg újra. – Mi a becsületes neved?
- Napoleone, azt kaptam a keresztségben – felelte az öreg. – De Pogliettának hív mindenki, mindig úgy szólítottak.
- Beszélgetnek? – nyitott be hozzájuk az öregasszony.
- Eszembe jutott, hogy el lehetne hívni a papot, már csak a biztonság kedvéért – mondta a doktor.
- Megyek, nyomban megyek és hívom.
„Ez az éjszaka nehéz egy éjszaka lesz” – gondolta az öregasszony, úton Pietramagolna felé.
- Ha a szemem már nem nyitnám ki többet, mondja meg a feleségemnek, hogy út emlegettem utoljára – súgta Poglietta, érezve, hogy közel a vég. Kevéssel utóbb elveszítette az eszméletét.
Mire a pap megérkezett, az öregember halálán volt. Rosszabbodott a doktor állapota is, alig bírt kinyögni két-három szót.
A pap ott maradt a két beteg fölött virrasztani. Mindkettőnek feladta az utolsó kenetet, Poglietta épp csak kinyitotta a szemét, s nyomban le is hunyta. Hajnali három tájt lehunyta örökre, békés-szelíden.
A doktor beszélni szeretett volna, de már nem győzte erővel. Meg akarta mondani az öregasszonynak: „az urad emlegetett, rám bízta, hogy adjam át búcsúüdvözletét”. Szólni próbált, de nem jött ki hang a száján, lélegzete el-elakadt, ahhoz is gyönge volt, hogy a szemét felnyissa. „Haldoklom – gondolta -, nem bírom már megmondani az öregasszonynak, hogy halála előtt róla beszélt a férje utoljára.”
A pap és az öregasszony összenézett.
- Szegény pára, ez is – mondta az öregasszony -, rohamos tüdőgyulladást kapott, amikor az uramat jött gyógyítani.
- Bizonyos koron túl – mondta a pap – a tüdőgyulladás a szívre megy.
- Az uramnak, szegény fejének, a tüdejére ment.
A doktor hallotta ezeket a szavakat, hallotta, hogy a pap még beszélget az öregasszonnyal, aztán nem hallott többé semmit.
(Ford.: Szabolcsi Éva)
(Forrás: Nagyvilág Világirodalmi Folyóirat 830-833. XXI. évf. 6. szám, 1976. június)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése