1.
Sándornak, a juhásznak, volt öt kimustrált juha. Három vásárra is elment a rusnyákkal, hasztalan. Hát ahogy éppen a hídalmási hetipiacról jövet bosszúsan hajtotta őket maga előtt, szembe találkozott a szentmarjai fuvarossal, akit Juon de lemn, azaz fából való Juon néven ismer az Almás völgye. Mert olyan az arca éppen, mintha fából faragták volna. Juon egy szamár meg egy csacsi társaságában bandukolt az úton. Egykettőre kiderült, hogy társak a bajban. A fuvaros is megjárt már egynéhány vásárt a kivénült szamárral meg a kicsi csacsival, de nem akadt vevőre. Zilah vagy Torda, ahol nagy ipar a szamarad fuvarozás, igen messze van, a mi vidékünkön pedig kinek kellene szamár? A szentmihályi fazekas tart csak szamárfogatot, meg egy-két részeges fuvaros azokban az apróbb falvakban, amelyek oldalt esnek a drumul cel fácut-tól, a csinált úttól, ahogyan falunkban az országutat nevezik.
Juon egyébként nem buta ember, ha nem is olyan bölcs, mint apja, az öreg Onuka. Onuka ugyanis, mióta csak eszét tudja, pipázva ül vityillója előtt és szemléli a világot. dolgozni pedig nem dolgozik semmit. Málé azért mindig kerül valahonnét, sőt pálinka is. Más igénye pedig Onukának sohasem volt. Miért is erőltetné magát? Nemde az Úr imája is csak éppen mára kéri a mindennapi kenyeret, a holnap gondját pedig egyenesen a holnapra hárítja az írás. Fia, Juon már igényesebb valamivel. Ezért fuvaros. Három szamárral bonyolítja le a faluközi teherforgalmat. De a szamarakkal igazán nincs semmi baj, táplálékukat megkeresik maguk az út szélén, amíg gazdájuk a sűrű kocsmákban stációzik. Télen is beérik a kukorica kórójával, amit meg nem enne a ló, inkább éhen halna. Nem, rezsije igazán nincs a fából való Juonnak. Azt se tudja, mit csináljon a nagy jövedelmével. Társadalmi helyzete is kielégítő. Itt nem csúfolja senki a szamarai miatt, Antikrisztusnak sem nézik, mint a Tamási Áronka szamaras székelyét. A mi völgyünkben szelídek, jólelkűek az emberek, mindenféle szamarat jól tűrnek.
Tehát a mi juhászunk, meg a mi fuvarosunk egykettőre megegyeztek, hogy elcserélik egymás baját. Ilyen az ember. Ha nagyon régen nyomja már egy teher, szívesen vesz a nyakába másikat helyette. Akár ha súlyosabbat is. Teszem a kormányváltozásokat csak ezen az alapon lehet megérteni. Sándor is örült, Juon is. Juon hazament a juhokkal Szentmarjára, Sándor pedig bekötötte szamarát az akolba. Aztán mindkettő elölről kezdhette a vásározást és szidhatta a másikat, amiért rásózta senkinek sem kellő portékáját.
Így esett, hogy a juhász egy forró augusztusi hétfőn megindult a szamarával meg a csacsijával Hídalmás felé. Azt persze nem tudhatta előre, hogy a szeszgyár előtt éppen az úrfiba fog ütközni. Ha a juhász nem volt Bálám, az öreg szamár sem lehetett próféta. Másként talán megmakacsolta volna magát a falu előtt és nem ment volna semmi pénzért a szeszgyár felé. Így azonban gyanútlanul szaglássza a törpe japáni birs leveleit, figyelmeztetve az ismeretlen illatra három hónapos csacsiját is.
Az úrfi szeme fennakadt a csacsin. Valóban helyes állatka volt. Szürkés-fekete szőre fényesen csillogott, feje kicsi volt s formás, lábai karcsúk, nemére nézve hölgyike, sötétebb éjjel akár bakfis csikónak nézhette volna a városi ember. Az úrfinak eszébe jutott, hogy nemsokára megérkezik a városból unokaöccse Jánoska, akinek ő könnyelműen csacsit ígért még a tavasszal. S Jánoska még nem tanul, tehát nem felejt. Számon kéri az ígéretet.
- Eladó a csacsija? – kérdezte az úrfi mosolyogva.
- De még mennyire – felelte Sándor és szintén mosolygott.
Ezek a mosolyok jelezték, hogy nincs szó komoly vásárról. Nem lovat, ökröt, tehenet akarnak itt venni s eladni. Mindössze egy jelentéktelen kis csacsiról van szó. Miért is mindkét érdekelt fél egyaránt lemond a szokványos ócsárlásról, dicsérésről, mindazokról a kis fogásokról, amelyeket szentesített a gyakorlat. Még csak a kezüket se fektetik egymásra, mint rendes vásárokon, amikor is néha félóráig csúszkál egymáson a két tenyér, míg végül, a megfelelő ár kialkuvása esetén, egy szorítás megpecsételi az ügyletet.
- Százötven lej? – kérdezte az úrfi kurtán.
- Kétszázötven legyen, nagyságos úrfi – sóhajtott Sándor félénken, mert maga is tudta, hogy sokat kért.
- Kétszáz – zárta le az úrfi határozottan a vitát.
- És pálinka – tette hozzá óvatosan a juhász, jól mellre szíva a gyárból kiáradó erjedt kukorica szagát, falunk uralkodó illatát.
Így történt, hogy a kis csacsit lefogta Gavrila, a kertészinas, mialatt anyját elindította a juhász. A válás egy percig tartott csupán. Az öreg szamár kapálózott, a fiatal rúgni próbált, mire Gavrila szakértelemmel belekapaszkodott a fülébe. A juhász szeges botjával bökött egy kicsit a vén szamáron mintegy jelezve csupán az erőviszonyokat. A vén szamár, ha nem próféta, de filozófus volt, mint a vén szamarak általában. Úgyis hiába ellenkeznék, aztán meg a csacsija már egészen felnőtt kisasszony, három hónapos, nem maradhat vele örökké.
- Élni mégiscsak kell – sóhajtott bölcsen s leharapott egy katángkórót az árokpartról.
A csacsi azonban fiatal volt, nem törték még össze a sors csapásai. Nem ismerte a történelmi materializmus elméletét sem, mely szerint ha az úrfinak van kétszáz lej felesleges pénze, a juhász menyecskéjének pedig új kendőre van szüksége, akkor a kis csacsinak el kell szakadnia az anyjától. Ezért addig forgolódott, amíg Gavrila eleresztette a fülét. Akkor csacsink előre szegezte a fejét, kifeszítette ifjú testét, előredőlt s két hátsó lábát ügyesen a levegőbe rúgva, orron találta a suhancot. Az ütés nem volt nagyon erős, a baj inkább az volt, hogy Kati, a második szobalány éppen akkor ment a patakra a mosáshoz és rettentően kacagni kezdett. Gavrila dühbe gurult, a csacsinak esett.
Ekkor halkan, dallamosan megszólalt valaki:
- Ne bántsd azt az állatot!
A csacsi felemelte fejét a hang irányában. Az istálló sötét hátteréből egy sovány szikár fiatalember fehér alakja lépett elő. Manci legelőbb csak egy égszínkék szempárt látott, amelyben azonnal megérezte a csendes derű és a titkos szomorúság poláris játékát. Nem feledte el ezt a tekintetet soha többé. És szűk kis csacsilelke legbensőbb mélységeibe fogadta be a sovány, csontos arcot is, a simára kefélt, baloldalt elválasztott lenhajat, a gyér szőke bajuszkát a keskeny, vértelen száj alatt. És egészen természetesnek találta a csacsi, hogy Gavrila morogva elhordja magát. Pedig Ambrószia nem volt erősebb, mint Gavrila, a ruhája is éppolyan paraszti, fehér kendering, daróc nadrág, szíjas bocskor.
Ambrószia megsimogatta a csacsi meleg, ijedt pofácskáját. Csendesen rászólt:
- Ne... Manci...
És a csacsi, egy anyával szegényebben, egy ellenséggel, egy baráttal és egy névvel gazdagabban átlépte az istálló küszöbét.
2.
Ha a szentmarjai pajtát istállónak hívják, akkor hogyan kell nevezni Manci csacsi új palotáját: Először is, a fala olyan téglából van, hogy a szentmarjai kalyiba csak álmodik ilyesmiről! A teteje cserép, a színe pedig a világ legszebb színe: szamárszürke. Aztán a nagysága! Beleférne egy egész falu.
Kár, hogy csak nagyon alacsonyrendű állatok vannak benne, egyelőre. Például az ajtó mellett, az egyik oldalon, csupa fekete bivaly. Aztán igás, meg hízó ökrök. Sokan vannak. Kizárt dolog, hogy valaki is megszámolhatná őket. Ami egyébként sem volna érdekes, mert ezek a barmok mind egyformák. Kivéve a nagy vörös bikát, az egy kicsit különbözik tőlük. A túlsó oldalon is hízó ökrök állanak hosszú sorban, egészen a középső ajtóig. Azon túl négy tehén. A teheneken innen egy kis elkerített rész van, kicsi, buta borjak ugrándoznak benne, még a jászolt sem kímélik. Tulajdonképpen nem volt szép, hogy Mancit ide zárták közéjük. Mi köze neki a borjakhoz? Hát szarvasmarha ő? Egészen elszomorodik.
Végre nyílik az ajtó s beballag egy, kettő, három, sok ló. Az egyik, bocsánat, fiatal csődör, bárha ezt még nem illenék észrevennie egy öt hónapos nőnemű csacsinak. A lovakban el kell ismernie Mancinak, már van valami magasrendűség. Ez pedig a szamárral aló, bárha csak tökéletlen hasonlóságukban rejlik. Bizonyos tekintetben azt lehetne mondani, hogy a lovak elfajzott szamarak. Valami betegség folytán, bizonyára mirigytúltengés következtében, csúnyán megnőtt a testük. Egy másik betegség, talán mirigysorvadás, elsorvasztotta a fülüket. Kár értük. De ha nincs szamár, ló is jó. Manci hozzájuk érzi magát legközelebb. Elhatározza, hogy közeledni fog. De a korlát közöttük áll.
Esteledik. Ambrószia az istálló közepén kását kever egy nagy kádban. Felporciózza. három béres széthordja az ízes eleséget a kövér ökrök jászlaiba. Manci figyel. Ambrószia egy kis dézsát megtölt kásával s odaviszi hozzá.
- Ne, Manci...
Miért mondja neki, Manci? Eddig csak azt mondták: neee... A kása mindenesetre jóízű. Megeszi az egészet. De lám, a korláton túl, a lovak zabot kapnak. Zab! Fácánpecsenye! Egyszer néhány szemet kapott belőle a vásártéren. Majd kidülled a szeme. S Ambrószia már hozza is a zabot! Istenek eledele ez! Széna pedig annyi van a feje fölött, hogy csak győzze enni. Milyen kár, hogy csupán egy gyomra van a szamárnak! Már egy szál sem fér belé. Ráhajtja fejét a korlátra. Anyját látja, amint egyedül poroszkál a poros országúton, árván, Mancija nélkül, kása és zab nélkül, ismeretlen végzet felé.
Esteledik. Négy lámpa gyullad ki. Itt tehát nincs igazi éjjel? Hirtelen ijesztő szag üti meg az orrát, elhúzódik a korláttól. Gavrila megy végig az istállón, a kertből jön, vasgereblye a vállán, gyilkos tekintettel méri végig a csacsit. Manci nem hős, elbújik a lenézett, kis bivalybornyú mögé. Csak akkor merészkedik elő, amikor az istálló végében megpillantja Ambrósziát. Gavrila elmegy végre.
Aztán minden elcsendesül. A bivalyok leheverednek, szinte hallszik egyhangú kérődzésük. Két ember az istálló közepén ágyat vet magának szénából. A bika elbődül néha. A csődör, az elérhetetlen herceg, öt lépésnyire tőle, felhorkan. Egyébként rá sem néz. Milyen szép volna, ha ez az istálló tele volna szamárral. Már tele is van. Akkora az istálló, mint a havas és mindvégig csupa szép, szép csacsi! Most az istálló egyik ajtaján belép egy óriási szamár, koromfekete a szőre, a feje pedig nem szamárfej, hanem – borzalom -, emberfej, a kertészfiú feje és megindul feléje. Már itt is van, tüstént leharapja a fülét. Kiveri az izzadság, szeretne elszaladni, de földbe gyökereik a lába. Akkor megszólal egy szelíd, mennyei hang:
- Ne bántsd azt az állatot!
S a nagy, csúf, fekete szamár eltűnik. Manci felébred, megszagolja a bivalybornyút s maga is végignyúlik a szalmán.
3.
Nem, hízó ökör bőrében Manci nem szeretne lenni. Az ilyen nagy, idomtalan jószág megkapja ugyan a maga rengeteg kásáját, esetleg a kevésbé jóízű bráhát: a szeszgyári moslékot, szénát is zabálhat pukkadásig. De az igazság mégis az, hogy jászolhoz van kötve s a hízlalás hónapjai alatt el nem mozdulhat a helyéről. Aztán ki tudja, mi végre tartják ilyen jól, ha semmi munkát sem kérnek tőle cserében? Talán még meg is eszik. Az igás ökrök? Az ő kosztjuk kevésbé jó, ekét, szekeret húzni se kicsiség, irigyelni hát őket sem lehet. A tehenek? Tessék őket megnézni, mikor Vaszilika, a tehenes, megkezdi reggel a fejést. A kis borjakat rendre kiengedi a ketrecükből. Hanyatt-homlok rohannak az anyjukhoz s mohón beszopják a duzzadt tőgyét. Vaszilika csak erre vár. Amint a jámbor tehén adni kezdi a tejet a borjának, visszarángatja alóla a bőgő kis állatot a ketrecbe s irgalmatlanul kifeji a tehén tejét. Jó, ha egy csecset meghagy a borjacska számára. Mit tehet szegény tehén? Az egyszer leadott tej nem olyan, mint a közéleti hatalmasságok elleni sajtótámadás, nem lehet visszaszívni, akár a borjúnak jut, akár a köcsögnek.
Nos, a teheneket sem irigyli Manci. Az igás bivalyokról aztán ne is beszéljünk. Gyorgye, a bivalyok szolgálatára rendelt béres, mindig orron rugdalja őket, ha az úrfi, a tiszttartó vagy Ambrószia nem látja. Nincs szegényeknek nyugodt percük, folyton káromolja őket, alig istállóképes kifejezésekkel. Talán nem is rosszaságból, csak úgy természetesen. Elvégre hiszen a feleségét és a fiát is éppúgy veri, szidja, egészen önkénytelenül, mint ahogyan a nap süt, a szél fű, az eső esik.
A lovak... hát a lovak, igen. Minden pár lónak külön személyzete van, aki eteti, tisztogatja, keféli, zabot lop neki szeretetből. Hanem a lovak is dolgoznak, néha csak úgy szakad róluk a veríték. Azért mégis ők az istálló előkelőségei. Náluk csak egy úr nagyobb: Manci.
Mancit már nem csukják a borjak közé a ketrecbe. Nem is kötik jászolhoz, bárha nyilván törvénye az istállónak, hogy minden állatot oda bilincselnek a helyére. Manci szabadon jár-kel. Nincs kijelölt helye Oda mehet, ahová akar. S ő él is a szabadsággal. Napirendje például így alakul: kora reggel, ha Ambrószia megérkezik hajnali etetéshez, Mancit okvetlenül az istálló legvégében találja, ahol legtöbb hely van, túl a kövér ökrök során. Ott hever Manci nagy kényelemben csendesen s vár. Ambrószia megérkezésekor felkel, odamegy hozzá, megnyalja a kezét s döfölni kezdi a zsebe táját, míg elő nem kerül egy kenyérdarab. Akkor Manci szépen visszaballag a Kondor, a legutolsó kövér ökör mellé, mert nemsokára osztják a kását meg a szénát. Miután Kondor porciójából elfogyasztotta a maga részét, Manci a lovakhoz ballag, mert tudja, hogy mindjárt kapják a zabot. A lovak nem olyan jámborak, mint Kondor, nem tűrik olyan szívesen a kéretlen vendéget, de Manci ezzel nem törődik. Mici csikó adagjából egészen tisztességes részt fogyaszt el minden reggel. Zabolás után a lovakat kieresztik a kúra inni. Ellentétben a kövér ökrökkel, akik benn az istállóban kapják a vizet, hogy jaj, a járással le ne strapálják magukat. Libasorban ballag ki tíz ló az istállóból s mögöttük, katonásan „felzárkózva”, a tizenegyedik, Manci. Ezt az utat ő el nem engedi! Mert így akarja jelezni, hogy ú is a lóféleségek osztályába tartozik. Visszafelé a kúttól ugyanaz a rend. Tizenegy hasítatlan patájú emlős vonul „egyenként szakadozva” az istállóba, elöl a lovak, hátul a csacsi. A gascognei legények s Castel Jaloux, a kapitány.
Itatás után azonban lovakat befogják, míg Manci továbbra is szuverén lény marad. Dologidőben többnyire kilátogat a fogatok nyomában a mezőre. Egyfelől ellenőrzi, hogy a napszámosok nem lopják-e a napot, másfelől a bokrok aljában elhelyezett meringyás tarisznyákat figyeli. Manci pontosan tudja, hogy a bágye Stefánék palacsintája mindig kitűnő, ellenben a hívő Juon kenyere keletlen és szalonnás. A napszámosok persze kifogásolják, hogy Manci egyre elzabálja az ebédjüket. Néha szelíd rúgással jutalmazzák, amiért inspektori tisztjét híven ellátja. Ha egy éhkoppon maradt napszámos fölötte igen megháborodik és kezet emel Mancira, valahonnan mindig előkerül Ambrószia, a jó szellem. Mancinak szelíden megcibálja az üstökét, a kárvallottal pedig megosztja a tulajdon ebédjét. Manci lassanként népszerűségre vergődik a faluban.
Egy, csak egy hely marad mindvégig tilos a számára. Az istálló háta mögött elterülő hatalmas konyhakert, ahonnét pedig mindenféle változatos ízű vetemények jó illatát fújja a szellő a nagyudvarra. Manci sokat ábrándozott erről a paradicsomi kertről. Egyszer végre nyitva felejtették a kertajtót s Manci a virágházak mentén óvatosan megindult a káposztáságyak irányában. Nem látott senkit, legelni kezdett. Ekkor, mintha a földből bújt volna ki, azonnal megjelent az Ellenség, a Rém, Gavrila. Nem szólt egy szót sem, lassan a kertajtóhoz ment és becsukta. Manci, miként abban a borzalmas álomban, nem bírt elmozdulni a helyéről. Gavrila ásót ragadott s megindult feléje. Manci hiába akart menekülni, az ásónyél lezuhant gyenge testére. Rohanni kezdett, Gavrila utána. Ütötte, verte, míg belefáradt. Akkor elégedetten kinyitotta az ajtót és belerúgott Manci farába. Meggyalázva, elkínozva vánszorgott az istállóba Mani, lehevert asztaltársa, a kövér ökör mellé. S attól kezdve megátkozott hely volt számára a konyhakert, amelynek tiltott gyümölcséből evett, miáltal jónak és rossznak tudója lőn.
4.
Csak helyeselni lehet, hogy Jánoska civilizációt hozott a városból az istállóba s megtanította Mancit a kockacukor és a töltött csokoládé élvezetére. Kevésbé örvendetes azonban, hogy Ambrószia segítségével egyre felmászik Manci hátára s nem nyugszik, míg a kicsi állat fel nem iramodik vele a dombon az udvarház tornácáig. Ambrószia mellettük, kissé görnyedt, himbáló járásával. Kezdetben Manci csak az ő kedvéért járult hozzá ehhez a mulatsághoz, mert Ambrószia barátját ő is barátjának tekintette. Még így is megmakacsolta magát néha, forogni kezdett terhével saját tengelye körül, egyszer pedig ünnepélyes tiltakozása jeléül éppen egy pocsolya közepén lerázta magáról lovasát. Aztán rájött, hogy minden ilyen lovaglás után kijár a cukor és most már nem volt szükség Ambrószia izmos támogatására sem, Manci vígan vállalta a Jánoska húsz kilóját. Egyébként Jánoskának nem tetszett a Manci neve s elkeresztelte Zebrinek. Most már két neve volt a csacsinknak, akár a legelőkelőbb hölgyeknek.
Jánoska barátsága lényegesen kiterjesztette Manci-Zebri hatáskörét. Kora hajnalban most már felkocoghatott az udvarházba is és bedughatta buksiját a konyhaajtón. Erzsi, a szakácsné, többnyire megvendégelte egy karaj kenyérrel. Cézár, a véresszemű komondor, nem látta szívesen az új vetélytársat. Egy ügyes rúgás azonban meggyőzte s ezentúl csak messziről morgott a jövevény kegyencre. Gavrila is hiába panaszkodott, hogy a csacsi éppen a legszebb grupp közepén intézi el nézeteltéréseit Cézárral. Jánoska mindig idejében lépett közbe, Ambrószia a legélénkebben támogatta. Az öregúr is, az úrfi is határozottan Mancipártiak voltak. Csupa derű és vigalom volt az élet s ha Manci-Zebri kicsattanó jókedvében hemperegni kezdett a zöld sarjúban, nem volt nála boldogabb lény a föld kerekségén.
A rosszindulat sem vonhatja azért kétségbe, hogy Manci kötelességtudó. Mert ugyan ki parancsolja neki, hogy kimenjen az Ocok fenekére az őszi szántáshoz és órák hosszat járjon a barázdák mentén a lovak előtt? Ezt a munkát Manci egyedül magánszorgalomból vállalta magára. Nem mintha a lovak számára könnyebb lenne az eke, ha a csacsi ott lábatlankodik előttük. Manci munkája inkább csak szimbolikus, de nem kevésbé tiszteletre méltó. Avagy csak a hasznosság rideg szemüvegén át kellene nézni az élet nagy és kis dolgait? Manci jelképes szántása, a maga tökéletes haszontalanságában nem éppoly kedves-e a szívek és vesék égi bonctanára előtt, mint a profitra törő, hasznot hajhászó erőfeszítések?
S a hídalmási utak? Amikor Manci önként, szabad elhatározásából, senki által fel nem szólítva, meg nem kötve elkíséri a parádés lovakat! Ahogy a rózsa illatot lehel, ahogy a költő dalt énekel, úgy jár Manci tizennégy kilométert, belülről fakadó, spontán megnyilatkozó szabadságban. Áldozat ez, szívének égő áldozata s bizonyára éppoly kedvesen fogadtatik, mint a kos húsa és a tulok vére. Ne kicsinyeljük le Manci-Zebri jócselekedetének értékét. Még akkor se, ha néha kissé gyengének bizonyul, mert mi magunk mentek vagyunk-e vajon minden gyarlóságtól? Megesik például, hogy a járásbíróság előtt sokáig kell várakoznia a hintónak és közben megered az eső. Manci áll egy darabig a lovak mellett, aztán mikor már nagyon szakad a zápor, dicstelenül otthagyja az állomását s elindul hazafelé egyedül. Az is megtörténik, hogy kutyák támadják meg a hintót. Manci ilyenkor óvatosan behúzódik a két ló közé s igyekszik magát láthatatlanná tenni. Nem valami hősies eljárás bizony, de ne illesse ezért megvetés, csak értő könyörület. A hídalmási utakra, semmi kétség, tiszta lelke indította csupán Mancinkat, nemes buzgalom és szent igyekezet. Bizonyára nem számított rá, hogy egy ilyen út milyen sorsdöntő eseményt fog hozni számára. Aminthogy az okos szűzet, aki virradat előtt olajat viszen a templom mécsesébe, igazán nem vezeti önző spekuláció. Tisztára csoda műve, hogy elvégezvén kegyes, titkos művét, az ajtóban elébe toppan álmaink várva-várt hercege, áldozatos szívének jutalma.
Zebri-Manci önkéntes hídalmási zarándokútjáról megtérve, a vásártér előtt találkozott valakivel egy derűs szeptemberi délután. Ez a valaki fiatal volt, erős és szép, csodás hosszú fülei büszkén meredtek az ég felé, s amikor harsány, férfias hangja Manci felé búgott, az ő kicsiny csacsiszívét az üdvösség boldogító sejtelme dobogtatta meg. Páraként foszlottak szét ebben a nagy pillanatban azok az ábrándos érzelmek, amelyeket bakfis korában a fiatal csődör iránt táplált. Ez a gőgös paripa gúnyos ajkbiggyesztéssel fogadta csak Manci sóhajait a csacsika kénytelen volt megismerni a törvényt, hogy hím ló és nőstény szamár között soha házasság létre nem jöhet. Megfordítva ellenben, hím szamár és kancaló morganatikus frigyre kényszeríthetők az emberi értelem által, amelynek öszvérekre van szüksége. Ilyenkor is be kell kötni a kancaló szemét gondosan, másként sohasem hajlandó megtűrni egy alacsonyrangú szamárcsődör ölelését.
Manci tehát a hídalmási vásártér alatt ráeszmélt az igazi szerelemre, amely egy daliás szamár képében érkezett el hozzá, életének legünnepibb órájában.
5.
Teltek a hónapok, tavasz lett újra és Manci tekintélye nőttön-nőtt. Úgyszólván hivatalos személlyé minősült, bizonyos körülmény által. Nem arra célzok, hogy Birtai úr, az öreg finánc, ki a szeszgyár körüli szaglászi teendőket végezte, különös barátságával tüntette ki csacsinkat. Ez a barátság kétségkívül megtisztelő volt, Birtai úr azonban – bárha a Mátyás király melléknevet is viselte – nem volt nagy potentát. Mióta pedig leánya meglépett egy csendőrrel s Mátyás királynak fokozott jogcíme volt az ivásra, meglehetősen esett embernek kezdte őt tekinteni a falusi közvélemény. Manci azonban balsorsában is kitartott Birtai úr mellett, mindennap felkereste otthonában s meghallgatta panaszait.
Az a körülmény, amely csacsinkat különös tekintéllyé tette, egy régi szokással volt kapcsolatban. nevezetesen esküvők alkalmával az úrfi mindenkor a lakodalmas nép rendelkezésére szokta bocsájtani összes fogatait.
Minthogy pedig Manci a lovaktól el nem maradt, ő is felvonult a lagzikra a kocsikkal. Lassanként kialakult a rend, hogy a menyasszony házához induló menetben Mancinak állandó hely jár. Triumphusok alkalmával a hadvezér harci ménje táncolhatott oly kényesen, mint Manci a nászmenetben. Nyakán hatalmas virágkoszorúval, öntudatosan lépkedett a legényeket vivő zsúfolt szekér előtt, amelyről vidám szavalókórusok eregették a humoros strófákat. Például:
Cérna, gyűszű, kiskolló,
Manci csacsi nyoszolyó,
Ujuj, ujuj, ujjujjuj.
Mire a következő szekérről a leányok kara visszafelelt:
Ez a legény be deli,
Manci csacsi szereti,
Ujuj, ujuj, ujjujjuj.
S Manci-Zebri okos lény volt, cseppet sem haragudott a kifigurázásért, nem úgy, mint némely modern hatalmasságok. Sőt inkább jólesett neki, hogy versbe foglalta nevét a népgéniusz. Volt is becsülete. Mert kényszeríteni nem lehetett őt, hogy megjelenjen a lakodalmakon. Ha kedve volt, ment, Ha pedig nem kedvelt valakit, azt nem tisztelte meg jelenlétével semmi áron. Szuverén lélek volt Manci. S ha ő nem pompázott egy esküvői menetben, azért még nem volt biztos, hogy a vőlegény, vagy a menyasszony gonosz hajlandóságokat rejteget. Mintegy az arbiter szerepét töltötte be Manci s nem rosszul. Mert ha ember ítélkezik embertársa fölött, mindenkor vét az evangéliumi parancs ellen: ne ítélj, hogy ne ítéltessél. A csacsi ítélete azonban a természet egyszerű forrásaiból, ősi állati indulatokból fakad, nem holmi logikai megfontolásból, hanem kedvezésből, vagy bosszúból, mindenképpen önkényből és szeszélyből, tehát ez az egyetlen méltó ítélet.
6.
Talán minden másként fordult volna, ha a betegsegélyző, hírhedt zsugoriságból, meg nem szünteti falunkban a pénztári orvosi állást. Valami szörnyű, beszűkült hivatalnoki elmében születhetett meg ez a sivár ötlet. S a következménye? Ambrószia időnként heves fájdalmakat érez a köldökétől jobbra, de csak nem fog ezért aratás idején Hídalmásra enni a pénztári orvoshoz? Leül szépen a földre, vár, amíg elmúlik a görcs, aztán felkel és cipeli újra a nyolcvankilós málés-zsákot, a magazintól az istállóig. Mit sem számít, hogy az arca bizony még sápadtabb, mint rendesen. Ha éppen jól érzi magát, felkel reggel háromkor, ötig, az etetés kezdetéig elvégzi a saját háza körüli munkát, vagy kimegy dolgozni a tulajdon földecskéjére. Mert ő azért állt be béresnek, hogy néhány év alatt házat, földet, barmot szerezzen és aztán a maga urává legyen. Nem úgy, mint a legtöbb béres. És Ambrósziának már van háza, tehenet feleségével kapott, két üszőt tavaly szerzett, három hold földje is van az úrfi jóvoltából, akinek legbelsőbb embere. Joggal. Mert Ambrósziát nyugodtan lehet küldeni vetni, biztosan a leggondosabb munkát kapja tőle az ember, el lehet indítani Bécsbe a kövér ökrökkel és rábízni, hogy vegyen útközben szénát. Ambrószia alkalmas a méterfa átvételére az erdőn, az ökörhízlalás intim vezetésére az istállóba, venyigék ültetésére a szőlőben. Továbbá a libákat ki tömné, ha nem Ambrószia? Ezért azonban haragszik az úrfi a kisasszonyokra, mert minek a minisztert segédhivatalnoki teendőkre befogni? De hát a kisasszonyoknak ugyancsak igazuk van, mert Ambrószia érti legjobban ezt a munkát is, a kulcsokat nyugodtan lehet az ő kezébe adni, a szobákban is bátran járhat-kelhet. Ha véletlenül egy férfi sincs otthon az uraságnál, Ambrószia a tornácon alszik, hív őrszem, amilyen ritkán akad manapság. Igaz, hogy pendelyes kisfiú korától az uraság házában sürgött-forgott, odanőtt egészen, nagyon megbecsülik. Azért hiába noszogatják a kisasszonyok: menj orvoshoz, Ambrószia, ő bizony nem megy. Különösen most, hogy az úrfi is megbetegedett és elutazott tengerre. Ilyenkor Ambrósziára kétszeresen szükség van, ő az igazi tiszttartó, bárha egyszerű béresi címet visel és tiltakozik még az ellen is, hogy béresbírónak megtegye az úrfi.
Egy reggel aztán mégiscsak előállt a szekér, kipárnázva szénával, dunnákkal és vitte Ambrósziát nem is Hídalmásra már, hanem Kolozsvárra, operációra. Egy kicsi, vézna asszony, a felesége ült a kocsis mellett, a kocsi mögött pedig Manci lépkedett. Ment a kocsi után vagy öt kilométert. A keresztnél Ambrószia felkönyökölt fektéből, magához intette a csacsit, megsimogatta a fejét sárga kezével, még könny is csordult búzavirágszín szeméből. Akkor szépen megkérte Macit, hogy most már forduljon vissza.
Attól kezdve pedig minden nap kiment Manci a kereszthez és várakozott. Míg egy este valóban visszaérkezett Kolozsvárról a kocsi. A bakon most is ott ült az igénytelen kis asszony, a kocsiderékban pedig hosszú, keskeny láda feketéllett. Manci csatlakozott, elkísérte a kocsit Ambrószia házához. Ott két ember leemelte a faládát, bevitte a szobába, jajgató asszonyok között. Aztán a kocsi elment, de Manci most nem tartott a lovakkal. A kicsiny ház előtt maradt, nem törődött a hideg őszi széllel sem és nem mozdult el onnan egész éjjel.
7.
Hajnaltájban, mint annyiszor, Manci bedugta fejét Ambrósziáék ablakán. A kis szobában ismert rendben álltak a bútorok, csak éppen az ablak előtt, a lócán nyújtózott hosszan a tegnapi keskeny, fekete faláda és benne mereven, mozdulatlanul feküdt Ambrószia. Arca, mint a viasz, szeme lecsukva, szája összeszorítva. Előtte három asszony, a felesége meg két nővére. És véget nem érő változatokban jajongott a sirató ének különös ritmusa:
Ambrószia galambom,
ha majd visznek utadon,
ügyelj egy fára nagyon,
gyümölcséből ne egyél,
mert aki csak vele él,
vissza többé sose tér,
vissza többé sose tér.
Ambrószia galambom,
amerre mégy utadon,
egy forrást kerülj nagyon,
meg ne ízleld édesem,
mert ott maraszt csendesen,
s nem jössz vissza sohasem,
nem jössz vissza sohasem...
Aztán emberek jöttek, rengetegen, a pópa nagyon ékesen beszélt, hogy a munka a legszebb imádság és ebben az értelemben Ambrószia egész fiatal életén át csak imádkozott. Sírt az öregúr és sírtak a kisasszonyok, a deák mindenkitől külön elbúcsúztatta a halottat és mindenki felsírt, amikor a deák az ő nevét említette. A temetőig vezető hosszú úton sokan zokogtak. Nevezetes, hogy amikor a magyar templom előtt haladt el a menet, a tiszteletes meghúzatta a harangot és a magyar harang meg román harang békén együtt kísérték Ambrósziát. Azt is sokáig emlegették a faluban, hogy amikor az öregúr asszonyleányának háza előtt vitték a koporsót, a doamna is, meg Jánoska is milyen kétségbeesett zokogással csatlakoztak a menethez, testvérüket sem sirathatták volna illendőbben.
Manci tíz lépés távolságról követte a gyászolókat, lehorgasztott fejjel, kikülönülve, mintegy szerényen jelezve, hogy ő lelkes állat ugyan, de nem gondolkozó lény. Voltak azért, akik látni vélték, hogy Manci szemében is könnyek ültek, bús, megrendítő állati könnyek. És nem nevetett senki, amikor a temető kapujában Manci felütötte a fejét és groteszk, tagolatlan hangján iázni kezdett keservesen.
8.
Aznap délben, etetés után a kertészlegény Mancihoz lépett az istállóban és kötőféket erősített a nyakába, hogy meg ne léphessen. Aztán a tiszttartóhoz fordult:
- Domnu tiszt, zöldséget kellene felhordani a kertből az udvarházba.
- Hát hordj, ha kell.
- Igen, de a lovak mind a szántásnál vannak. Fogjuk be Mancit a kétkerekűbe.
- Nem lesz ahhoz gyenge ez a csacsi?
- Nem csacsi ez már, hanem szamár.
Így történt, hogy Gavrila zablát préselt a Manci szájába, s mert ellenkezett, úgy megrántotta, hogy nyomban kiserkedt két szája szélén a vér. Ettől kezdve Manci megadással tűrte, hogy Gavrila befogja a káré elé s lehajtsa a konyhakertbe. Most már nem volt tilos terület Manci számára ez a paradicsom, de mennyire másként járt benne mégis! Két rúd közé szorítva, szájában zabla, minden erejét megfeszítve húzta a rogyásig rakott kocsit és remegő inakkal indult meg vele az udvarházhoz vezető meredek dombon. Milyen más volt ez az út is, amikor még Jánoska könnyű kis testét vitte táncosan és mellette Ambrószia haladt, jóságosan biztatva, segítve, támogatva is, ha kellett.
De lám, éppen Jánoska jő szemben vele, lefelé. Meglátja a kínlódó állatot, odarohan hozzá, nyakába borul, úgy zokogja:
- Befogtátok ti komiszok ezt a gyenge kis állatot! Ezt a szegény árva csacsit! Hogy mertétek befogni? Engedjétek el azonnal, lovagolni akarok rajta.
A nagy sírásra odajön a Jánoska apja. Csendesen mondja:
- Ma nem lovagolhatsz, fiam, mert tanulnod kell. Nem vagy már totyós kisfiú, ideje, hogy dolgozz egy kicsit. A szamarad is elég nagy már, munkát kell adnia a takarmányért, amit megeszik, meg az istállóért, amiben lakik.
Jánoska megérti, hogyne értené, hiszen már hatéves, meglett fiú. Elengedi Manci-Zebri nyakát és megy az apjával tanulni. Manci hátrafordítja nagy fejét és utána néz. Tényleg, meglett szamár immár, szőre kopott, hosszú, különösen a hasán egészen gubancos. Akkor Gavrila lezuhanó ostora végigszántja a hátát. Leszegi fejét, rándít egyet a kocsin és megadással kaptat el terhével a meredeken.
(Forrás: Erdélyi Helikon 571-581. old., 1930. júl-szept.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése