Felhős éj, halk eső pereg,
a fákon át köd száll zizegve –
végig sötét a lámpasor:
sehonnan sem hull fénysugár
a csöndesen csurgó vizekre.
Kicsiny kamrájából a szív
az elborult világba sóhajt –
hangjára senki sem felel,
csupán a szél küld válaszul
távolból egy-két elhaló fajt.
Nincs ébren senki, senki már,
hallom lélekzését a háznak –
künn száll a köd s eső pereg:
tornyok, kémények, háztetők
egymáshoz bujva áznak, áznak.
Kinek nyujtsam most két kezem?
tompán beléjük ejtem arcom:
elárvultan találgatom,
hány év, hány nap, hányóra még,
amíg szívem megáll s elalszom.
Felhős éj, halk eső pereg,
a fákon át köd száll zizegve –
végig sötét a lámpasor:
sehonnan sem hull fénysugár
a csöndesen csurgó vizekre.
Forrás: Napkelet 5. évf. 2. sz. (1927. február)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése