Ha néha így borongva meglep
A méla őszi hangulat,
Holt örömek sírhalma mellett
A lelkem hosszan elmulat.
Mosolyg a nap még fűre, fára,
De lanyhán, szenvedélytelen;
A sárga lombokon sugára
Sok színbe játszó lágy selyem.
Előttem is fátyol szövődik,
Veronika kendője tán,
Hogy multam arca tükröződik
Finom, fehér patyolatán.
Mámorba ejt a mult varázsa,
És incselegni kezd velem
A dalok zengő áradása,
S virágod édes szerelem.
Szivemben újra ifju vágy gyúl…
Öreg sziv, jaj de balga vagy,
A téli jégcsap néha könnyre lágyul,
De könnye éjjel ismét rája fagy.
Forrás: Napkelet 6. évf. 7. sz. (1928. április 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése