Terescsényi
a végtelenség költője. Érzi a földi lét végességét: innen melankóliája, érzi a
végtelenség fönségét; innen tavaszi himnuszai. Három szimbólum nőtt legjobban a
szívéhez: a felhő, a sárkány, a napraforgó. Külön költeményekben ír róluk, de
egyéb verseiben is felbukkannak, mint akiket legédesebb testvéreinek tart a
világban. Nézi, mint gyűlnek tornyokká, mint foszlanak kék párává a felhők s
úgy érzi, hogy lelke a Paradicsom határtalanságából került a föld börtönébe:
Én fényben fogantam…
És egykoron én is a Nap
fia voltam.
(Idegen)
Más helyütt:
Egy más világ, tán, a
Paradicsom,
Ahonnét engem kiűztek
vakon.
(Asszony)
Örök
nosztalgiát érez az elhagyott ég után. Van egy himnusza: „Meztelenség” a címe. A teste
utált Nesszusz-ing a lelkén, amely ki akar szabadulni „sötét odujából” s
egyesülni a „makulátlan éggel”. A halál után:
az árva lélek megfürödve
áll
Színed előtt, ó,
Örökkévaló,
Mindenható,
százszorszent Meztelenség!
Élete
olyan, mint a sárkányé: nagy szelek hajtják az apró emberkék házai fölé. Szeme
örökre a Napra szegezve: napraforgó Ő, aki inaszakadtáig forgatja fejét mindig
a fény után. A költészet? Felhő az égen: úszik, fénylik, eloszlik.
Mint az életem,
Nem veszi észre senki,
senkisem.
Legnagyobb
öröme: hanyatt feküdni a smaragdmezőn s nézni az ég délibábos játékait. Minden
verse vándormadár: „a túlsó partra átvonulóban”. Érzi, hogy a mindenség
kifejezéséhez a szavak hitvány eszközök: „velük bajos bejárnod a végtelent”. A
halott pacsirtát pajtásának hívja s így bocsátja el a másvilágra:
vidd a szót, a hírt, a
jót előre!
Ebbe
a végtelenségszomjúságba olvad a szerelem is: ennek az epedésnek egyik eleme.
Az asszony is abból a titokzatos másik világból jön feléje, s a szerelmet a
túlvilági végzet sugallja. Az asszonyban nincs realisztikus vonás: költőnk az
Elérhetetlenhez ír szerelmi verset. Első szerelme egy angyalkép a Bibliából: ez
az égi arc kíséri a sírig. Szerelmese a végtelenség tüköre:
Édes mosolyában
Égtek a felhők távol az
égen.
A
határtalan égbolt rajongója lelkében hordja az elmúlás gondolatának
melankóliáját. A földi dolgok végessége fölötti őszies szomorúságot. Ott jár
nyomában a Halál: mint örök menyasszonyáról ír róla verset. Fájdalmasan érzi
teste földhöz kötöttségét:
nem hagylak el téged,
Távolbalengő csillagok
Sugárerdője éghet.
Majd
minden verse mögött ez a bánat lebeg: esti tájait ez borítja ködbe, úgyhogy
mindig valamelyes metafizikai borzongást érzünk: Hullócsillagok, a Hold, a
távol, „hol békekék és álomszürke lombok”, a messzeségben kongó óra, az álmodó
őszben táncoló szellőszűzek s éji szirének. A magyar tájat néha Ady szemével
nézi: néma csárda s lusta puszta: alszik, míg körülötte csodák születnek. De
szereti földjét: Párizs fényében is meghatódva reá gondol. Fölmerül lelkében a
Tisza képe: a Hold a vőlegény, a folyó a menyasszonya s egy esti csókban
találkoznak. Nem közvetlen szemléletről van szó: az emlék megszépítő varázsa
emeli ki a tárgyat földrajzi megkötöttségéből s a költeményben egy „furcsa
tájék, másvilág” tükröződik. Nem realista tájanalízis az ő természetköltészete:
a magasból néz le a költő s a végtelenség perspektívájából olyan a világ, mint
a délibáb sejtelmes képei: együtt látja a hegyeket, mezőket, tengereket a
végtelenség ölében, ahonnan „A mindenség egyetlen örvény”. Mennyire jellemző „Kriptabörtön” című Párizsban kelt
költeménye: a sok házat, kígyózó utcát távlatfojtónak érzi – csak a Notre-Dame
bódítja meg, amely magasra nyújtja tornyait az Isten felé.
Költőnk
nem egyszer könnyes meghatódással öleli magához a természetet kisebb
jelentkezéseiben is: szubtilis megfigyelései vannak, amelyeket melankolikussá
tesz a kérdés: honnan jöttél? mi az értelmed? Finom verset ír a jégvirágról, e
„másvilági rózsákról”.
Ha
a végtelennel kerülünk szembe: néha elszomorodunk, néha megmámorosodunk a
fönségétől. Ez utóbbi érzés is ihleti a költőt: himnuszt zeng. Ilyen a „Magvető” című verse (a „Tavasz” címűt már ismerik a Napkelet
olvasói). Fönséges tavaszi látomás, telve erővel, tömör strófákban. Íme az
utolsó:
Süvít a nyíl és száll a dárda,
A kelő nap küllőzi,
hányja
az égre fel,
Az ég keblén vergődve,
sírva
Általvert szívű kis
pacsirta
Énekel.
A
végtelen örömben és fönségben a kis síró madárka, mintegy a diadalmas erőnek
vergődő áldozata: a grandiózusnak és melankolikusnak nagyszerű egyesülése.
Láttató stílus: elmondhatjuk itt is – pár rövid sorban a végtelenség. Hallja a
végtelenség „örök hárfáját, orgonáját”, a zúgását, hahotázását. Az idézett
strófa víziója másutt is feltűnik: „Hajoljon a kék boltozat íve a szívemen át”
– a végtelenség költője itt adja a legtömörebb jellemzést magáról. Terescsényi
azt mondja „Nem vesz észre senkisem”: könyve megkívánja, hogy az olvasók ezt a
kijelentést mielőbb megcáfolják.
Szentkúthy Miklós
Forrás: Napkelet 6. évf. 6. sz. (1928. március 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése