Míg hideg, józan villanyfény hadarja
sugarait rideg szobámba széjjel,
míg elbúsít e nagy, magányos éjjel,
hogy a kívül lihegő, gyenge széllel
felém zörög emlékeim avarja…
te készteted szemem könnyesre válva
feléd ragyogni vissza, kedves emlék,
elhagyott, régi petroleumlámpa.
Hányszor ültünk meleg fényedben este,
családi asztalunk fölé hajolva,
kályhás, ódonszagú, öreg szobában!
fala a füsttől sárgaszínre festve,
megbarnult német képek a sarokba’,
melyek már dédapám ifjúkorában
multat leheltek; öles feszület
az ágy fölött, fehér fából faragva;
a két ablak között, meghitt homályban
sötét almáriom illatos odva ,
csöndes volt a szoba és mindenütt
bús fényes és nehéz szagod keringett
különös álmokba ringatva minket.
A szomszéd szobában bágyatagon
játszott anyám egy Csajkovszky-mazurkát,
a feszület alatt, a pamlagon,
leány-nagynénjeim halkan dalolták
bős dallamát; a karosszéke mélyén
ült nagyapám, az öreg óriás,
szakálla, mint egy téli zuhatag,
fehérlett a csöndes szoba sötétjén
s míg homlokát fáradt világod érte,
régi vadászélményeit mesélte.
és visszatér a mult szobámba véled.
Felködlenek a gyermekkori esték..
ni… ott a sutba’ sörtés krampusz éled,
morcos pofáján úgy rikít a festék,
mint bennem az öröm, hogy egyszer ismét
meglátogat, hogy még egyszer betéved
bús lelkembe, hol annyiszor keresték
mult-hánytorgató álmaim a testét..
felzsonganak az ó karácsonyesték
boldog izgalmai és szent nyugalma
és visszazúgnak, mint tavaszi fecskék
gyermekkorom feltámadt zenéi… -
s hogy őrködj fölöttük, rideg szobámba’
meggyujtalak most. Igy!... társam ez éji
magányban… ócska petroleumlámpa.
Forrás: Napkelet 5. évf. 1. sz. (1927. január)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése