Családunkban az utolsó gyerek,
a legutolsó, halva született.
Lett volna vele, csupa fiú, hét.
Én messze jártam, nem láttam, szegényt.
Kíváncsi voltam. milyen lehetett,
szegény öcsém, a halvaszületett.
Anyám azt mondja: világra olyan,
mint újszülött te, harmadik fiam.
Szakasztott másom, boldogabb öcsém,
helyetted ó, mért nem születtem én,!
Helyettem mért, hogy élned nem lehet,
hogy nem cserélhettünk mi éveket!
Születtél volna élve! Bár ma is
élnél! Tebenned ismétlődne kis-
korom s imádnám, istenül, magam,
élő tükröm te, több mint én, magam.
Több mint fiam, sokkal több mint iker-
testvérem. Úgy vigyáznék, hogy siker
viruljon léted minden nyomdokán,
bölcsen, tengernyi kárvallás okán.
Te lennél az a szép, derék legény,
aki lehettem volna, én szegény;
erős nagyboldog ember, akinek
most kéne lennem. – Elvesztettelek!...
De jobb talán így; hisz hibám: hibád
s veled se bánna szebben e világ;
s egy is elég, kettő sok volna már,
szív, ilyen áradt keserű pohár!
Forrás: Napkelet 5. évf. 2. sz. (1927. február)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése