Már a Tavasz újja a fákat
illeti s félénk, kis virágok
lehelnek halk harmóniákat.
Szívedre, mint a méz szivárog
a fájó mámor kába kedve
s bús lelkedet merőn kitárod.
És megremegsz, vén, téli medve,
csobogva hull rád langy igézet
s a zordon Fagy fut elfeledve.
Szemed mereng s míg vágyva nézed
kék éjtszakán a hold ezüstjét,
valami dalra lejt a véred.
A lét virágzik, mint derűs rét
s az új tavasz szent, friss dalán
felujjongnék, de jaj! belül tép
martir keserved kis hazám.
Forrás: Napkelet 6. évf. 12. sz. (1928. június 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése