Volt idő, azt hittem: gyerek maradok mindig;
Szüleimen se láttam, hogy megváltoztak volna
(Öregek voltak ők már, amikor születtem)
S a doktor, meg a boltos, a pereces és Dóra,
Kedves kicsi barátnőm, mindig ugyanegy arccal
Jelentek meg előttem.
Nem változott a koldús, a kofa, meg a béres,
Fát vágni is csak Volford jött által a fegyházból
Szürke darócruhában. (Pacsulik meg vigyázta
Nagylomhán pöfékelve, és puska állt mögötte.)
Ez így volt sok, sok évig.
Azt hittem, így születtek
A nagyok mindjárt nagynak, a kicsik meg kicsinynek,
A gyerek csak játszásra, a kocsis lóhajtásra,
A kéményseprő szurtos, fekete, csúf pofával,
Volford meg szekercével, kivel családot irtott
S most a fát hasogatja.
Csak a jelenben éltem, jelennek láttam mindent:
Folyóvizet és erdőt s az égboltot felettem
Az örök csillagokkal.
A mult csak később nőtt meg, dús erdő kicsi magból,
S lombjával eltakarta a jelen törpe képét.
És ekkor már csak ez volt: ez az öröknagy, erdő,
És szépnek is azt láttam, ami már elmult s mult volt.
S ha jöttek a pajtások, kikkel a porban játsztam,
Ha jöttek nagysokára asszonnyal és gyerekkel,
A régi gyermekarcuk mosolygott reám újra
A ráncos álarc mögül, mit rájuk vont az élet.
Gyerekek vagyunk, tudtam, gyerekek, szép mindnyájan,
Csak álarcosdit játszunk a felnőttek módjára
S ha elfáradtunk benne, aludni megyünk szépen.
De jaj, hamar megértem: komolyra vált a játék,
Az ülésük kemény volt és sebzett a szavuk;
Hiába kértem őket, a szavam nem értették
És azt mondták: az álarc az az igazi arcuk
És igazi a kard, kés, fejsze a kezükben.
Úgy álltak mind köröttem, fölhasadt, széles szájjal,
Haragos, véres szemmel, szegény, szegény Volfordok,
Kik megölték magukban az örök gyermeket.
Jaj, vissza csak a multba, vissza az erdőbe,
Borulj reám sötét lomb, takard el a jelent.
Minek megnőni, minek? Maradjak mindig gyermek,
Kinek fű, fa, virágok és égbolt énekelnek,
Ki hinni tud még abban, hogy szép volt, ami elmult,
És hinni abban, hogy majd holnap is csak játszunk
S hogy Isten fúj most álmot csukódó két szemére,
Míg ágyában imára kulcsolja kezét össze…
Forrás: Napkelet 6. évf. 12. sz. (1928. június 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése