Föld vagyok én, ölelő Társam, s te a milliom arcú
Vízanya, - színváltó tengered árad, apad.
Mártsak bár halovány olajágat, ezüstmezü mirtuszt
kék tükrödbe s arany-héju narancs zamatát,
űzzem a pillangót lágy partodon enyhe szelemmel,
vagy vihar-öklömmel rázzam acélfonatod,
hogyha virághimes öltönyömet ledobom, leszek újból:
Föld a mohos sziklán s barna banán gyökerén.
Ám te a Tenger vagy, fölszíned nyugtalanul ring,
szirteim ostromlod, paskolod öbleimet.
Néha szivárványnak kölcsönzöd tarka ruháid,
- még tarkább leszel úgy: lényed az. Vagy: arany,
kármin, sárga, kobalt, lila, szürke, rózsa, ezüst, zöld
s éjtszaka villózol, míg feketék a színek.
Eszményképed a bűvész hold, ki cseréli alakját,
kedved apályával hunyt sugarát jelölöd.
Akkor nem bánod, hogy látom öledben a gyöngyös
kagylót s a komoran tátogó üreget,
melyben a vésztölcsér kavarog: könnyelmű halásznép
sírkamrája, hol a tengeri rák lakomáz.
Szánva követ gondom, míg elhúzódva bolyongasz,
csurgó zátonyokon vérzeni talpaidat,
ám, ha felém fordulsz, várlak biztos szerelemmel:
a mindig ugyanegy-alkatu Föld vagyok én.
Forrás: Napkelet 6. évf. 8. sz. (1928. április 15.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése