Meddő napok bús sivatagja,
Szélhordta elvesző nyomok;
Kiszáradt a dalok patakja,
Fölitta végkép a homok.
Rám, roskadt vállam nem kímélve,
Kor és gond kettős terhe ül,
S lelkem a hangtalan vak éjbe
Örökre némán elmerül.
Ha fenn, a fényes égi pálya
Magas zenitjén jár a nap,
Úgy tetszik, ormán mintha állna,
Azt véled, folyvást fennmarad.
De ha leszáll fáradt-unottan
A napnyugoti dombokig,
Már szinte szemmel látni ottan,
Gyorsan amint alábukik.
Forrás: Napkelet 5. évf. 1. sz. (1927. január)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése