Imbolyg felém az éjben néma árnyuk.
Mint büszke árboc foszlott rongyai
vad hullámoknak hánykódó vizén:
fakó arcuk felbukkan a sötétben,
majd halványúlva ismét elmerül.
Imbolygva jő a gyászos, szent csapat.
Véres sebajkat ennek melle hord,
amannak homloka. Sápadt arcukon
mosott szivárgó könnyük mély barázdát,
ziláltan lengnek csapzott fürtjeik –
Így jön felém a bánatos csoport.
Mért jöttök így, széjjelzilált sorokban,
hisz’ egy végzet viharján elsodort
nép vagytok – és komor, szent gyászotok
egy fájdalomnak terhes lobogója,
egyetlen átkos, ősi sors-harag
formálta egykor földi létetek,
hogy áldozatként kellett halnotok…
Halálmezőnek csüggedt bujdosói,
kik éj ködében tépelődve jártok,
bomlott sorokban, baljós, néma árnyként,
hordozva földi dúlt formátokat:
Ó jöjjetek közel… hadd lássalak!
Elég, elég… csak így… csak ennyire…
mert, jaj, talán még őrületbe ejt
közelségtek lenyűgöző varázsa…
Te tűnsz fel ott golyóktól átlőtt mellel
ó dermedt arcu tragikum-király…
Emitt te bukkansz fel im hirtelen
költő-vezér elázott véres arccal,
vad-kan hasított izmos melleden
az alvadt vér nehéz, kuszált csomókban
sötéten és ijesztőn csüng alá…
S amott keresve enyhítő magányt,
mily tébolyúltan lángol fel szemed
mint fáklya-tűz, melyet titkos vihar
magába fojt, majd szítva fellövel,
hogy izzó fénye szinte elvakít:
te jársz bolyongva költő-óriás!
A hajdanán oly tisztes arcredők
mily torz-írása lettek dúlt szivednek
mit láthatatlan gondok bús raja
lassan megőrölt. Lankadt két kezed
szorítja még a bottá nyűtt vonót.
Most itt bolyongsz fájón és keserűn
áhítva szebb jövőnek álmait,
mik szívedig nem jutnak el soha…
S mögötte, jaj, ki jársz, orosz pikának
szivedbe tört rozsdás, tompúlt hegyével,
a csontjaidra sült torzúlt tagokkal
és fénytelen, mésztől perzselt szemekkel!?...
S irtózatos! Mint tátong szörnyű sebhely
ott végzetterhes, büszke, elborúlt,
komor fényű, mély árnyú homlokon
hirdetve honfibúnak tébolyát!
S miként követnék gondok rémei:
hogy fellobog kisértetes világgal
a vak távolba szegzett dúlt tekintet!...
„Mi búsabb? Látni itt ez arcokat?
Vagy látni ott az árnyalatokat,
kik a holtak nyomában gyászuszályként
szállnak, s fátyol-takarta arcukon
sejtelmes létük átviláglik…:
a meg nem vívott harcok diadalma,
az érett korban megdúlt tett-erő,
egy nemzet sorsát oldó bölcsesség,
jövőbe látó szent prófétaság…!?
Vagy legbúsabb, hogy a jövő ködéből
kivillan itt-ott egy-egy véres arc,
- a végzet árnya ül a homlokon –
hogy egykoron, ha sors órája üt,
csapzott fürttel, fakón, boldogtalan’
vegyüljön el a holt csoportba itt,
mint nemzet-létért újabb áldozat!?...
Az éjszakának ködlő sürüjében
lebeg, lebeg a téboly angyala,
arcomba csap az éj metsző fuvalmán
az ős-végzet fagyos lehellete.
Mély kábulatban hullok le a földre.
Rajzik körül a gyászos szent csapat,
s hiába várom: hosszu bús sora
nem ér véget, nem ér véget soha…
Forrás: Napkelet 5. évf. 1. sz. (1927. január)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése