Tűzfala rég bedúlt a háznak,
a kertben ordasok tanyáznak.
Vén béresen foszlik a posztó,
paksamétát küld a poroszló.
Züllött deák alszik a csűrben,
nem ír, nem olvas, nem mulat –
s a gazdasszony hiába kémli
vízért az elapadt kutat.
Savanyú féreg van a borban,
sorvad a lány eladósorban,
öléből a halott szüretnek
már új szerelmek nem születnek,
nem énekel új dalt a kántor,
reggel nem kékek a tanyák,
a lápon nem tojik a kócsag
s nem terhesek az almafák.
A gólyák égfelé erednek
gyászából a sötét szeleknek
s a magasság ívei lomhán
feküsznek el Bocskai dombján,
mert nincs magyar szem, aki feljebb
látná az összedőlt eget,
mert földön kúszik az imádság
s megáll a holt füvek felett.
Rongyos vackon a gazda bénán
fekszik a penészette szénán,
gondolkozni eszébe sem jut,
tíz éve káromkodni sem tud, -
csak az öklét mutatja néha,
rémítve asszonyt, gyermeket.
- Egyszer lesújt Istent kiáltva
s a föld bordája megreped.
Forrás: Napkelet 6. évf. 13. sz. (1928. július 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése