Ég a kályha, zúgva pattog
az akácfa bent, amely
még tavaly lombot fakasztott
és virágokat nevelt.
Lelke édes illatáért
langyos esti szél epedt
s tőle csurranó pohárt kért
fent a fürge méhsereg.
Rajta folyt az ég a földbe,
mint a víz a kúton át
s rajta látott fényt a föld, e
titkos alagúton át.
Ég a kályha, zúgva pattog
az akácfa bent, amely
még tavaly némán virrasztott
a vidék felhőivel,
melyek ködfalán zizegve
tárt a hűs szél ablakot
s túl az ég csengő üvegje
tiszta kéken áthatott
lombja csillogó határán
lelke nedves éjibe
s benne húnyt el a szivárvány
tört szemének hét szine.
Ég a kályha, zúgva pattog
az akácfa bent, amely
festve van az elviharzott
évek szépségeivel.
Lobban a fa, most ömöl szét
vére, melyben álma volt:
Lila láng: ez volt a kék ég!
sárga láng: a sárga hold!
Ülök ágyamon s a fényre
újratámad régi búm:
mennyi kincset szór a szélbe
e bús krematórium!
Forrás: Napkelet 6. évf. 9. sz. (1928. május 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése