Vannak szívek, kik befogadtak,
rám is sütött a szeretet Napja;
kik jóért jót örömmel adtak,
boldog ki ád és aki kapja.
Hogy fájt néha a zűrös élet
s megűzött sok-sok, sanda bánat,
szemére hányjam tán az Égnek
s eltakarjam virág-orcámat?
Nem, nem! Az Emberség keresztje
rajtam s viselni büszke átok,
árnyék és fény csak had feressze
lelkemet, míg a Napba látok.
Emberként élni sírva, fújva,
máskor örömben égve lesni
szent, felrepítő, tüzes szárnyra
s magasból újra mélybe esni,
örök regéje ez a létnek:
felszárnyalás, mely halni lendült,
ide küldettünk bús cselédnek
s királyi sors cselédi terhünk.
Szolgák, királyok s bús virágzás
Napfényországban szent halálra,
igaz-egy ember nem kíván mást
és sorsa kulcsát megtalálja.
Forrás: Napkelet 6. évf. 13. sz. (1928. július 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése