háttal a kapunak harangszavú délben,
seregek a fényben, százezer fő meg szekér,
aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk:
mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama tiszta ingben
megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt,
látva a kenyeret, bort s az áldozat sugallatától
megütve kifakad a lebitangolt haza nevében
s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára:
AMIG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK – nem a miénk,
visszhangzik bennem, aki könyöklök ott egy lovacskán
s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is
távlata por, mert áthullhat minden a rostán.
De soha z ő képük, soha a mi fiatal arcunk.
A verscímben található pontos tér- és időmegjelölés egyáltalán nem szokása Nagy Lászlónak. Ezúttal olyan teret idéz fel, amely minden magyar versolvasó számára vizuálisan is jól ismert, s a nemzeti lét szimbóluma. Az évszám viszont történelem ismeretek nélkül keveset mond, bár annyit talán mindenki tud, hogy a második világháború után vagyunk nem sokkal. Ám hogy miért oly fontos ez az év, illetve környezete, az a vers egészéből pontosan kiderül.
Talányosabb ennél a vers élén álló két személynév. Ki az a Péter és Julcsa? Népmesei figurák lennének: E mű szellemiségétől ez sem idegen, de többről, másról is szó van. Az először 1971-ben megjelent költemény címe alatt akár egy ajánlás is lehetne: Veres Péter emlékének. A jeles parasztírót Péter bácsiként ismerte a szélesebb közvélemény, s az ő felesége volt Juliska néni. Veres Péter 1970-ben halt meg, ez az esemény indíthatta e korántsem alkalmi költemény megírására az alkotót. Nagy László kora ifjúságától ismerte írótársát, aki politikusként is jelentős szerepet játszott a negyvenes években, a Nemzeti Parasztpárt vezetője volt. A vers keletkezésekor ezek még köztudomású tények voltak, ajánlás nélkül olvasva is mindenki az íróra gondolt. Az ajánlás elhagyásának azonban nyilván más oka is van. A Péter névnek az ötödik sorban ismételt megjelenésétől kezdve jelentésköre a címben jelzett helyzethez képest hirtelen hatalmasat tágul. Biblikus képzetkörrel gazdagodik. Péter itt már nemcsak egy – talán alkalmi – parasztvezér, nemcsak Veres Péter, nemcsak egy a sok közül, hanem a népvezér, az a tanítvány, aki Jézus számára a legkedvesebb, s akire rábízhatja az eszmét, az ügyet.
Tudjuk, hogy e név, a görög Petrus sziklát, kősziklát jelent. A bibliai Pétert eredetileg Simonnak hívták, és Jézus nevezte el őt Kéfásnak, azaz Sziklának. Ennek görög változata vált közismertté. Ha van né, amelynek jelentése is fontos, akkor ez épp olyan, és nemcsak általában a kereszténység, hanem e mű szempontjából is, tudniillik a vers jelentésrétegeit egybevonó kép és képzetsor éppen a kőé. Mint a Péter név, ez is egyszerre tárgyias-közvetlen és elvont-jelképes értelmű. Már a címben említett Országház egy hatalmas kőépítmény kélpét villantja elénk, s a versben ennek a részletei is megneveződnek. Ennél is fontosabb a hatodik sor kőfogalma, amely a rajta található dolgok révén könnyen azonosíthatóan ünnepi, még pontosabban áldozati asztal, tehát szent hely. A húsvét ünnepköre idéződik fel. Ez zsidó ünnepként az egyiptomi kivonulásra emlékeztet, azaz arra, hogy a rabszolgaságból az ígéret földjére indul a nép. Jézus utolsó vacsorája is húsvéti vacsora volt, s erre emlékezve tartják a keresztények az ő feltámadásának ünnepét. Mindegyik esetben egy nép egész sorsát meghatározó, negatívból pozitív helyzetbe radikálisan átfordító eseménysorozatról és annak jelképéről van szó. A húsvét a zsidóknál az aratás kezdete, az Európában kialakuló kereszténységnél pedig a tavasznak, a természet megújulásának az ünnepe is. Azaz mindkét esetben hozzátapad a termés, a termékenység képzete is, ami elválaszthatatlan a jóléttől, mely az ígéret földjének alapkövetelménye.
Pontosan ilyen reményteli a magyarság helyzete a felidézet 1946-os történelmi pillanatban. „Egy ezredévi szenvedés” a magyar nép. Az életnek két feltétele van. Az egyik a háborún való túllépés, s ez ügyben a leglényegesebb már megtörtént, hiszen béke van: ezért lehet ünnepelni. A másik feltétel a nép számára a hatalom megszerzése. S bár ez ügyben is történt már egy és más, hiszen a százezer fő meg vezére, Péter ott van az Országház előtt, még nincs bent ebben az épületben. Eldöntetlen még, hogy övé lesz-e a hatalom. Egy olyan népgyűlésnek a képe idéződik tehát föl, amelyben a hatalom megszerzésének kérdése a döntő. Egyértelművé teszi ezt a szónoklat egyetlen megidézett s a nagybetűs szedéssel is kiemelt félmondata: „AMIG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK”.
A vers nemcsak a szónoklat legfontosabb kijelentésével fogalmazza meg ezt a kérdést, hanem vizuálisan is. Valóban képszerű az elrendezés: mintha egy festménykompozíció leírását olvasnánk, ahol is három nagy tömb figyelhető meg: az Országház, a százezer fő s a köztük elhelyezkedő emberpár, akinek az a feladata, hogy a magyarság Mózeseként bevezesse a HÁZ-ba – persze jelképes értelemben – a tömeget, amely ott áll már a kapunál, az áldozati kő előtt, és várja az ígéret beváltását: a HÁZ váljék valóban a Haza házává. Nemcsak a vers magyarságközpontú jelentésrétegében van az épületnek, a kőképzetnek hazát és népet azonosítani szándékozó értelme. A kő az a szikla, az a szilárd alap is lehet, amelyen az új világ, az új hit, az azt jelképező szent épület felépíthető, s ez a gondolat is jól ismert a Bibliából.
A magyarság köztes, átmeneti helyzetét mutatja a vers mind tartalmilag, mind a megjelenített képi kompozícióval. Ugyanezt teszik az alapkérdést értelmező motívumok és képzetkörök, valamint a hozzájuk tapadó hangulatok is. A három kiemelkedő motívumkör a háborúé, az ünnepé és a tavaszé. A versben ábrázolt helyzet ugyan háború utáni, de a háború még nem befejezet múlt, hanem következményeiben mindennapos jelenvalóság (aknaszilánkos gebék; az áldozat sugallata; lebitangolt haza). Viszont a háború befejeződése engedi meg az ünnepet. A nyitó sorok több hangsúlyos kifejezése utal az ünnepre. A dél harangszavú, a tömeg fényben áll, fohászkodva, s ezt a kifejezést értelmezi is a Himnusz említése, ami egyértelművé teszi a pillanat ünnepi voltát. De erre utal már maga az a tény is, hogy százezer fő összegyűlt, hiszen dolgozó emberek csak ünnepnap tehetik meg ezt. Az ünnepre utal Péter tiszta inge is. Innen kezdve épül be az ünnep képzetkörébe a húsvét. A vers ünnepe elsősorban tavaszünnep, és nem győzelemünnep. A győzelemhez a tömegnek is fel kellene jutnia a lépcsők legtetejére, sőt még tovább: be a kapun. E tavaszünnepet ne természeti közvetlenségében értsük elsősorban: a történelem tavasza ez, amihez inkább csak magyarázó-segítő képsor a húsvété és a természeti kikeleté.
Egy alkalom – a megidézett történelmi személyiség halála – eleveníti fel a r égi emlékképet, de ennek elsősorban nem önmagában, hanem történelmi dimenziójában van jelentősége. A versnek nemcsak a kezdő időpontja, 1946 a fontos, hanem a végpontja is, ami jelöletlen ugyan, de tudjuk: a megírás időpontja 1970-1971. Itt sem a konkrét évszám a döntő, hanem az a tény, hogy e két időmetszet között történelmileg is mérhető idő, mintegy negyedévszázad telt el. Annyi idő tehát, amennyinek múltával már indokoltan feltehető a kérdés: mi történt 1946 óta, mi valósult meg az akkor megfogalmazott tervekből?
A megírási időpontja nemcsak művön kívüli – bár nélkülözhetetlen – információ. Ez az idősík hangsúlyosan benne van a mű záró részében is. Az idősíkok váltását, az emlékezés idejéből a jelenbe való átugrást a tízedik sor gondolatjelében kell fellelnünk. Tartalmilag-verstechnikailag ezt a váltást a „visszhangzik bennem” kifejezés kettős értelme adja meg. A tízedik sor első felében hangzik el a szónoklattöredék, s a folytatás egyszerre játszódik a felidézett emlék és az emlékezés jelen idejében. Hiszen azonosult a még névtelen fiatalember 1946-ban is Péter kifakadásával, visszhangzott benne az akkor is, és azonosul vele az emlékidézés időpontjában is, azaz most is visszhangzik benne a kifakadás.
A tízedik sor alkalmazza akusztikailag is a visszhangtechnikát, s a nagy- és a kisbetűs írásmóddal még a hang és a visszhang erősségének különbségére is utal, a következő sor állítmánya pedig egyszerre jelenti az 1946-os akusztikus visszhangzást, valamint az akkori és az 1971-es jelképeset. Egyszerre van akkor és most, és ez az egyidejűség teremti meg a számvetés helyzetét. E kélt idősík felismerését nehezíteni látszik az, hogy mindkettő jelen időben fogalmazódik meg. E ténynek azonban nagyok a vers hatását erősítő következményei. Így válhat teljesebbé a felidézés közvetlen élményszerűsége, elevensége. Ez teszi lehetővé az emlékekkel való teljes azonosulást. S így még egyértelműbb, hogy a program ugyanaz, mint negyedszázaddal korábban volt. S így válik magától értetődővé, hogy a felidézett kép múlhatatlan, mert öröknek bizonyuló igazságot ragyogtat fel. S így lehet jelen egyszerre 1946-ban és 1971-ben is a vers másik lírai hőse, maga a költő.
A költemény a záró sorokban továbbra is jelen idejű, ám ez hirtelen mintha minden idősíkot magába foglalóvá alakulna át. A múltból és a jelenből egyszerre átlépünk a végtelen időbe, amely a múlt és a jövő irányában is a végtelenbe nyúlik. A vers első tíz sora (a gondolatjelig) egyszerre idézte meg az életrajzilag személyes és a történelmi időt, de úgy, hogy ez a történelmi idő egy történelmi súlyú pillanat ideje volt minden biblikus rájátszással együtt is. A gondolatjel utáni másfél sor a históriai helyzet idejét a történelem menetének idejévé tágítja, s a keletkező időtávlat lehetővé teszi mind a helyzetnek, mind a történelem menetének a megítélését.
Az utolsó három sor ezt a történelmi időt a végtelenbe tágítja: már nem egyetlen nemzedék, nem is egyetlen nemzet történelméről van szó, hanem az emberiségéről, s ennek az idődimenziónak a függvényében lesz az emberi létezés lényege a versben felmutatott legfőbb érték. Ez a végtelenbe tágított idődimenzió a rosta képzetében nyer érzékletes megjelenítést. Azonos ez Adyéval (Az Idő rostájában), de Nagy László minden komor történelmi tapasztalat ellenére is más következtetésre jut, mint elődje, aki szerint kihullunk a rostán. Ő most úgy gondolja, hogy az idő végtelenében nem borulhat fel az erkölcsi világrend, s örök értékként megmarad az az erkölcsi tartás, amelyet a vers hősei képviseltek. A népvezér is meg a százezer fő is, köztük az ifjúval, aki szemlélőből megítélővé vált, s aki az ifjúkor szent hitét, a személyiség és a társadalom újjászületésében való reményt soha nem adja fel.
Korántsem kivételes, inkább arc poetica-érvényű ez az állásfoglalás Nagy László költészetében. Az elemzettel sokban rokon talán legismertebb verse, a Ki viszi át a Szerelmet, amelyben a kőképzet szintén kulcsszerepet kap. A Haza Házának ott a katedrális felel meg, a tavasz- és a húsvét-képzetben összegződő szellemi-erkölcsi értékeknek pedig a Szerelem-jelkép. A költőnek mindkét versben a tanúsító szerep jut: átvinni az értékeket a pusztuláson, tudni, hogy az érték soha nem hullhat alá, soha nem merülhet el: sem a felejtés vizében, sem az átszitált por tömkelegében.
VASY GÉZA
NAGY LÁSZLÓ (1925-1978) KÖLTŐ. Veszprém Megyei földműves-családból származik. Pápán érettségizett, a fővárosban tanult képzőművészetet, később bölcsészetet. 1949 és 1952 között Bulgáriában élt műfordítói ösztöndíjjal. A délszláv népek költészete mellett főként angolból és spanyolból fordított. 1959-től haláláig az Élet és Irodalom képszerkesztője, majd főmunkatársa. Az ötvenes évek közepétől mind erőteljesebb lírai forradalom vezéralakja lett Juhász Ferenccel együtt. Prózai írásainak gyűjteménye, naplója, illetve képeiből, rajzaiból, kézirataiból két album is megjelent.
(Forrás: Száz nagyon fontos vers 402-405. old. – Lord Könyvkiadó Bp., 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése