Benn zongoráznak!
Engem sötét, bús fenyőfák alatt
Hűs harmat áztat.
De jól van így!
Mig fehér fénnyel villanysugarak
Nyulnak ki ferdén a nyirkos homokra,
Csak magam járjak itt magamba rogyva.
Ők üljenek csak benn a fény alatt,
Mint fészkük pelyhén pihés madarak.
Kis lelküket a nyájas, tág szobákban
Hangok hulláma hintáztassa lágyan.
A dal nekik csak mákony, lenge hinta.
Szelid szédület, melybe nincs veszély!
Hangzástól énjük már elandalitva:
Nem hat mélyebbre, gyilkos vágyba, kinba.
Schumann, Grieg lelke nekik nem beszél!
Nekik már azzal minden meg van oldva,
Ha tudják, mint megy át a dur a mollba.
A vergődések viharát nem érzik,
S hogy van perc, mikor a fűszál is vérzik,
És fojtó bura fölöltünk az ég.
Oh nők, nippek, csak nevetgéljetek benn.
Nem sejtve felhőt, ártalmas deret sem.
Nekem száz kinom dühödt lánggal ég!
Én már tudom, hogy lopakodva jár,
S mindent levág az öldöklő halál. - -
De csitt, a szájam mily csúf szókat ejt még.
Csak meg ne hallják. Mienk a verejték!
Mienk a gond, mely sohasem henyél.
Mienk a kérges jobbágyi tenyér:
Szolgálni, hölgyünk ha lovára hág!
Minket csap eső, minket húz az ág...
S a fenyők is rá mintha mondanák:
Ez bizony itt már csak igy is marad!
Im kacaj csendül ott benn a falon túl.
Lépésem alatt az út megcsikordul,
S görnyedt árnyam surolja a falat - -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése