A kisvárosi temetőben
állok, elvadult sír előttem,
fakó fű tikkad fényesőben.
A földbe süppedt kicsi kőre
(a burjánzó gaz rég benőtte)
ciprusbokor hajlik a csöndbe.
Ki ültethette? Tán a szélben
repült a magja ide éppen,
hol bátyám nyugszik lenn a mélyben?
Vagy valaki gyöngéd kezekkel
ültette ide s messze ment el
azóta? – tűnődöm a csendben.
Negyven éve pihen a holt már.
Emlékezés, belém sajogtál
s e régi temetőbe hoztál.
Tizennégy éves volt; idézem
körtefák lengő tetejében
s a cirpelő füzesi réten.
Ő volt a jó, a szép, a példa,
én a vadóc, a lusta, léha –
szerettem, irigyelve néha.
Ó itt a csend donogva áldott,
ciprusbokron lila virágok
s a gazos síron lepke szállong.
(Szombathely)
Forrás: Életünk – Irodalmi és művészeti antológia 1964. I. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése